1. Elôkérdések [180] 1.1. Emberi nemesedésünk [180] 1.2. A jogi válaszadás elô-föltevései: az állami jog wesztfáliai kettôse [182] 1.3. Az európajog helye [183]
1.4. A jogi válaszadás elôföltevései: a soft lawtisztázatlansága a hard lawmellett [187]
2. A tudomány mai „állása” [188] 3. Analógiák egy magyarázathoz [189] 3.1. Nap- és bolygórendszer [189] 3.2. Premoderntôl – a posztmodernig [191] 4. Az európai jogmûködés elméleti modellje [194] 4.1. Többpólusúság, egyidejû centripetalitás/
centrifugalitás mellett [194] 4.2. Rend a káoszból [197] 4.3. Gyakorlati kontinuum, állandó kavargásban [201] 4.4. Nemzeti aktiváltatástól mûködtetetten [204]
1. Elôkérdések
1.1. Emberi nemesedésünk
Az európai egységesülés évszázadoknak, talán évezredeknek az egyik legnagyobb fegyverténye; olyan fejlemény, amely hosszú idôre formálhatja az egész emberiség sorsának alakulását. Mert a nemzetközi összefogás csatornáinak intézményesítése egy minden lépésében kooperatív részvételen alapuló önkéntesség talaján hallatlan elôre-lépés a homo sapiens történetében. Tizenvalahány generáció választ el bennünket csupán a feudális partikularizmustól, mely változó esélyekkel folyamatos csoportküz-delmet feltételezett, s noha alkalmi gyôzteseinek számos nyereséget eredményezett, ugyanakkor másoknak — s nem ritkán magának a hazának, államiságának — éppen veszteséget, ha nem egyenesen pusztulást okozott. Nyugat-Európa hatalmas térségein, ahol igazi ellenség, mert közös civilizációnkat fenyegetô külsô hatalom soha sem járt, legfeljebb egy szintén keresztény és ugyanazon Istenre esküdött fejedelem vagy hûbér-úr ácsingózott át vagy fenekedett a másikéra, az épségben maradt várakat ma már mûemlékekként csodálva (s olykor megjárva Japán kastélynak nevezett erôdítményeit is) — minden elképzelhetô technikai furfanggal felszerelve a mégis betörô és az életre, vagyonra, hitvesre, hatalomra egyaránt rátörô ellennel (a tegnap még talán barát és fegyvertárs szomszéddal) szemben, ráadásul tudva, hogy végsô soron semmiféle embe-ri lelemény nem menthette meg az ebben-abban éppen csúcsra érkezettet az ugyanilyen harcossággal hasonló beérkezésre törekvô másiknak az ármányával szemben — elcso-dálkozhatunk még alig közelmúlt e l ô történetünkön, jelesül azon, hogy milyen vi-szonylagosnak is bizonyult az emberi nem önnemesedése hosszú évszázadokkal, volta-képpen egy ezredévvel azután, hogy a kereszténység tanítása (az ezzel többnyire
egybecsengô végsô üzenetet közvetítô más világvallásokkal egyetemben) elôdeink köznyelvévé lett.1
Közelebb érkezve jelenünkhöz, alig több, mint féltucat generációnyi idô választ el bennünket attól a kortól, amikor fegyverei erejével NAPÓLEONközel Európányi biroda-lom alapítására törekedett, és még szüleink élhették meg azt, hogy barna, sárga, majd vörös diktatúrák ennél is ambíciózusabb, immár globális életterek uralmi kialakítására tettek kísérletet. A történelemben talán túlzottan is gyakran elmosódnak az okozatisá-gok és az egymásmellettiségek határai, hiszen egy állandósuló egymásnak feszülésben
— a bellum omnium contra omnesújkori állapotában, majd a háborúskodás és békekö-tés egymásnak helyet készítô és a modernitás vívmányaként az úgynevezett nemzetközi jogtól akkor is, azóta is alig feszélyezett váltakozásaiban — törvényszerûen ki-ki a ma-ga helyzetének optimalizálásával kísérletezik hatalmi technikák bevetésében és tényle-gesen követett eljárása megideologizálásában egyaránt (kérdésként téve fel az utókor-nak, vajon végsô soron nem ebben merült-e ki az egyházának mindenkori politikumától eluralt kereszténység, majd a demokrácia — vagyis a public opinionszámára szentelen-dô figyelem — hívószava); s legfeljebb az utókor bölcsességével, nem csekély rezig-náltsággal vesszük — leginkább post festam— majd valamikor tudomásul, hogy némi változatokkal egymással mégis rokonítható ugyanazon korszellem testesült meg egyik-ben is, s netán az adott összecsapásból alkalmasint gyôztesként kikerülô másikban is.
Mégis, ebben a valóban nemzetek közötti konfrontációban kezdett új erôre kapni a nemzetközi jog (ma már úgyszólván mérhetetlenül számottevô szakmai kiágazásaival együttesen), párhuzamosan s eredményként is különféle nemzetközi szervezôdésekkel, amik olykor egyenesen jogilag körülbástyázott világállam-pótlékként hozattak létre, olykor pedig szükségesnek tekintett szigorúan körülírt feladatok betöltésére születtek meg, közös jegyként azonban mégis azzal, hogy egyre inkább egyöntetûen egy sajátos
— sui generis— jogi státuszra tettek szert. Ugyanígy a kapok és adok világméretû köl-csönhatásában, a rendelkezésre álló lehetôségeknek a mindenkori kihívás és válaszadás keretei közötti kihasználásában formálódott mára a nemzetközi jogot magát is új para-digmatikus helyzetben láttató amerikai hegemónia,2ami napjainkra párosult — ha szá-mottevô összefonódások ellenére ugyan teljességgel nem is azonosult — a globalizmus alapvetôen világgazdasági érdekkörû trendjével. A progresszió ízétôl eltelten, a felvilá-gosodás önújjáteremtô megtisztulását magunkban hordva most sem válaszolhatnánk másként a dijoni akadémia egykor ROUSSEAUéleslátását kihívó kérdésére az erkölcsök nemesbedésérôl, mint hogy: eszközeink folyvást finomodnak — noha visszatérô általá-nossággal a célratörés még engesztelhetetlenebbé, eredmény-maximalizálásban még kí-méletlenebbé, mert kifinomultabb technikák bevetésével még totálisabbá lett.
1. ELÔKÉRDÉSEK 181
1 Tudva azt, hogy szintén Európában, a mai Európai Unió közvetlen perifériáján szociológiai elemzé-sek az újrafeudalizálódás jelenségeirôl számolnak be, jelenleg is fennálló állapotokat leginkább adekvátként Pierre Corneille El Ciddrámájának a XI–XIII. századi ibériai állapotokra emlékeztetô terminusaiban írva le. Vö. pl. Vladimir Shlapentokh RussiaPrivatization and Illegalization of Social and Political Life (Michigan State University Department of Sociology: 25 September 1995) 44 o.
{CND [Chris Donnally] (95) 495}, a szerkesztô fordításában ‘A közszférák bûnözô magánkisajátítá-sa Oroszországban’ in Kiáltás gyakorlatiasságért a jogállami átmenetbenszerk. Varga Csaba (Bu-dapest: [AKAPrint] 1998), 115–122. o. [A Windsor Klub könyvei II].
2 Robert E. Gooding ‘Toward an International Rule of Law: Distinguishing International Law-breakers from Would-be Law-makers’ The Journal of Ethics9 (2005) 1–2, 225–246. o. egyenesen úgy teszi fel a kérdést, hogy az államon belüli megfogalmazású »rule of law, not of men« helyét ál-lamközi tekintetben értelemszerûen a »rule of law, not of states« foglalja el (227. o.); ám szuperhata-lom esetén aligha áll fenn bármiféle önkéntes önmérséklésre garancia — azon túl, hogy „valóban belsôvé teszi a »civilizált nemzetek« kapcsolatait rendezô megállapodott szabályokat.” (229. o.) [“really internalizes the settled rules governing relations between »civilized nations«.”]
Mi és miként csapódik le mindebbôl jogi gondolkodásunkban, a joggal való elméleti foglalatoskodásainkban? A legrövidebb válasz szerint: sok és kevés egyszerre. Olybá tûnik, mintha a teoretikus reflexió mindig retardált lenne. Mintha túl erôsek lennének korábbi beidegzôdéseink, hiszen a régi továbbfolytatására, a mindenkori adaptálásra s óvatos továbbfejlesztésekre csaknem határtalanok a mindenkori addigin belül is a lehe-tôségek. Csaknem úgy, ahogyan a tudományfejlôdés történeti logikája feltárásából megismerhettük: az elôrelépés mindig már kialakult paradigmák keretei közt történik;
az új felismerések teoretizálása e korábbról változatlanul vállalt tudáskörben kiváltott feszülések fokozatos feloldásával s így saját jövôjére is ügyelô csillapításával zajlik; és csak olykor, bizonyos történelmileg kivételes pontoknál válik mindez immáron vállal-hatatlanná — ráadásul leggyakrabban ismeretelméletileg nem is kényszerítôen magya-rázható körülmények kikerülhetetlen hatásaként, hanem efemer, másodlagos, pusztán kísérô jelenségektôl, kényszerektôl, vagy elôretörési lehetôségek felismerésétôl kivál-tottan —, amikor is, esetleg, egy új paradigma születik.3
Ráadásul a jogban, amelynek gyakorlatát és teoretikus kimûvelését elsôdlegesen vál-tozatlanul nemzeti határoktól megvontan és saját kulturális meggyökerezéseinktôl elôfeltételezetten folytatjuk, a legritkábban válunk magunk hasadttá s megkettôzötté;
ehelyett inkább jól bevált dolgainkat terjesztjük ki új területekre, egyidejûleg tesztelés-ként és experimentumtesztelés-ként, hogy a nagyban-egészében m á r i s m e r t nek a cizellá-lását (analitikus feltárását, nagyobb összefüggésrendszerbe ágyazott szintetikus újrade-finiálását, projekcióiban újramegerôsítését) már biztonságossá tett csapásainkon továbbhaladva folytathassuk. Ebben az értelemben kísért a jelen, hogy az új európai realitásban inkább magunk, múltunk és tapasztalatunk kiszélesítésének az ürügyét, al-kalmát és némi új megtapasztalását lássuk, semmint hogy abban egy s u i g e n e r i s ú j valóságot egy immár ahhoz mért készséggel és megújult látásmóddal kíséreljünk meg érzékelni, felismerni, s persze teoretikus formába öltöztetetten tárgyalni.
1.2. A jogi válaszadás elôföltevései: az állami jog wesztfáliai kettôse
Jogtudományi gondolkodásunkban egyébként is bizonyos hallgatólagosságok uralkod-nak. Ezek egyfelôl a szocializáció, másfelôl a verifikáció szûrôiként mûködnek, tehát mind bemeneti, mind kimeneti oldalon kritériumszerûsítettségükkel eleve meghatároz-zák azt, amit a jog — úgymond — gondolhat önmagáról.
Számunkra itt és most érdekesen ilyen hallgatólagosság mindenekelôtt az ún.
w e s z t f á l i a i k e t t ô s s é g alapulvétele, vagyis a világ felosztása belsô jogaik-tól uralt nemzetállamokra és az államok egymás közti kapcsolatrendszerében rendezô elvül szolgáló nemzetközi jogra. Természetéhez, forrásvidékéhez, mûködtetése mód-jához híven minden egyébkénti roppant erôfeszítések dacára ez utóbbi a mai napig ko-csonyás, fluid, napról napra alakuló s önnön összetevôitôl szaggatott, hiszen bármiféle
3 Thomas S. Kuhn A tudományos forradalmak szerkezete[The Structure of Scientific Revolutions, 1955] ford. Bíró Dávid (Budapest: Gondolat 1984) 321 o. [Társadalomtudományi Könyvtár]; meg-vitatását adja Laki János A tudomány természeteThomas Kuhn és a tudományfilozófia történeti fordulata (Budapest: Gondolat 2006) 272 o. és Kuhn és a relativizmusKuhn öröksége a tudomány-filozófiában, szerk. Binzberger Viktor, Fehér Márta és Fehér Gábor (Budapest: L’Harmattan 2007) 221 o. [Tudománytörténet és tudományfilozófia].
4 Ámde igényére lásd pl. Niilo Jääskinen ‘Back to the Begriffshimmel? A Plea for an Analytical Perspective in European Law’ in The Coherence of EU LawThe Search for Unity in Divergent Concepts, ed. Sacha Prechal & Bert van Roermund (Oxford & New York: Oxford University Press 2008) xlii + 531 o. [Oxford Studies in European Law], ch. 18, 451–461. o.
központosításának a gyengesége és eddig megmutatkozott alkalmisága folytán sem-minemû megbízható s átfogó dogmatikája még nem alakulhatott ki.4Ezért vetôdhetett fel napjainkban különösen erôteljesen a „ n e m z e t k ö z i j o g u r a l o m ” kap-csán egyfelôl pontosan ez utóbbi hiányának nagymérvû érzete, másfelôl pedig az elô-mozdítására teendô határozott lépések szükségességének a felismerése.5Hiszen amint a nemzetközi erôegyensúly megbomlik (mint a két világháború közt a Népszövetség gyakorlati felbomlásával, napjainkban pedig egy többpólusosságot a Szovjetunió kibu-kásával úgyszólván nélkülözô s ezért amerikai egyeduralmat eredményezô helyzet ki-alakulásával), egyre inkább ismét láthatóvá és tapinthatóvá (másoktól valóban meg-szenvedetté) lesz a hegemónnak merô érdekvezéreltsége6— az elvekre hivatkozások égies magasztossága mögött.
A nemzeti jogot pedig kifejlett technikalitására, intézményi hálózatára, esetenkénti változásaiban is szilárd megalapozottságú dogmatikájára (vagy legalábbis dogmatikai körvonalaira) tekintettel szokásosan a kontinentális európai civiljog és az angol–ameri-kai common lawkettôs vonzatában (harmadikként pedig legfeljebb az ún. vegyes rend-szerekkel) szokták láttatni. Számunkra mindebben nem ezek realitása a problematikus, hanem adottságuknak csaknem kizárólagos, természetszerû tényként történô kezelése, ami sajátos optikában, jelesül imperialisztikus színben tünteti fel a globalizmusoknak napjainkban mindezek mögött meghúzódó folyamatát, miközben nem vet kellôen szá-mot a társadalomtudományokban a XX. századra megérlelôdôen a társadalmi formaliz-musoknak szentelt vizsgálódások topikájának kitágulásával, valamint valamiféle euro-centrizmus felhagyásával. Vagyis azzal, hogy EUGENEHRLICHés MAXWEBERkora óta kriteriálisan is a jogtudomány figyelmére számít immár az ún. nem-állami jog csakúgy, mint az ennek párhuzamos érvényesülésébôl elôálló ún. jogi pluralizmus.7Azzal, hogy az ún. nyugati jog talaján állunk változatlanul, miközben csekély releváns jelentôséget tulajdonítunk az „egyéb” címszóval összefoglalt s a glóbuszunk nagyrészét továbbra is uraló s tôlünk távolinak tekintett jogi hagyományoknak — olyan tradícióknak, amelyek nálunk többnyire vallásként aposztrofáltatnak ugyan, önnön hagyományos közegükben azonban gyakran egy teljes, önmagában megálló s nem is feltétlenül sikertelen világlá-tás megkülönböztetetlen részei. És ez a szûkre méretezett fókuszáltság olyan körülmé-nyek közt bizonyult tartósnak nálunk, amikor voltaképpen még általános, tehát e g y e t e m e s j o g e l m é l e t t e l s e m r e n d e l k e z ü n k8— hacsak nem ez utóbbi úgyszólván karikatúrái, az európai változatokat megtestesítô KELSENi pozitiviz-mus és brit analitikalitás, valamint (ezek elôdjeként) a természetjogi bölcselkedés katolikosuniverzalizmus-igénye révén.
1.3. Az európajog helye
Vajon hol találhatjuk meg mindebben az európajog helyét? Ami szintézisként az euró-pajogi irodalom roppant számos egyedi feldolgozásából kisejlik, csakis bizonytalan 1. ELÔKÉRDÉSEK 183
5 Vö. pl. Martti Koskenniemi ‘The Politics of International Law’ European Journal of International LawI (1990) 1–2, 4–32. o.
6 Vö. pl. Diarmud Rossa Phelan It’s God we ought to Crucify(Fiesole 1992) iv + 117 o. [EUI Working Papers: Law 92/33] jajkiáltásával.
7 Kapcsolódó elméleti alapkérdésekre lásd a szerzôtôl ‘Jogelmélet – jogi néprajz, avagy a népszokás-vizsgálatok teoretikus hozadéka’ Társadalomkutatás26 (2008) 3, 275–298. o. & <http://akademiai.
om.hu/content/v778k4q3p4061h56/fulltext.pdf>.
8 Igényként felvetésére vö. a szerzôtôl ‘Összehasonlító módszer és jogelmélet’ [1973] in Útkeresés Kísérletek – kéziratban (Budapest: Szent István Társulat 2001) 167 o. [Jogfilozófiák], 97–101. o.
körvonalú, hiszen tárgya tételes intézményi leírásán túl — habár némi történelmi-politi-kai okoskodással, érdekvezérelt vagy nemzeti nézôpontú megjegyzésekkel fûszerezet-ten — gyakorlatilag alig van tényleg teoretikus értékû és súlyú mondanivalója. A mo-nografikus áttekintések párhuzamosan futnak el egymás mellett, miközben saját talajról sarjadó megengedô megjegyzések kakofóniája biztosít csupán némi perspektívát, vala-melyes kívülrôl rálátást a tárgyhoz. S ami normatív anyagában eddig nemzetiként szét-váló volt, külön marad ezután is; amiben talán a közös kódextervezgetésekhez alapul szolgáló dogmatika-javaslatok szolgálnak kivételül csupán. Ez utóbbiakban viszont az újkori tudósjog eszméjének és gyakorlatának, még pontosabban a történetesen LEIBNIZ
munkásságában is testet öltött nyelvi fogalomképzô jogászatnak9a reinkarnációja lát-szik megtestesülni: elvont fogalmiság, merev rendszergondolat, racionalitásra irányuló képességünk teremtô erejébe vetett hit — együtt annak bizodalmával, hogy az ebbôl elôálló konstrukció is utolérhetetlenül végsô ésszerûséget testesít meg majd.
Ámde ha számot vetünk azzal, hogy „Egy jogi Európán történô munkálkodás és a posztmodernizmus kéz a kézben járnak egymással.”,10úgy már érzékenyebb képhez, összetettebb valóság-reprezentációhoz jutunk. Hiszen ebben az esetben az a sokszoros közvetítettség, amit az európai intézmények mûködésében s maga az európajog megje-lenésében és üzenetátvitelében mutatkozó formalizmusok különbözô megértési köze-geken s hermeneutikai láncolatok során át keresztülvezetnek — elsôbbséget és közvet-len érvényesülést biztosítva a közös intézményi megnyilatkozásoknak (direktíváknak, döntéseknek), miközben a hatásmechanizmus másik végén mégis a nemzeti fogadó kö-zeg értelmezésén átszûrten, tehát funkcionális jelentésében általa (is) választottan fogja az majd a maga érvényesülési terepét megtalálni (aminek értelmében elmondhatja vé-gül a rendszertanász, hogy itt külön-külön sem „szupranacionális monizmus”, sem „a belsô jog központisága” nem érvényesülhet, hanem csakis ezek mindketteje egyszer-re11) —, a b i z t o n s á g c s a l ó k a r e m é n y é b ô l máris a b i z o n y t a l a n -s á g t é n y l e g e -s -s é g é b e vet vi-s-sza bennünket. Ámde gondolkodá-smód-szertani látószögbôl pontosan az megy végbe itt, ami (imént említetten) az elmúlt évszázad tár-sadalomtudományi gondolkodásában már egyszer végbement. Jelesül, a szabály- vagy törvény-pozitivizmusok fogalmi tisztaságát kikezdte a szociologikumnak e területre benyomulása, a tények pozitivizmusa.12A maga részérôl ez — korábbi várakozásokból kiindulva, s nem alaptalanul — a káosz félelmét keltette; majd hosszú évtizedek elsô-ség-vitái és alárendelés-kísérletei nyomán, a század másik felére már egy funkcionalista társadalomképnek adta át helyét, ami viszont már eleve egy plurális szereplôsorra s tár-sadalmi interakciók szakadatlan sorozatára épült, és valamiféle elsôdleges aktusnak, teremtô beavatkozásnak, végsô meghatározásnak a mítikus (megfogalmazásában kendôzetlenül teologikus inspirációjú) definitivumát e g y ü t t m û k ö d ô r é s z k o m p l e x u m o k n a k a f u n k c i o n á l i s a n k ö l c s ö n ö s f ü g g ô s é -g é vel, s ebben pedi-g a szüksé-ges, tehát -gyakorlatba ültetett e-gyüttmûködésnek a tény-legességével váltja fel. Ez egyfelôl korábbi pozíciójából kibillentve valóban a
19 Vö. a szerzôtôl ‘Leibniz és a jogi rendszerképzés kérdése’ Jogtudományi KözlönyXXVIII (1973) 11, 600–608. o.
10 André-Jean Arnaud Pour une pensée juridique européenne(Paris: Presses Universitaires de France 1991) 304 o. [Les voies du droit], id. 300. o. [„Élaboration d’un Europe juridique et post-modernisme vont de pair.”]
11 Massimo La Torre ‘Legal Pluralism as Evolutionary Achievement of Community Law’ Ratio Juris 12 (1999) 2, 182–195. o., id. 192. o. [“supranational monism / centrality of domestic law”]
12 Az Archiv für Rechts- und Wirtschaftsphilosophiehasábjain 1916–1917-ben folytatott vitára lásd Hans Kelsen und die RechtssoziologieAuseinandersetzungen mit Hermann U. Kantorowicz, Eugen Ehrlich und Max Weber, hrsg. Stanley L. Paulson (Aalen: Scientia 1993).
jogpozitivizmus feloldódását eredményezte,13miközben mindezeknek mint stochaszti-kus társadalmi mozgások (akciók/reakciók) összességének a leírhatásában és minden-kori (vég)kifejletének beálló rendként jellemezhetôségében egy új egyensúlyi állapotot mutatott fel.14Nyilvánvaló az így zajló folyamatokban diszkrepanciáknak, ellentmon-dásoknak, deviálásoknak valóban tömeges elôfordulása; a normalitás átlageseteiben azonban mindez aligha több, mint például szervezetünk nem szûnô védekezése minden-napjaink külsô érintkezéseiben, magában a táplálkozásunkban is folyvást újra bekövet-kezô infektálódásokkal, kontaminációkkal szemben.
Ha és amennyiben a posztmodernitásból adódó bizonytalanságok bizonyosságát az európajogi komplexumra vetítjük, máris valamelyes fogódzókra lelünk. Mindenekelôtt annak közös élményére, hogy valamiféle „misszionáriusi hevület” járja át.15Ez nem-csak történelemformáló súlya és rendkívülisége okán érthetô, hanem már nem-csak azért is, mert a korábban megszokottakhoz képest szigorúan körülírható tárgya sincs. Hiszen — mai kifejezéssel — „az európajogi tanulmányok megközelítése reaktív, esemény-aktua-litású és összefüggés-függô”,16lévén — egy immár két évtizeddel ezelôtt született meg-fogalmazás szerint —
„nyilvánvalóbban, mint bárhol másutt, az európai közösségi jog a politika, a közgaz-daság és a jog szövevényes hálózata […,] amely csakis […] interdiszciplinárisan, kontextuálisan, vagyis kritikailag közelíthetô meg”.17
Az, amiben mindez zajlik, maga is a levés, a folyamatos alakulás állapotában leledzik, merthogy „végül is maga az Európai Unió sem más, mint egy folyvást megvalósuló politika”.18Olyannyira, hogy a mindenkori európajog formálja a mindenkori európai 1. ELÔKÉRDÉSEK 185
13 Vö. pl. a szerzôtôl ‘Mi jön a pozitivizmusok után? »A bírói ténymegállapítási folyamat természete«
problematikájának utóéletérôl’ Állam- és JogtudományXLI (2000) 3–4, 231–252. o. & in Natura iurisTermészetjogtan & jogpozitivizmus & magyar jogelmélet (A Miskolci Egyetem és a Miskolci Akadémiai Bizottság által 2001. október 5–6-án rendezett konferencia anyaga), szerk. Szabó Mik-lós (Miskolc: Bíbor Kiadó 2002), 197–214. o. [Prudentia Iuris 17] &‘Utószó’ in uô. A bírói ténymegállapítási folyamat természete [1992] jav. 2. kiad. (Budapest: Akadémiai Kiadó 2001, 32003), 177–196. o., az oldódás eset-tanulmányi példázataként pedig uô. ‘Az angol–amerikai és a kontinentális-francia jogi hagyományok találkozásának peremvidékén: Kanadai fejlemények és tapasztalatok’ Jogtudományi KözlönyLVII (2002) 7–8, 309–322. o.
14 Vö. a szerzôtôl ‘Makroszociológiai jogelméletek: a jogászi világképtôl a jog társadalomelmélete felé’ Szociológia1983/1–2, 53–78. o., ontológiai alapként pedig A jog helye Lukács György világ-képében(Budapest: Magvetô 1981) 287 o. [Gyorsuló Idô].
15 Neil Walker ‘Legal Theory and the European Union: A 25thAnniversary Essay’ Oxford Journal of Legal Studies25 (2005) 4, 581–601. o. {Legal Theory and the European Union(Badia Fiesolana:
European University Institute Department of Law 2005) 18 o. [EUI Working Paper, Law 2005/16]
& <http://www.iue.it/PUB/LawWPs/law2005-16.pdf>}, id. 586. o. [“missionary zeal”]
16 Uo.583. o. [“a reactive, event-driven and context-dependent approach to EU legal studies”]
17 Elsôként Francis Snyder ‘New Directions in European Community Law’ Journal of Law and Society14 (1987) 1, 167–182. o., id. 167. o., majd Francis G. Snyder New Directions in European Community Law (London: Weidenfeld and Nicolson 1990) xv + 181 o. [Law in Context].
[“European Community law represents more evidently perhaps than most other subjects an intricate web of politics, economics and law. It virtually calls out to be understood by … an interdisciplinary, contextual or critical approach.”]
18 Jo Hunt & Jo Shaw Fairy Tale of Luxembourg?Reflections on Law and Legal Scholarship in European Integration in <http://64.233.183.104/search?q=cache:F42D5KPUYG8J:www.sheffield.
ac.uk/content/1/c6/06/90/87/Hunt%2> 30 o. {megjelenôben in Reflections on European Integration 50 Years of the Treaty of Rome, ed. David Phinnemore & Alex Warleigh-Lack (Houndmills:
Palgrave Macmillan 2009) [Palgrave Studies in European Union Politics]}, id. 5. o. [“The EU, after all, is a polity in the making”]
közösségiséget, ma ismertként az Európai Unióban alakul az európajog — olyan köl-csönös feltételezettségben, hogy kölcsönhatásaik dinamikáján és önfenntartó zajlásán túl az egészhez biztos viszonyulást biztosító ARKHIMÉDÉSZi pontra úgyszólván sehol sem lelhetünk. Nem defektus, nem is retorikai túlzás ezért annak megállapítása, hogy
„végül is egyszerûen nincs egyértelmû válasz az olyan kérdésekre, mint hogy alkot-mányjogilag mi az Európai Unió státusza, és milyen szerepet tölt be a jog a kor-mányzásában”,19
hanem éppen ontologikuma sajátosságáról, a levésében közremûködô erôk kölcsönös feltételezettségében kimerülô meghatározódásáról vall, mint ahogyan az európajog sokszor és méltán kritériumképzôként hangoztatott „felsôbbségének feltételekhez kö-töttsége sem idôleges elferdülés, hanem az európai uniós alkotmányi rend állandó je-gye”,20merthogy éppen az összegész csakis folyamatának dinamizmusán belül megra-gadható látszólagos ellentmondásosságát mutatja.21 Hiszen struktúrája alkotmányi alapjairól ma is a jogfilozófia ezúttal talányos nyelvén lehet szólani a leghitelesebben — akként például, hogy az Unió és a nemzeti rendek közötti viszony „inkább pluralisztikus, semmint monisztikus, és inkább kölcsönkapcsolaton alapuló, semmint hierarchikus”.22
Abban a régi jogelméleti polémiában, vajon a római jogi s a kora újkori kontinentális
Abban a régi jogelméleti polémiában, vajon a római jogi s a kora újkori kontinentális