A VOC mellett a másik jelentős holland gyarmatosító társaság a West-Indische Compagnie (Nyugat-Indiai Társaság, rövidítve: WIC) volt, melyet 1621-ben ala-pítottak. Szervezeti felépítését tekintve sok tekintetben hasonlított a Kelet-Indiai Társaságra. Jelentős különbség azonban, hogy nem rendelkezett szuverén jogok-kal, háborúk indításához először a Staten-Generaaltól kellett engedélyt kérnie.
Felhatalmazása szerint Nyugat-Afrika, Amerika, továbbá az Amerika és új-Gui-nea keleti pontja között elterülő csendes-óceáni szigetvilág tartoztak hatókörébe.
A WIC egykori fennhatósága alá tartozó területek közül a legfontosabbak: Nieuw-Nederland (itt 1643 és 1645 között véres harcokat vívtak az indiánokkal), Curaçao, Brazília és Suriname. Nieuw-Nederland alatt New york államot kell értenünk, valamint a szomszédos New Jersey-t, Delaware-t és Connecticutot. New york városát 1625-ben Nieuw-Amsterdamnak hívták, Harlem és Brooklyn városrészek a hollandiai Haarlem és Breukelen városoktól kapták nevüket. Ezeket a területeket az angolok 1664-ben elfoglalták, majd 1667-ben elcserélték a hollandokkal Suri-name-ot, valamint egy sor karib szigetet, köztük Curaçaót, Tobagót, Guyanában Essequibót és Berbice-t felajánlva nekik. Suriname-ban egyébként már ezt meg-előzően is megvetették lábukat holland telepesek. A cserébe felajánlott területek-hez tartozott még Nieuw-Holland, azaz Brazília keleti partvidéke, melyet a portu-gálok 1654-ben visszafoglaltak. Nyugat-Afrikában az Elmina környéki Aranypart (Ghána), Sao Tomé és Angola tartozott a holland kereskedelmi hálózatba.
A VOC-hoz hasonlóan a WIC is részvénytársaságként működött. Szerveze-tileg öt irodája, azaz igazgatási központja volt, ezek gondoskodtak a hajók fel-szereléséről. Az öt központot Amszterdam, Middelburg, Hoorn, Rotterdam és Groningen városai alkották. A vezetőség 79 tagból állt, ezekből alakult a 19 tagú végrehajtó bizottság, az úgynevezett Tizenkilencek. A VOC-hoz hasonlóan a 17. század folyamán a WIC is szorosan összefonódott a városok vezető rétegét alkotó régenscsaládokkal.
102
A WIC által Európába importált legfontosabb termények a cukor és a dohány voltak. A WIC azonban az idegen hajók elrablásáról és a rabszolgakereskedelem-ről vált hírhedtté. A fennhatósága alá tartozó hajók legtöbbször egy háromszö-get alkotó utat jártak be: Hollandiából csereárukkal megrakodva először Afri-kába mentek, ahonnan rabszolgákat szállítottak AmeriAfri-kába. Innen cukorral és dohánnyal tértek vissza Hollandiába. A legnyereségesebb vállalkozás a rabszolga-kereskedelem volt, így a WIC – akárcsak a VOC – sem tekinthető kizárólag kereskedelmi társaságnak. Tevékenysége emellett erősen katonai és politikai szí-nezetű volt.
Frijhoff és Spies pontosan leírják azt a folyamatot, melynek során a kálvinista holland polgár lelkiismerete kezdetben elutasította, majd jóváhagyta a rabszolga-tartást.1 A kezdeti elutasítás abból fakadt, hogy a kálvinizmus egyik alapértéke, a „természetes szabadság” eszméje a rabszolgaság minden formájával ellentétes volt. A 16. századi német teológus, zacharias Ursinus, a heidelbergi katekizmus társszerzőjének művét holland nyelvre 1602-ben fordította le Festus Hommius lel-kész és bibliafordító schat-boeck der Chrystelycke Leere [A keresztény tan kincses-tára] címmel. Ez a mű Mózes II. könyvére hivatkozva az „emberlopás” minden formáját határozottan elutasította2, annál is inkább, mert ez a tevékenység szerin-tük elsősorban a pápisták, azaz a portugálok és a spanyolok tevékenységi körébe tartozott, akik valóban hamarabb kezdték a rendszeres atlanti rabszolga-kereske-delmet. A fiatal Köztársaság határain belül ez szigorúan tilos volt. Abban is min-denki egyetértett, hogy keresztény hitűeket nem lehet rabszolgaságban tartani, s ebben a tekintetben nem tettek különbséget a protestáns szekták vagy a kato-likusok között. Így azokat a rabszolgákat, akik hagyták magukat megkeresztelni, elvben szabadon kellett engedni.
A rabszolgaság először a kelet-indiai monokultúrák kialakulása és az ültet-vényes gazdálkodás révén vált igazán hasznot hozó gazdasági eszközzé. Amikor 1637-ben a brazíliai holland kormányzó, Johannes Maurits van Nassau elfoglalta a portugálok kezén lévő ghánai Elmina erődöt, mely a bennszülött rabszolgák gyűjtőhelye volt, megnyílt a szervezett holland rabszolgakereskedelem útja az Atlanti-óceánon át. Tíz évvel később már több ezer rabszolgát hajóztak
a hollan-dok Afrikából Amerikába.
A kálvinisták lelkiismeretét más szövegek lassanként sikeresen el tudták altatni.
Ezek közé tartoztak az olyan vallásos alaphangú kereskedelmi kézikönyvek, mint például az ’t Geestelyck roer van ’t Coopmans schip (1638) [A kereskedő hajójá-nak szellemi kormánya], valamint a Practyce van de Christelijcke hooft-deugden
1 Frijhoff–Spies 1999: 110–112.
2 Mózes II., 21: 16: „A ki embert lop, és eladja azt, vagy kezében kapják, halállal lakoljon.” Károli Gáspár fordítása.
103
(1640) [A keresztény fő erények gyakorlata], mindkettő a zierikzee-i prédiká-tor, Godfried Udemans műve. Udemans szerint a rabszolgatartás elfogadható abban az esetben, ha a rabszolgákhoz igazságos háború során jutnak hozzá, vagy ha valaki szülei révén kerül abba a helyzetbe, hogy rabszolgákat tartson.
A rabszolga kereskedelmet abban az esetben is megengedhetőnek tartották, ha a rabszolgáknak a kikeresztelkedéshez és az emberi bánásmódhoz való jogát hosszabb távon biztosították. Ez a hosszabb táv azonban egyre jobban kitolódott az időben, a fekete bőrűeket nem tartották elég nyitottnak a keresztény hit befo-gadására. A feketék és a fehérek közötti különbség legitimálásához megint csak a Biblia, ezúttal Mózes I. könyve3 szolgáltatott alapot. Erre hivatkozva a közép-korban vált különösen elterjedtté az a hit, hogy Noé három fia az akkor ismert három kontinens alapító atyja volt, Jáfet Európáé, Sém Ázsiáé, Khám pedig Afri-káé. A Noé által elátkozott Khám leszármazottai tehát a keresztény közgondol-kodásban alávetett, szolgai pozícióba kerültek, rabszolgasorba vetésük legitimmé vált a keresztények szemében. Mind a rabszolgakereskedelem kezdeti elutasítása, mind pedig későbbi elfogadása már meglévő és e problematikák kapcsán író-dott szövegekre hivatkozott, szépen illusztrálva ezzel Said azon állítását, misze-rint a gyarmatosításnak saját diszkurzív tere van, mely kialakítja, fenntartja és újrateremti a kolonializmust.4
A felvilágosodás hatására Hollandiában is megindult az a folyamat, melynek során követelni kezdték a rabszolgaság és a rabszolgakereskedelem megszünteté-sét, noha ez később vette kezdetét, mint Angliában, és sokkal erőtlenebb volt. Egy bizonyos Pieter Paulus nevezetű jogász és politikus 1793-ban megjelent „Verhan-deling over de vrage: In welken zin kunnen de menschen gezegd worden gelijk te zijn? En welke zijn de regten en pligten die daaruit voortvloeien?” [érteke-zés arról: Milyen értelemben lehet az embereket egyenlőnek nevezni? és melyek azok a jogok és kötelességek, melyek mindebből következnek?] című érteke-zésében a francia forradalmat követő batáviai forradalom politikai programját kívánta megrajzolni, s ennek keretén belül mind a rabszolgaságot, mind pedig a rabszolgakereskedelmet elítélte a természetjog és a kereszténység eszméinek alapján. A nyugat-indiai gyarmatokon mindeközben egyre-másra rabszolgalá-zadások törtek ki, többek között 1795-ben Curaçaón. A francia mintára megala-kult Batáviai Köztársaság Nemzeti Tanácsában 1797-ben hosszas vita alamegala-kult ki az alkotmányról, melynek során ismét felmerült a rabszolgaság megszüntetése, ám ezúttal is sikertelenül. Az 1807-es angliai Abolition of slave Trade Act elfoga-dása után 1814-ben a Németalföldi Egyesült Királyság is csatlakozott a rabszol-gakereskedelem eltörléséhez, a holland gyarmatokon azonban a rabszolgaság
3 Mózes I., 9: 18–27.
4 Said 2000: 12–13.
G e r a J u d i t
104
intézménye továbbra is fennmaradt. A rabszolgaság eltörlésére Angliában 1834-ben került sor. Hollandiában ez is lassabban ment. A folyamatban fontos szere-pet játszott Harriet Beecher Stowe Uncle Tom’s Cabin or Life among the Lowly című regénye, melynek holland fordítása már egy évvel az eredeti amerikai meg-jelenés után, 1853-ban megjelent. Ugyanebben az évben látott napvilágot a törté-nész Julien Wolbers értekezése a rabszolgaság intézménye ellen. A legnagyobb hatásúnak azonban a liberális parlamenti képviselő, báró Van Hoëvell két kötetes, esszékből, pamfletekből, táj- és útleírásokból, fikciós prózából álló, a 19. század-ban egyedülállónak számító, különleges slaven en vrijen onder de Nederlandsche wet [Rabszolgák és szabadok a holland törvénykezésben] című munkája bizo-nyult, mely 1855-ben látott napvilágot. Van Hoëvell 1848-ig a holland-indiai gyar-matokon lelkészként és az egyik legfontosabb ottani folyóirat, a Tijdschrift voor Nederlandsch-Indië [Holland-India Folyóirata] szerkesztőjeként dolgozott. Haza-térte után alsóházi politikusként a gyarmati rendszer és a rabszolgaság egyik leg-radikálisabb kritikusa lett. A rabszolgaságot végül a holland gyarmatok közül Kelet-Indiában 1859-ben, Nyugat-Indiában 1863-ban törölték el.5