Az élet- és gondolkodási stratégiák sokfélesége Toussaint-nél a narrátor részletes kommentárjaiban is kifejeződésre jut. Az auktoriális elbeszélő a közvetítő szere-pét játssza múlt és jelen között: számos élettörténetet mutat fel, miközben saját preferenciáit sem hallgatja el, noha a végleges választást az olvasóra bízza. Nem kioktató elbeszélőként lép fel, inkább önreflektív instanciaként:
Amennyiben a különleges személyek sorsának felvázolásakor talán elhanyagoltuk kissé a nagyot és az általánosat, ez azért történt, mert néhány vonásból könnyen lehet az egészre következtetni, mert a reformációnak ez az első korszaka olyan sokoldalú és vál-tozatos szemléleteket csalogat elő, hogy csak egyenként és apránként lehet bemutatni őket, és mellettük az egyetlen, átfogó szemlélet, melyet egyetlen tekintettel át lehet látni, lehetetlenné válik.
zoo wij, onder het schetsen der lotgevallen van bijzondere personen, misschien een weinig het groote en algemeene vergeten hebben, was het omdat men uit enkele trek-ken licht tot het geheel kan besluiten, omdat dit eerste tijdperk der Hervorming tot zoo veelzijdige en afwisselende beschouwingen uitlokt, dat ze alleen stuk voor stuk en bij kleine deelen onder het gezichtspunt dienen gebracht te worden, en eene beschouwing en bloc, waarbij men het geheel met eenen enkelen blik overziet, daarbij onmogelijk wordt. 23
Ez a megnyilatkozás különböző okoknál fogva már-már a (poszt)modern látás-mód előfutárának fogható fel. Először is az auktoriális közbeszólás (ön)reflektív jellege miatt, mely magáról az írásmódról és az erre való reflexióról szól. Másod-szor „a nagy és általános” háttérbe Másod-szorul, tekintettel a történelmi korszakra, amely a narrátor szerint olyan bonyolult, hogy csak kis részletekben, fragmentál-tan beszélhető el. A kicsi, a látszólag jelentéktelen lép a nagy és a jelentős helyébe.
Az egészet en bloc áttekinteni nem lehetséges többé. Ezért vázol fel az írónő olyan sok, különböző karaktert és életet szinte ugyanazzal az empátiával.
23 Bosboom-Toussaint 1885: 272.
G e r a J u d i t
50
Anbeek, aki részletesen elemzi a regényt, szintén rámutat Bosboom-Toussa-int írásmódjának sajátosságaira.24 Megállapítja, hogy a regényben a szerző gyak-ran él az átélt beszéd eszközével, de ezzel Anbeek nem tud mit kezdeni: „Ebben a vonatkozásban is további kutatásnak kell kimutatnia, hogy kivételről van-e itt szó, vagy pedig a többnyire Flaubert-nek tulajdonított újítás már a korábbi prózai művekben elkezdődött.”25 zárójelben még gyorsan hozzáteszi: „(Noha valószínű-leg az az igazság, hogy az ilyen szövegrész Toussaint-nél és másoknál véletlensze-rűen fordul elő, míg Flaubert-nél szisztematikusan alkalmazott technikáról van szó.)”26 Anbeek nem veszi észre Toussaint regényében a fokalizációnak a szerep-lők közötti szisztematikus váltogatását, melynek éppen az „erlebte Rede”, a per-szonális elbeszélés az egyik narratív eszköze. Ennek a regénynek pedig lényegi jel-lemzője: ahány szereplő, annyi álláspont.
Még egy pre-(poszt)modern fogás, amikor a narrátor Ottelijnét „hagyja” meg-halni, de csak azért, hogy néhány oldallal később felélessze:
Női olvasóim már várták ezt a fordulatot; 1000 egynéhány regény tapasztalatával a fejükben, meg lehet őket ilyesmivel gyanúsítani, de merem remélni, hogy elég jó véle-ménnyel vannak rólam ahhoz, hogy ne tartsanak olyan ügyetlen írónak, aki hősnőjét a XXV-ik fejezetben hagyja meghalni, miközben a könyv csak a XXX-iknál fejeződik be.
Higgyék el, akkor sem adtam volna fel Ottelijnét, ha az utolsó pillanatban még elefán-tokat vagy vízilovakat kellett volna felvonultatnom a megmentésére, vagy egy lovaggal olyan csodákat kellett volna megtetetnem, amelyekre harminchét másik együttvéve is alig lett volna képes; még vadállatokat vagy hétkarú emberfajtákat is kitaláltam volna…
és az a halál, mely nem volt egyéb egy hosszú, mély álomnál, remélem, senkinél nem keveredett abba a gyanúba, hogy csak a rémületre számítva szerepeltettem; ha ez lett volna a célom, találtam volna más módot, hogy kiváltsam ezt a rémületet.
Mijne lezeressen hebben die uitkomst verwacht; met de ondervinding van 1000 en…?
romans vóór zich, konden ze op zoo iets verdacht zijn, en ik durf hopen, dat ze genoeg goeden dunk van mij hadden, om mij niet voor de onhandige te houden, die hare hel-din laat sterven in het XXVste Hoofdstuk, daar het boek eerst met het XXXste eindigt.
Geloof mij, ik had Ottelijne niet opgegeven, al had ik olifanten of hippopotamussen laten aanrukken, juist bij tijds, ter harer redding, of een’ enkelen paladijn de wonderen laten doen, die zeven en dertig anderen te zamen naauw verrigten konden; al zou ik er beesten op hebben laten afrigten, of zevenarmige menschenrassen voor uitvinden…
en die dood, die niets meer was dan eene lange diepe slaap, heeft, hoop ik, door nie-mand verdacht te worden van op dien schrik gerekend te hebben; zoo die in mijn doel lag, had ik nog wel een ander middel gevonden om dien aan te jagen.27
24 Anbeek 1978: 22–38.
25 Ibidem 32–33.
26 Ibidem 33.
27 Bosboom-Toussaint 1885: 432.
51
Az írónő nem akarja azt a látszatot kelteni, hogy az általa megírt történet való-ban megtörtént. Minduntalan emlékeztet, történelmi keretbe ágyazott fikcióról van szó, szinte felrázza az olvasót állandóan visszatérő kommentárjaival: „vigyázz, ez csak az én mesém!”. Anbeek a fenti idézetet azért nevezi „figyelemre méltó-nak”, mert megzavarja a valóság illúzióját, ugyanakkor nem veszi észre, mennyire strukturális eleme az írói kommentár Toussaint írásművészetének: az olvasóban minduntalan tudatosítja az irodalom konstruált jellegét és a különböző igazságok viszonylagos karakterét.
A sok írói kommentár nemcsak magát az elbeszélést aktualizálja, hanem ref-lexióként funkcionál, amellyel az írónő a történetre reagál. Az egyik ilyen refle-xió éppen a másként gondolkodókkal szembeni empátiáról és toleranciáról szól:
Azt kívánnám, hogy mi, reformátusok, már ahogy mi nevezzük magunkat, igazságo-sabbak lennénk a katolikusokkal, valahányszor a reformáció szóba kerül; túlságosan elítéljük őket; nem eléggé vesszük védelmünkbe őket; nem látni elég részvétet gyöt-relmeik iránt; nem tiszteljük eléggé a meggyőződésüket; nem gondolunk komolyan bele a szenvedéseikbe; nemcsak a mártírium dicsőséges koronáját tagadjuk meg tőlük, hanem ehelyett a gúny bohócsapkáját húzzuk a fejükre; ennek meg kell változnia, már amennyiben a szeretet az Evangélium egészének legigazibb lényege.
Ik wenschte, dat wij, Hervormden als we ons noemen, rechtvaardiger waren voor de Roomsch-Katholieken, zoo vaak er van hervorming de rede is; men veroordeelt ze te veel; men beklaagt ze niet genoeg; men ziet niet met genoeg medelijden op hunne kwelling; men eert niet genoeg hunne overtuiging; men denkt zich niet ernstig genoeg in, in hun lijden; men onthoudt ze niet slechts gloriekroon van het martelaarschap, maar, in plaats daarvan, drukt men ze de narrenkap der bespotting op den schedel;
dat moet anders worden, zoo waarachtig de liefde het kort begrip is van geheel het Evangelie.28
Conscience-nél az ilyen mértékben szubjektív elbeszélői kommentár és közvetlen aktualizálás csak az epilógus végén jelenik meg:
Te Flamand, ki végigolvastad e könyvet, gondold meg az itt elbeszélt híres cselekedetek kapcsán, mi volt Flandria egykoron, mi most, sőt, mivé lesz a jövőben, ha elfeleded atyáid szent példáit.
Gij Vlaming, die dit boek gelezen hebt, overweeg, bij de roemrijke daden die het bevat, wat Vlaanderen eertijds was, wat het nu is en, nog meer, wat het worden zal, als gij de heilige voorbeelden van uw vaderen vergeet.29
28 Ibidem 515.
29 Conscience 1996: 348.
G e r a J u d i t
52
Toussaint kérésével szemben itt felszólítással találkozunk. Toussaint-nek a más-ként gondolkodók iránti empátiájával szemben az olvasót Conscience narrátora a flamandok melletti állásfoglalásra szólítja fel. A francia nyelvűeket még az olva-sók köréből is kizárja. Az „atyák szent példáira” történő hivatkozás azért paradox, mert a 19. századi flamandok, de a korábbiak, sőt, még a maiak is nagy számban vegyes családok sarjai, akár maga Conscience. Továbbá figyelemre méltó, hogy kizárólag a férfielődökre hívja fel a figyelmet. A nők példái nem számítanak.
Toussaint regénye ezzel szemben férfiak és nők regénye.
*
A két regény különbségeit – az írásmódét és a történelemszemléletét – többek között a két ország különböző történelmi múltjával és korabeli társadalmi kon-textusaik eltérő mivoltával lehet magyarázni. A flamandok emancipációja a De Leeuw van Vlaanderen megjelenésekor még távolról sem fejeződött be. Erre több mint száz évet kellett még várniuk. Hollandiában a protestantizmus fölénye 1648 óta befejezett ténynek volt tekinthető, és a 19. század elején csupán a protestan-tizmus érzelmi átéltségének foka lehetett kérdés, nem pedig a léte. A flamandok identitása, helyzete, nyelve Belgium politikai, kulturális arénájában a 19., sőt még a 20. századnak is egyik fő problémája. A mai, túlnyomórészt szekuláris Hollan-diában a hit kérdése viszont nagyjából lekerült a napirendről, eltekintve a beván-dorlókkal és az iszlám helyével kapcsolatos vitákat, de az már egy másfajta prob-lémakörhöz tartozó másfajta diskurzus. Így talán érthető, hogy miért válhatott a polarizáló De Leeuw van Vlaanderen igazi mítosszá, a nemzeti romantika kano-nizált monumentumává, amelyre mind a mai napig sokan és sok alkalomból utal-nak. A konszenzusra, kompromisszumokra, az alternatívák egymásmellettisé-gére koncentráló Het Huis Lauernessére ezzel szemben sokáig a feledés veszélye leselkedett. A rengeteg árnyalatot, egymás mellett létező életmintát és életszem-léletet magában foglaló regény nyilvánvaló módon alkalmatlan volt arra, hogy mítosszá váljon. újraértékelése azonban prózájának innovatív formai és tartalmi jegyei alapján megindult.30
30 Doornbos 2011.
53