Jacquelin Bel, holland irodalomtörténész tanulmányában ezt az elbeszélést Ed ward Said Culture and Imperialism (1994) című könyvétől inspirálva Jan Aus-ten Mans field Park (1814) című regényéhez hasonlítja, ily módon egymás kon-textusába helyezve őket.25 Mindkét mű klasszikussá vált, állapítja meg Bel, és a 19. század első feléből származik, mindkettő humoros alaphangon íródott, és mindkettőben fontos szerepet játszanak a társadalom különféle rétegei és osz-tályai. A holland mű, akárcsak az angol regény, egy olyan családról szól, mely a Nyugat-Indiákon szerezte vagyonát. Ahogy Said rámutatott, a Mansfield Park, annak ellenére, hogy Anglia karibi gyarmata és Sir Thomas Bertram oda- és visz-szautazása csak érintőlegesen említődik, mégis alapvetően koloniális kontextusba helyezve is értelmezhető regény: Mansfield Parkot úgymond az antiguai gyarmat teszi lehetővé. A gyarmati kontextus új értelmezési mezőt jelöl ki: a birodalom, a centrum minden mozzanatában a gyarmati periféria felé mutat. Bel megálla-pítja, hogy a Mansfield Parkkal szemben a holland műben – noha mindkét szö-vegben csupán érintőleges a gyarmatok említése – a narrátor a gyarmatról haza-térő Keggét kritikusan ábrázolja: a nevetséges, feltörekvő parvenüt látja benne, míg Sir Bertram hírnevét semmilyen tekintetben nem kezdi ki, hogy ültetvényei vannak Nyugat-Indiában. Kegge figurájának kritikája Bel szerint mutatis mutan-dis a gyarmatosítás kritikája is. Ez az ábrázolásforma a kezdete a holland gyar-matokról szóló irodalom távolságtartóbb, kritikusabb felhangjainak, amelyek a későbbi regényekben – Multatuli Max Havelaarjában, Couperus és Daum gyar-mati tárgyú regényeiben és Madelon Székely-Lulofs műveiben – is regisztrálha-tók. Bel szerint éppen ez a kritikai felhang különbözteti meg a holland gyarmati irodalmat az angol hasonló tárgyú irodalomtól.
A történetet mind a korabeli, mind a későbbi kritikában elsősorban a 19. szá-zad eleji holland parvenü kispolgárt nevetségessé tévő, realista műként értelmez-ték. Kivételt csupán néhány, a 20. század hetvenes éveiben megjelenő tanulmány
25 Bel 2000: 375–386.
G e r a J u d i t
116
jelent, amelyekben szóba kerül az elbeszélés gyarmati kontextusa is.26 Az 1998-as kritikai kiadás szerkesztői azonban az egész életművet ismét szigorúan Beets élet-rajza, saját kora és a világirodalmi hatások kontextusába helyezve értelmezik. Azt a látszatot keltik, mintha ezzel a kiadással ki is mondatott volna az utolsó szó erről az életműről. Bel helyesen jegyzi meg ezt az attitűdöt kritizálva, hogy újabb korok mindig újabb perspektívába helyezik az irodalmi műveket, ezáltal mindig újabb és újabb értelmezési lehetőségeket kínálnak fel. Egyetlen irodalmi műről sem lehet kimondani az utolsó szót, hiszen a kritikai kiadás tanulmányaiban pél-dául nem lehet olvasni a Familie Kegge gyarmati hátteréről.
Az alábbi, a Belénél részletesebb, a szoros olvasáson és a posztkoloniális iro-dalomkritikán alapuló elemzés azt kívánja megmutatni, hogy helyes-e Belnek az a megállapítása, mely szerint Hildebrand Kegge figurájában a gyarmatosítót kri-tizálja és teszi nevetségessé, vagy pedig inkább a parvenü figuráját állítja pellen-gérre, aki egyébként gyarmati forrásokból szerezte a vagyonát. Hogyan kapcsoló-dik össze a parvenü és a gyarmatosítás kritikája?
Az elbeszélés elején Hildebrand beteg diáktársát, William Keggét ápolja, aki azonban hamarosan meghal. Halála után Hildebrand értesíti William családját, akik Demeraryben, a hollandok által az angoloknak 1816-ban átadott nyugat-indiai gyarmaton (ma Guayana) élnek. Két évvel később az alaposan meggazda-godott Kegge-család hazatelepül. A halott William apja, Adam Kegge meghívja Hildebrandot a házába egy hosszabb ott-tartózkodásra. Ezalatt Hildebrandnak alkalma nyílik alaposan megismerni az egész családot. A családfő, Jan Adam Kegge igazi parvenü, gazdagsága megvan hozzá, hogy az arisztokrata körökbe tartozzon, csak az ehhez való műveltsége hiányzik, és nem erre szocializálódott.
Mindazonáltal minden vágya, hogy bekerüljön a felsőbb társadalmi körökbe. Leá-nya, Henriette nem kevésbé nagyravágyó, a nagyképű, jó társadalmi össze kötte-tésekkel rendelkező, felszínes jellemű Van der Hoogen udvarolgat neki. Kegge unokahúga, Saartje de Groot szegény családban él, Hildebrandot ide is meghívják a Mikulás-esti családi ünnep előkészületeiben való részvételre. Az est végén haza-kíséri Suzette Noiret-t, egy tiszta szívű, önzetlen teremtést, akinek idős, beteg édesanyja egy úgynevezett „hofjében”, azaz idősek otthonában él, Suzette minden idejét az ő ápolásának szenteli, nagyon ragaszkodik hozzá.
Hildebrand alaposan megismerkedik a Kegge-család tagjaival és baráti köré-vel, olyannyira, hogy aktívan bele is avatkozik az egyes szereplők életébe. A mű végén megtudjuk, kinek-kinek milyen sors jutott.
A történet tizenegy fejezetéből az első – „Een treurige inleiding” [Egy szo-morú bevezetés] – retorikai kérdéssel kezdődik: ki ne ismerné a köznapi nevén idegbénító láznak (zenuwzinkingkoorts) nevezett betegséget? Az idegbénító láz
26 Bork 1974 /75; Veer 1973.
117
valójában nem más, mint a tífusz, de az elbeszélésben csak a holland elnevezés szerepel. A tífusz olyan, az egész szervezetet, de elsősorban a beleket megtámadó betegség, melyet olyan országokban lehet megkapni, ahol rosszak a higiénés körülmények. Az első mondat tehát már implicit elrepíti olvasóját egy Hollandi-ától idegen helyre, amely kimondatlanul alacsonyabb civilizációs fokon áll, hiszen az elbeszélésnek ez a nyitó jelenete azt implikálja, hogy az említett betegség for-rása nem Hollandiában van. Ez a földrajzi hely csak a szöveg későbbi pontján konkretizálódik: Demerary. Demerary Essequibóval együtt 1814-ig holland gyar-mat volt, majd a britek javára a hollandok lemondtak róla, ám ezután is sok hol-land telepes maradt ezeken a területeken. A betegség és egészség dichotómiá ja úgy oszlik meg, hogy a gyarmathoz, a nem-európai térhez kötődik a negatí-vum, a betegség, a higiénia hiánya, Hollandiához, azaz Európához a tisztaság és a hi giénia.
A retorikai kérdések sora folytatódik: ki nem látott szerettei közül egyeseket elpusztulni ebben a betegségben? A kérdés arra enged következtetni, hogy szinte minden holland családban vagy minden holland ismeretségi körében legalább egy eset előfordul. E második kérdés tehát egyszersmind azt implikálja, hogy a gyarmatokon, ahol a higiénés körülmények nem feleltek meg az európainak, minden családból, illetve bárki ismeretségi köréből egy-egy ember megfordult, noha árnyalja ezt a képet a betegség erősen fertőző jellege. érdekes, hogy a beteg-ség leírásában is a hatalom és az alávetetta beteg-ség fogalmai jelennek meg, mégpedig úgy, hogy két erő küzdelmének egy harmadik lesz az áldozata:
Ki nem tapasztalta meg soha az idegeknek és az ereknek azt a rémes küzdelmét, mely során mindegyik résztvevő a másik hatalmát vonja kétségbe, mindaddig, amíg maga a betegségben szenvedő alany – a legtöbb esetben, sajnos – e szemben álló táborok harcának áldozatává válik.
Wie heeft haar nimmer bijgewoond, die verschrikkelijke worsteling der zenuwen en vaten, waar deze zich onderling het gezag betwisten, totdat de lijder – meestal, helaas – onder die kampstrijd bezwijken moet.27
Az elbeszélés felütése mindenesetre egyszerre utal a hollandiai és a nem-hollan-diai viszonyokra. Hildebrand, azaz a tanúként funkcionáló, egyes szám első sze-mélyben beszélő narrátor és szereplő – aki tehát egyszerre extra- és intradiegeti-kus elbeszélő – ráadásul kisvártatva kifejti, hogy ő bizony nem is egy ilyen esetet látott, s ő maga is átesett a betegségen. Fikciós pozíciója szerint azonban nem valószínű, hogy ő maga is megjárta valamelyik gyarmatvidéket, erre ugyanis nyilván történne utalás a szövegben. A gyarmatokról áthurcolt betegség azonban
27 Beets 1982: 157.
G e r a J u d i t
118
fertőző, az sem érezheti magát biztonságban tőle, aki soha ki nem tette a lábát a biztonságos Hollandiából. A betegség a szövegben nemcsak testi tünetként, hanem a szellemi megfertőzöttség tüneteként is metaforizálódik.
Hamarosan sor kerül a Demeraryben született William Kegge bemutatására, aki az elbeszélő egyetemi ismerőse és szomszédja Leidenben: „Leideni tartózko-dásom harmadik évének elején a közelembe költözött egy fiatalember, aki Deme-raryben született.”28 Leiden, az egyik legpatinásabb holland város, melynek egye-temét Orániai Vilmos alapította 1575-ben és a Dél-Amerikában található, 1814-ig holland gyarmat Demerary ugyanabban a mondatban történő említésével az elbeszélés feszültségeinek dinamikus terei jelennek meg. William tehát tífusz-ban szenved, s rövid, de heves szenvedések közepette mindjárt a történet elején meghal. Noha holland család sarja, nevének angol változata a szóban forgó gyar-mat angol vonatkozásaira és az angol kulturális hatásra utal: Demerary, ahogy már említettem, felváltva volt ugyanis holland és angol fennhatóság alatt. Ami-kor William szállásadónője felkeresi Hildebrandot, beszámol neki William éjsza-kai szenvedéseiről. Eközben megjegyzi: szerinte nem jó dolog, hogy William éjszaka nyitott ablaknál alszik, mert az idegen országokból származó emberek nincsenek ilyesmihez hozzászokva. újabb utalás ez William idegenségére és arra, hogy a holland hűvös éghajlat megárthat olyasvalakinek, aki ennél melegebb klí-májú vidéken élt eddig. A holland éghajlat és a gyarmatokon megszokott klíma ellentéte újabb mozaikja az elbeszélés dichotómiákból szövődő struktúrájának.
A következő kép már William temetéséről szól. Az elhunyt gyámja arra kéri Hil-debrandot, hogy ő készítse fel levélben a Demeraryben élő családot a szomorú hírre. Amikor két évvel később a család visszatér Hollandiába, Jan Adam Kegge, az elhunyt William apja egy doboz havanna-szivar kíséretében küldött levélben hívja meg Hildebrandot, látogatná meg őket, azaz a Kegge-családot új, leideni otthonukban.
A mű első négy oldala máris tele van a koloniális háttérre való utalásokkal:
a tífusz, a meleg dél-amerikai és a holland hűvös-nedves klíma és a ha vanna-szivaros doboz megfelelő felütést jelentenek a történet gyarmati kontextusának kibontásához.
Amikor a népes Kegge-család Hollandiába repatriál, egy másik, ezúttal kultu-rális természetű betegség lesz úrrá rajtuk, nevezetesen a parvenü-betegség. A par-venü az, aki viszonylag újoncnak számít egy társadalmi-gazdasági osztályban.
A szó a francia parvenier – elérni, megérkezni – igéből képzett főnév. Az ezekhez a fogalmakhoz is kapcsolható utazás, helyváltoztatás, diszlokáció – nem-Euró-pából Európába, az életből a halálba, a tudatlanságból a tudás birodalmába, egy
28 Beets 1982: 158. „In het begin van het derde jaar van mijn verblijf te Leiden, was er een jong mensch, uit Demerary geboortig, in mijne buurt komen wonen.”
119
alsóbb társadalmi osztályból egy felsőbbe – mint a koloniális narratívák alap-eleme tehát az elbeszélés egyik indító motívuma.
A „Kennismaking met mensen en dieren” [Ismerkedés emberekkel és álla-tokkal] című fejezet felütése csak megerősíti a kulturális keveredések rendsze-rét. Hildebrand ironikusan „illatáldozatnak” aposztrofálja az ajándékba küldött havanna-szivarokat. A szó az ótestamentumi rítusokra utal, melynek során ima vagy énekszó kíséretében égettek illatos anyagokat. Ez az „illatáldozat” ismét a természet versus kultúra, a bibliai mitológia versus modernitás koordinátarend-szerében helyezhető el. Jan Adam Kegge színre lépése pillanatában az olvasót újra emlékezteti „barnára sült bőrszínének” említése a Hollandiáénál melegebb klí-mára. A virtuális utazás tehát folytatódik. Kegge megjelenésével a szöveg egyre több utalást tartalmaz a Kegge és a hozzá hasonlók panoptikum- vagy fosszília-jellegére. Nemcsak bőrét szárította fosszilissá a nap, hanem szellemét is: szno-bizmusa egy kihalt, megmerevedett világhoz köti, nem a valóságos élethez. Nem véletlenül akarja feltétlenül már első leideni látogatásakor megnézni ő maga is a valóságban is létezett, 1820-ban alapított természethistóriai múzeumot, vala-mint a régiségek múzeumát: az előbbiben kihalt állatokat, az utóbbiban meg nem született magzatokat lehetett látni. Dr. Franz von Siebold orvos, természettudós és gyűjtő házában a kínai és japán gyűjteményt szeretné megtekinteni, az egye-tem szenátusi termében pedig a halott professzorok portréit. A legkülönfélébb gyűjtemények jelenléte a szövegben az elbeszélés és az elbeszéléskötet myse en abyme-je. Ahogy a Camera Obscura a 19. század első felében élt holland pol-gár fosszilissá váló típusait mintegy gyűjteményként, listába szedve tárja olvasói elé, úgy van jelen a gyűjtési láz, a tudomány köntösébe bújtatott birtoklási vágy magában az ábrázolt világban is.
A „koloniális utazás” további állomása, amikor Kegge általános elképedést vált ki az egyik leideni étteremben, ahol a szokásosnál is nagyobb mennyiségű ca yenne-i borsot szór az ételére. A guyanai fűszert tartalmazó elefántcsont fűszer-tartót Kegge állandóan magánál hordja. Mielőtt Hildebrand látogatására a Kegge-családnál sor kerül, egy üveg Nyugat-Indiákról való egzotikus lekvárt küldenek neki ajándékba. Hildebrandnak a Scaligerből, Walter Scottból, Bulwerből, a hol-land retorikai kamarákból és a leideni egyetemből álló világába Kegge révén ele-mentáris erővel törnek be a nyugat-indiai gyarmatbirodalom elemei. Kegge repatriálásával két, egymás számára kölcsönösen idegen kultúra találkozik. Neve, amely magyarul éket jelent, e figurának a két kultúra közötti helyzetére utal.
Amikor Hildebrand meglátogatja a Kegge-családot, folytatódik az „utazás”:
ezúttal a holland házban sorakoznak különféle, a gyarmatokról hozott rekvizi-tumok: kínai porcelánfigurák, illatos fiolák, kagylók, szivardobozok, ezüst fali-órák, tükrök, képek, asztalkák, kitömött madarak és egy kitömött tigris, melyet Kegge – saját bevallása szerint legalábbis – maga lőtt az egyik cukorültetvényen,
G e r a J u d i t
120
földre terített tigrisbőr, élő kakadu, kecskebőrből készült ékszeres doboz. Ezek az egzotikus tárgyak keverednek a holland enteriőrök korabeli festményekről is ismert darabjaival: a zongorával, könyvekkel és kottákkal, a carrarai márvány-ból készült kandallóval és a ház tulajdonosainak és gyermekeiknek életnagysá gú portréival. A Kegge-család háza az egymástól különböző kultúrák, Európa és a Nyugat-Indiák kontaktzónája, a transzkulturáció tere: a skót likőr, az angol uborka, a spanyol agarak, az illusztrált útleírások jól megférnek az indián nyilak-kal és a sok-sok egyéb egzotikus rekvizitummal, nem-európai enni- és inniva-lóval. Nem kevésbé változatos maguknak az embereknek összetétele sem: Hen-riette, a legidősebb leány húsz éves korára „a trópusi emberfajnak megfelelően tökéletesen fejlett”, édesanyja „sokkal barnább, mint leánya, (…) és jóval kevésbé szép európai szemmel nézve”. A nagymama pedig még Kegge feleségénél is sok-kal barnább, beszélni is keveset beszél, azt is tört hollandsággal. A legfeketébb azonban a családnak az ültetvényekről magával hozott szolgája, akinek neve sincsen a történetben. Lassan kibomlik tehát a család „hibrid” összetétele. Női ágon a nagymama egy angol apa és egy bennszülött, fekete anya gyermeke, majd ő maga is egy angol telepeshez ment férjhez, William Marrisonhoz, az ő leányuk Kegge felesége. Minél sötétebb valakinek a bőrszíne, annál kevesebbet beszél az illető a történetben. Illusztratív az a jelenet, amikor a Kegge-család hintója végig-száguld a leideni utcán:
Az egyik kávéházban három-négy pipázó úr összeverődött, hogy lássa a kis társaságot, és mindenki a legnagyobb áhítattal szemlélte a szép fehér lovakat, a pompás hintót, az elegáns kocsist és hátul a fekete lakájt, aki mozdulatlan ünnepélyességgel nézegetett körbe-körbe, és mindenkiben tiszteletet parancsolt, kivéve a minden előítéleten felül-emelkedett utcagyereket, aki utána kiáltott: „Szép fiú, vigyázz, nehogy túlságosan leégj a napon!”
In een koffiehuis kwamen drie of vier heren, met horizontaal opgeheven pijpen in de mond, over het horretje kijken, en alles toonde ontzag voor de fraaie schimmels, het mooie rijtuig, de deftige koetsier, en de zwarte lakei achterop, die met onbeweeglijke plechtigheid zat rond te kijken en iedereen eerbied inboezemde, behalve de boven alle vooroordelen verheven straatjongen, die hem nariep: „Mooie jongen, pas op, hoor! dat de zon je niet verbrandt!”29
Az utcagyerek reakciója ambivalens: vicce egyfelől „faji” szempontból diszkrimi-natív, másfelől viszont egy más természetű előítélettől mentes marad. Nem tekint ugyanis áhítattal a gazdag családra amiatt, hogy fekete szolgája van, vagyis a valós
29 Beets 1982: 181.
121
gyarmatosításnak ezt a valós rekvizitumát nem értelmezi társadalmi kitüntetett-séget biztosító értéknek.
Vissza a Kegge-családhoz. Számtalan gyermekük bemutatása során szóba kerülnek azok a gyermekek is, akik korán meghaltak, egyiküket másfél éves korá-ban egy „állatias néger asszony mérgezte meg” Kegge elmondása szerint. Az állí-tás a történetben nem ismétlődik meg, a háttérben maradó tragédia, a feltárat-lanul maradt bűnügy azonban súlyos konfliktusokat sejtet.30 Az apa, Jan Adam Kegge sem William, sem a többi gyermek halálából nem csinál ügyet, az ő vilá-gában ez nem jelent többet a „jut is, marad is” megnyugtató filozófiájánál. Kegge saját maga is parvenünek nevezi magát, mégpedig az „újonnan érkezett” pozi-tív értelmében: az ő házában, noha gazdag házról van szó, a gyarmati életvitel hatására szabadabb szellem, szabadabb életvitel uralkodik, eltérően a hollandiai
„nemes urak és a nagyképű lovagok” merev európai szokásrendjétől:
Ne felejtsd: mi, a Nyugat-Indiákon családiasabban viselkedünk. Európában sokkal merevebbek az emberek. Itt sok a nemes úr és a nagyképű lovag; én nem tartozom közéjük; tényleg nem; én nem vagyok nemesi származású; én nem vagyok nagyképű lovag; én parvenü vagyok, ha úgy tetszik.
Je moet maar denken: wij in de West zijn familiaar. In Europa is men vrij wat stijver. Je hebt hier adellijke heren en grote hanzen; daar behoor ik niet toe; waarachtig niet; ik ben niet van adel; ik ben geen grote hans; ik ben een parvenu, zo je wilt.31
A történet során azonban annyit emlegeti ezeket a „nemes urakat és nagyképű lovagokat”, hogy valójában kiderül: minden vágya közéjük tartozni. Házon belül Kegge az újgazdag, önmagát biztonságban érző, messziről jött kispolgár, házon kívül a nevetségessé torzult, feltörekvő parvenü.
Amikor Hildebrand ebéd után egyedül marad a család legidősebb leány-gyerme kével, Henriettével, kiderül, hogy a lány pontosan ugyanolyan parvenü, mint az apja: arról panaszkodik, hogy itt (azaz Hollandiában) a felsőbb körök zár-tak maradnak számára, miközben azok a családok, amelyek szívesen barátkozná-nak velük, vagyis Keggéékkel, nekik nem felelnek meg. Ezután Hildebrand hosz-szú, ironikus kommentárja olvasható: a Keletről vagy Nyugatról hazatelepülők hiába rendelkeznek tonnányi arannyal, az anyagi gazdagság nem teszi lehetővé, hogy a patrícius körökbe tartozzanak. Hildebrand, a narrátor retorikai kérdései
30 Később ez válik Couperus 1906-os Van oude mensen, de dingen die voorbijgaan [Öreg emberekről, tovatűnő dolgokról] című regényének alapmotívumává. G. J. van Bork cikkében (1974–75) elképzelhetőnek tartja, hogy a gyermek valóban az egyik rabszolga bosszújának áldozata lehetett, hiszen Kegge eleinte felügyelőként dolgozott, s a fehér felügyelők családtagjait gyakran mérgezték meg bosszúból a nekik alárendelt rabszolgák.
31 Beets 1982: 166.
G e r a J u d i t
122
következnek: ugyan miért nem tudják magukat abban a társadalmi osztályban jól érezni, amelybe beleszülettek? Hiszen a felsőbb körökben úgyis úton-útfélen csak elárulnák magukat, ami aztán csak szorongást és kínos helyzeteket terem-tene számukra. „Bolond becsvágynak” nevezi Hildebrand ezt az örökös lábujj-hegyre állást, s nem érti, miért nem szabadulnak meg az efféle feltörekvők ettől a tulajdonságuktól. Azt hirdeti tehát, mindenki maradjon meg abban a társa-dalmi rendben, amelybe beleszületett, a rétegek közötti mobilitás nem kívánatos.
Ez a statikus társadalomfelfogás a 19. század első felében általánosan elfogadott volt Hollandiában. Ahogy Van Bork utal rá cikkében, a Réveil-körhöz tartozó Isaäc da Costa (1798–1860), a kor konzervatív költője és történésze „1648 en 1838”
című versében írja: „Isten akarata a tehetség, vagyon és rang különbsége.”32 Beets pedig köztudomásúan nagy rajongója volt Da Costának. Hildebranddal, azaz elbeszélésbeli alteregójával ezt mondatja:
Köteles tehát, kisasszony, csak mert az ön édesatyja több tonna arannyal tért vissza Nyugatról vagy Keletről, és ezáltal a legtiszteletreméltóbb patríciussal, a legkitűnőbb nemes úrral is felveheti a versenyt, ami a külső csillogást illeti, köteles-e tehát ez a tisz-teletre méltó patrícius, ez a fenséges nemes úr a magafajtáinak azonnal kezet nyúj-tani és önt fia menyasszonyául kívánni? Nem tudja-e hát ön, hogy amennyiben azok a körök, amelyekbe olyannyira vágyakozik, valóban megnyílnának ön előtt, ön állandó szorongásban élhetne az édesapja származására történő célozgatások közepette, mely
Köteles tehát, kisasszony, csak mert az ön édesatyja több tonna arannyal tért vissza Nyugatról vagy Keletről, és ezáltal a legtiszteletreméltóbb patríciussal, a legkitűnőbb nemes úrral is felveheti a versenyt, ami a külső csillogást illeti, köteles-e tehát ez a tisz-teletre méltó patrícius, ez a fenséges nemes úr a magafajtáinak azonnal kezet nyúj-tani és önt fia menyasszonyául kívánni? Nem tudja-e hát ön, hogy amennyiben azok a körök, amelyekbe olyannyira vágyakozik, valóban megnyílnának ön előtt, ön állandó szorongásban élhetne az édesapja származására történő célozgatások közepette, mely