A jogi kultúráról különösen

Tárgyunkra alkalmazva, számos különféle megközelítés született a jogi kultúráról.¹² Sajátos fogalmának szülôvidéke a jogszociológia, melyben belsô összetevôként a jo-gászság, külsô környezetként a legkülönfélébb társadalmi viszonyulások leírásával ma-gyarázatot vártak például annak kiválasztó kérdésére, hogy mikor, miért és miként for-dulnak az emberek egyáltalán a joghoz.¹³Ennek során, az intézményiséghez elérkezve juthatott el a jogszociológiai kutatás egyebek közt annak vizsgálatához, vajon mi idéz-heti elô a polgári perléshez folyamodás különbözôségeit egyébként hasonló értékrendû és szignifikánsan nem eltérô várakozásokat megfogalmazó társadalmak között.¹⁴Egy 2. A JOGI KULTÚRÁRÓL KÜLÖNÖSEN 35

11 Uo.32. o. [“One thing formal institutions certainly do is to focus interaction, on a repeated basis, within a particular framework.”]

12 Ezek helyenként társadalomelméleti leírás helyett a kultúraként megélésre érdemesség értékmeg-valósultságának a kifejezésére használják. Georg Mohr ‘Zum Begriff der Rechtskultur’ Dialektik 1998/3: »Kulturen des Rechts«, 9–29. o. például egy jogfogalom-minimum realitását érti jogi kul-túra meglétén. Eszerint — egyfelôl — „Der minimale Rechtsbegriff umfaßt demnach die fol-genden Merkmale: 1. besondere Wichtigkeit der Normen für das Funktionieren der Gesamt-gesellschaft, 2. gerechte Organisation sozialer Beziehungen, 3. Normierung äußeren Verhaltens, 4. Sanktionbewehrung der Normen, 5. Agebbarkeit der Adressatenkreises, 6. Bekanntmachung der Normen.” (24. o.), míg — másfelôl — „Der Begriff der Rechtskultur baut auf dem Minimalbegriff von Recht auf und ergänzt und konkretisiert ihn. Er beziecht sich auf den integrativen Gesamtzusammenhang aller verhaltensregulierenden Normen, sofern diese unter der Forderung gerechter sozialer Organisation stehen und wenigstens im Hinblick darauf relevant sind.” (24–25. o.) 11 Ugyanilyen módszertani kibicsaklás következett be a Rechtsstaatlichkeit, majd a rule of law fogalmában, amikor az elôbbi a nemzetiszocializmus uralmának többarcúságával szembesült — vö. Kazimierz Opalek ‘The Rule of Law and Natural Law’ in Festkrift tillägnad Karl Olivecrona (Stockholm: Almquist & Wiksell 1964), 497–507. o. —, az utóbbi pedig a globalizmus vágytól vezérelt ideologikumaként kezdte el minden egyebet helyettesítô hívószóként használni a fogal-mát (mint ez az I. fej. 4.1. pontjában látható).

13 Lawrence M[eir] Friedman Law and SocietyAn Introduction (Englewood Cliffs: Prentice-Hall 1977) xiii + 177 o. [Prentice-Hall Foundations of Modern Sociology]—utóbb uô. ‘The Concept of Legal Culture: A Reply’ in Comparing Legal Cultures ed. David Nelken (Aldershot &

Brookfield, Vt.: Dartmouth 1997), 33–39. o. [Socio-legal Studies], id. 35. o. — olyasmikkel is példázva, vajon mi indokolhatja, hogy az olaszokkal ellentétben a francia asszonyok nemigen for-dulnak rendôrséghez szexuális zaklatás esetén.

14 Klasszikus megközelítésében, a holland ritka s a német elterjedt perlés két jellegzetes szélsôségé-nek a lehetséges okai megvilágításaként, lásd Erhard Blankenburg ‘Civil Litigation Rates as Indicators for Legal Culture’ in Comparing Legal Cultures(1997), 41. és köv. o., vagy annak vizs-gálataként — V[alerie] Lee Hamilton & Joseph Sanders Everyday JusticeResponsibility and the Individual in Japan and the United States (New Haven: Yale University Press 1992) xiii + 290 o.

—, vajon a bírósághoz történô folyamodás tényszerû kerülése Japánban a perlés amerikai gyako-riságával szemben kulturális okoknak tulajdonítható-e, avagy inkább specifikus kormányzati ösz-tönzések hiányának, netalán csendes, ám ellenirányú nyomásának.

11 A figyelemfelhívás feltáró munkáját egyébként Takeyoshi Kawashima ‘Dispute Resolution in Contemporary Japan’ és Ichiro Kato ‘The Treatment of Motor-vehicle Accidents: The Impact of Technological Change on Legal Relations’, mindkettô in Law in JapanThe Legal Order in a

ilyen diffúz használat viszont azzal a veszéllyel jár, hogy könnyedén egyfajta Jolly Jokerhasználatú segédfogalommá válhat a társadalomleírásban feltárt és valamiféle ál-talános jellemzésben tényleg jelentôségteljesnek minôsülô különbségek magyarázatára (akár abban, hogy a bírói eljárások miért olyan lomhák Olaszországban, avagy hogy a szexuális botrányok mely okoknál fogva váltanak oly gyakran korrupciógyanúba át pél-dául az angolul beszélô országokban¹⁵), amikor is ezen ‘jogi kultúra’ leginkább nem lesz immár más, mint jogilag egyébként szabályozott lehetôségekkel élésnek a foka, jel-lege és minôsége — vagyis a már létrehozott jog mikénti megvalósulása.

Ezt a leggyakrabban a t t i t û d ként fejezik ki. Ennek, mint egyfajta adottságnak, eleinte a puszta leírására törekedtek. Így hát ennek változatait fejezzük ki azzal, hogy a jogi kultúra „a jogilag orientált társadalmi viselkedés és magatartások viszonylag állan-dó mintái leírásának az egyik módja”,¹⁶„a tételes jog s a hozzá való viszonyulások kom-binációja”,¹⁷avagy „az, amit az emberek a jogról, a jogászságról és a jogrendrôl gondol-nak, tehát a jogrendszerhez fûzôdô eszmék, attitûdök, vélemények és várakozások”

halmaza.¹⁸

Vigyáznunk kell azonban a fenti és hasonló (s jobbára impresszionisztikus) megkö-zelítéseknél arra, hogy voltaképpen — és pontosan — miben is látjuk a kriteriális jelen-tôséget. Hiszen ha jogmegvalósulásról szólunk, mint az elôbb, vagy viszonyról és vára-kozásról, mint az imént, úgy éppen a lényegrôl burkolózunk hallgatásba, merthogy a bizonytalan túláltalánosságból éppen azt nem tudhatjuk meg, vajon készként, adottként, ottlévôként vesszük-e a jogot, amihez külsôként tetszôlegesen viszonyulunk — amely esetben mindez nem lehet „jogi kultúra”, legfeljebb az én kultúrám (a te kultúrád, stb.) a joghoz, hiszen eleve exkluzívként láttattam (láttattad) magam (magad) ahhoz képest — , vagy e jogmegvalósítást valóban a jog aktualizálásának tekintjük s az arról való gon-dolkodásunkat és ahhoz fûzôdô várakozásunkat olybá fogjuk fel, mint amik által és amiknek keretében gyakorlati referenciáltatásunkkal aktiváljuk és aktualizáljuk az ab-ban felismert lehetôségeket — amely esetben, ezennel pontosabb megfogalmazásab-ban, már tényleg a jogmûködés kulturális kontextusát írjuk le, vagyis valóban az élô jogi kul-túrát jellemezzük.

Changing Society, ed. Arthur Taylor von Mehren (Cambridge, Mass.: Harvard University Press 1963) xxxviii + 706 o., 41–72. o., különösen 63., ill. 399–421. o., különösen 400. o. végezte el.

Részletesen tárgyalja mûvüket korabeli recenzív reflexiójában a szerzô in {reprint} Varga Csaba Jogi elméletek, jogi kultúrákKritikák, ismertetések a jogfilozófia és az összehasonlító jog körébôl (Budapest: ELTE “Összehasonlító jogi kultúrák” projektum 1994) xix + 503 o. [Jogfilozófiák], 453–454. és 464. o.

15 David Nelken ‘Using the Concept of Legal Culture’ Australian Journal of Legal Philosophy (2004), No. 29, 1–26. o.

16 Uo.1. o. [“one way of describing relatively stable patterns of legally oriented social behaviour and attitudes”]

17 Van Hoecke ‘European Legal Cultures’ (2007), 83. o.

18 Lawrence Friedman ‘The Place of Legal Culture in the Sociology of Law’ in Law and Sociology Current Legal Issues, ed. Michael Freeman (Oxford & New York: Oxford University Press 2006), 186–199. o. [Current Legal Issues 8]. [“what people think about law, lawyers and the legal order, it means ideas, attitudes, opinions and expectations with regard to the legal system.”]

11 Hadd jelezzem, hogy jellegzetesen amerikai szimplifikációs hajlandóságában az egyébként jeles szerzô a jogi kultúrát nemrégiben még egyenesen (a jogismeretet s a jogtudatot mintázva) lemérhetônek és kvantifikálhatónak jelentette ki — Lawrence Friedman ‘Is there a Modern Legal Culture?’ Ratio Iuris7 (1994) 2, 117–131. o., különösen 119. o. —, mintha nem is érzékelné, hogy a kultúra nem egyszerûen izolálható részproduktum, hanem összes közösségi konvencionalizá-cióinknak a kerete és lecsapódása: nem egyéni, tehát nem is lekérdezhetô; hiszen nem is tudatosí-tott, racionalizált vagy tételezett!

Nos, ezek után továbblépve az elôbbi jogi kultúra-felfogások egyszempontúan pri-mitív redukcionizmusán, immár módszertani értelemben és jelentôséggel érvényesítik a jogi kultúra fogalmát s benne az attitûd voltaképpeni szerepjátszását azok a szerzôk, akik egy védhetô tudományszerûséghez közeledve már egyértelmûen kulturális látás-módként, egyenesen g o n d o l k o d á s m ó d ként értékelik az ebben munkáló megha-tározásokat, amelyek értelmében például „a jog természetét és egy adott jogrendszernek a saját felépítését és mûködését illetô mélyen gyökerezô, mert történelmileg kondicio-nált meggyôzôdések”¹⁹halmazáról van itt szó, hiszen

„a jogi kultúra egyenértékû azon fogalmi és értelmezési, megismerô és értékelô kere-tekkel, amelyek révén az emberi lények jogi világukat megközelítik, vagyis annak a világnak a társadalmi-jogi vonatkozásaival egyenértékû, amelyben ezek az emberek élnek.”²⁰

Ezen utóbbi megközelítésekkel már közelebb kerültünk ahhoz, hogy valóban gondolkodásunk alapjaként, metodológiai hasznosulásában, tehát k i v á l a s z t ó é r t e -l e m b e n értsük a jogi ku-ltúrát — o-lyan be-lü-lrô-l történô meghatározódásként, ame-ly kijelöli a maga számára azokat a lehetôségeket, amelyeken belül jogot egyáltalán kép-zelhetünk, és az így elgondoltnak a használatáról, értékérôl, sorsáról eltûnôdhetünk. Ta-lán legtisztább ilyen jellegû körülírása szerint ez

„azon meghatározhatatlan jelenlévôségeknek a kerete, amelyek közt egy értelmezô közösség mûködik, hiszen ez normatív erôvel bír e közösség számára […] és a kö-zösségnek mint kökö-zösségnek az azonosságát hosszú idôn keresztül meghatározza.”²¹ Eszerint tehát kultúraválasztásunkkal egyszersmind értelmezô közösséget is válasz-tottunk. A kultúrát illetô ilyen kiválasztó jelentôségbôl következik, hogy a kultúrába — bármiféle kultúrába általában, sôt, mi több, egyes professzionális (vallási, erkölcsi, jogi, orvosi, és így tovább) változataiba is — belenövünk, tehát annak keretei és feltételei közt kondicionáltatunk, szocializáltatunk és edukáltatunk. Passzivitásunk, azaz életünk kezdetének csupán tanulása vagy a sikertelenségébôl adódó tehetetlenség áll az egyik oldalon, míg az aktív kölcsönhatásra lépés, a visszahatás, a teremtô kultúraformálásban részesedés a másik oldalon — elvileg persze egyiket sem tisztán érvényesíthetve, mert egyszersmind a másiknak a marsallbotját is szorongatva kezünkben. Felnôvén tehát bármekkora is lesz majd alakító szerepünk és súlyában a személyes választásunk, a pa-radoxon vállalásával mégis elmondható, hogy egy angol gyermek már eleve „egy levô-ben lévô common lawjogász”.²²

2. A JOGI KULTÚRÁRÓL KÜLÖNÖSEN 37

19 John Henry Merryman & David S. Clark Comparative Law Western European and Latin American Legal Systems: Cases and Materials (Indianapolis: Bobbs-Merrill 1978) xlvii + 1278 o.

[Contemporary Legal Education Series], id. 29. o. [“historically conditioned, deeply rooted attitudes about the nature of law and about the proper structure and operation of a legal system”]

20 Van Hoecke ‘European Legal Cultures…’ (2007), uo. [„legal culture is equivalent to the conceptual and interpretative, cognitive and evaluative schemes through which human beings approach their legal world, the socio-legal aspects of the world they live in.”]

21 Pierre Legrand Fragments on Law-as-Culture(Deventer: W. E. J. Tjeenk Willink 1999) x + 162 o., id. 27. o. [“the framework of intangibles within which an interpretive community operates, which has normative force for this community … and which, over the longue durée, determines the identity of a community as community.”]

22 Pierre Legrand ‘Against a European Civil Code’ Modern Law Review60 (1997) 1, 44–63. o., id.

51. o. [“common-law-lawyer-in-being”]

Ilyen módon pedig — mondatja a teoretikus okoskodás — „a jogi kultúra, mint a ta-nult jogászság professzionális jogi kultúrája, a jog részét alkotja.”²³Nyilván így van ez, különösen hangsúlyosan akkor, ha valaki az elôbb látottakhoz hasonlatosan a jogi kul-túra forrásvidékét, tenyésztalaját, sôt megvalósulása terepét is a voltaképpeni jogon túl, attól különállóként szemlélt tényezôkben látja. Ha viszont valóban magát a jogi kultúrát akarjuk definiálni, úgy kevés ez, s ráadásul bizonytalan is. Számomra ezért a fenti tömö-rítvénnyel szemben a ‘jogi kultúra’ alapvetôen a joglétrejövetel értelme és várakozása, vagyis a mindenkori jog ön-hermeneutikájának a „módszertana”, és ebben az értelem-ben immár korántsem egyszerûen része, hanem pre-konstitutív alkotója bármiféle jognak.

Egy ilyen állításban természetszerûleg annak igénylése jelenik meg, amit történe-tesen magam már egyértelmûen leszögeztem saját korábbi kutatásaim során, vagyis annak teoretikus értékû kimondása, hogy a jogászság szakmai deontológiája mint pro-fesszionális ideológia — jogászi világnézet vagy jogi világkép (azaz az egykor a

MARXizmusban még ismeretelméletileg hamisként tárgyalt juristische Weltanschauung)

— egyértelmûen a jog o n t o l o g i k u s ö s s z e t e v ô je; ennek folytán pedig alapul vétele nélkül a jogi jelenségvilág mint társadalmi gyakorlatunk egyik alkotója értelme-sen nem is tárgyalható.²⁴

Egyidejûleg azonban számomra kétes állításként a fenti kijelentésben megjelenik an-nak specifikációja is, ami túlmutat a szerzô idézett meghatározásán, vagyis hogy a jogi kultúra a jogászkultúrával egyenlôsíthetô. Szociológiai értelemben ez nyilvánvalóan tá-volról sem áll; ráadásul egy tisztán jogelméleti elemzés körében sem állja meg a helyét.

MAXWEBERa sokat sejtetô Rechtshonoratiorenkategóriája révén²⁵már egy évszázada leírta azt a folyamatot, amelyben a szakképzett jogászság lételméleti értelemben alakít-ja, formálja a jogot. Mihelyst ez a tényleges szerepjátszás történelmileg kialakult, úgy nyilvánvalóan egyszersmind túlsúlyos mozzanattá is lett abban a folyamatban, amely-ben ettôl kezdve a joghoz közelítés, a jogi-jogászi gondolkodásmód egyáltalán létrejön;

azonban ezzel sem állíthatunk többet, mint csupán rögzíthetjük annak tényét, hogy a jo-gi honoráciorok döntô szerepet vállaltak annak formaadásában, amelyben és amelynek talaján immáron valamiféle jogi kultúra egyáltalán formálódik. Ez azonban éppen nem iktatja ki azt a szerepet, amit a mindenkori jog jelenlétének, belsô kritérium-szerûségeinek a bármikori adott idôben elfogadott alakításában egyrészrôl a jog (1) mi-kénti t é t e l e z é s e (mint törvényhozás), másrészrôl (2) miként történô hatósági (végrehajtási, igazgatási és bírói) a l k a l m a z á s a (mint kormányzás és bíráskodás), valamint — és éppen nem utolsó sorban, harmadrészrôl — (3) miként alakuló társadal-mi m e g é l é s e (negligálása, deviálása, avagy követésében a szelektivitás, a látszó-lag szabad változat-alakítás, vagy éppen a feltétlenség) között szakadatlanul zajló moz-gásfolyamat (s olykor egyenesen versengés) eredményez; aminek az elvi, egyúttal jogtörténeti tapasztalatokat összegzô jogontológiai jelentôségû megállapítása²⁶ma új tapasztalatokkal egészülhet ki — éppen a leegyszerûsítô éllel posztmodernnek mondott

23 Legrand Fragments…, 31. o. [„legal culture—i.e. the professional legal culture of learned lawyers—constitutes a part of law.”]

24 Vö. a szerzôtôl A jog helye Lukács György világképében(Budapest: Magvetô 1981) 287 o. [Gyor-suló Idô].

25 Max Weber Grundriss der SoziologieWirtschaft und Gesellschaft, Zweiter Teil, Kapitel VII, § 8:

Die formalen Qualitäten des modernen Rechts, lásd in <http://www.zeno.org/Soziologie/M/We ber,+Max/Grundri%C3%9F+der+Soziologie/Wirtschaft+und+Gesellschaft/Zweiter+Teil.+Die+

Wirtschaft+und+die+gesellschaftlichen+Ordnungen+und+M%C3%A4chte/Kapitel+VII.+Rechts soziologie/%C2%A7+8.+Die+formalen+Qualiat%C3%A4ten+des+modernen+Rechts>.

26 Vö. a szerzôtôl A jogi gondolkodás paradigmái[1996] jelentôsen átdolg. és bôv. 2. kiad. (Buda-pest: Szent István Társulat 2004) 504 o.

fejlemények nyomán —, amit a jogelméletben többnyire a jogpozitivizmusban rejlô szabály-pozitivizmus oldódásaként szokás jelölni.²⁷

Egyfelôl tehát mindannyian — az egész társadalom, annak minden aktív tagja (ter-mészetszerûleg a fentiek közül a professzionális társadalmi munkamegosztásban jo-gászként, bíróként stb. eljárókon túl, akik napi rendszerességgel a jognak és kultúrafor-málásának a kitüntetett alkotói) — részesei vagyunk a jog mûvének. Másfelôl a jog sokszerûségének (diverzitásának, a hivatalosan éppen jogként láttatotton túlmenô vi-szonylagosan tágkörû nyitottságának) nyílt beismerését jelenti az, hogy a jogi pluraliz-mus régtôl fogva ismert — és vagy a modern államiság (és totális centralizpluraliz-musa) létre-jötte elôtti idôk partikularizmusára alkalmazott, vagy a jogantropológiailag vizsgált törzsi berendezkedések vonatkozásában, avagy mai, modern, szûk értelmében a többes struktúrájú jogi rezsimekre (így jellegzetesen vagy a közel-keleti jogokban régtôl gya-korolt személyi státuszú családjogi többességekre, vagy a föderális és/vagy egyébként tagolt állami berendezkedésekre) szoktunk alkalmazni — kategóriáját ma már növekvô mértékben közönséges jogi struktúrák szociológiai jellemzésére is igénybe szokták venni, és pedig pontosan azért, hogy általa leírhassák az immár a mai jog mögött álló s többszereplôs interakciót eredményezô „társadalmi jogpozitivizmusnak”²⁸immár vi-lágméretû tendenciává váló gyakorlatát.²⁹Ez ölt jogszociológiai megfogalmazást ak-kor, amikor

„a hivatalos állami jog hanyatlása és belsô fragmentálódása, a hivatkozási szokvá-nyoknak egy szélesebb normatív körben kiszélesedést nyerô tágítása, ál-normatív várakozások támasztása, valamint a legitimáció jogon kívüli folyamatainak a létre-jötte”

általánossá válásának alapul vételével a jogi pluralizmust immár a jog közönséges mû-ködése jegyeként állítják.³⁰

A jogi kultúra tehát az így pontosbított értelmében folyamatos i n t e r a k c i ó , mely az általános kultúrába ágyazódva, más (professzionális vagy egyébként részleges) szubkultúrákkal kölcsönhatásban a mindenkori cselekvô ember és jogi célzatú és jelen-tôségû objektiválásai (tételezései, formális intézményi aktusai, és így tovább) közötti bensôségességet, összefüggést, relacionáltságot írja le.

2. A JOGI KULTÚRÁRÓL KÜLÖNÖSEN 39

27 Vö. a szerzôtôl ‘Mi jön a pozitivizmusok után? »A bírói ténymegállapítási folyamat természete«

problematikájának utóéletérôl’ Állam- és JogtudományXLI (2000) 3–4, 231–252. o., ill. ‘Utószó’

in Varga Csaba A bírói ténymegállapítási folyamat természetejav. 2. kiad. (Budapest: Akadémiai Kiadó 2001, ³2003), 177–196. o.

28 ‘socio-positivisme juridique’ in Bjarne Melkevik ‘Penser le droit québécois entre culture et positivisme: Quelques considérations critiques’ in Transformation de la culture juridique québecoiseed. Bjarne Melkevik (Sainte-Foy [Québec]: Presses de l’Université de Laval 1998), 9–21. o.

29 Vö. bôvebb tárgyalásban, elméleti kitekintésben a szerzôtôl ‘Az angol–amerikai és a kontinentális-francia jogi hagyományok találkozásának peremvidékén: Kanadai fejlemények és tapasztalatok’

Jogtudományi KözlönyLVII (2002) 7–8, 309–322. o. és in uô. Jogfilozófia az ezredfordulón Min-ták, kényszerek – múltban, jelenben (Budapest: Szent István Társulat 2004) 450 o. [Jogfilozófiák], 114–144. o., 3. pont, különösen 137. o.

30 Pl. Vittorio Olgiati ‘Le pluralisme juridique comme lutte pour le droit: La folie théorique et méthodologique d’une récente proposition’ Revue Canadienne Droit et Société / Canadian Journal of Law and Society12 (1997) 2, 47–74. o., id. in abstract, 48. o. {alapozva a fordításban a francia változatra is} [„the decline and internal fragmentation of official State law, the overturn of reference standards within the broader normative realm, the rise of pseudo-normative expectations and—last but not least—the emergence of extralegal processes of legitimation.”]

Ezért a jogi kultúra sohasem befejezett, sohasem nyugvó, hanem a társadalmi gyakor-lat részeként mindenkor aktív, válaszadásra felhívó, s azt egyúttal az önnön csatornáiba terelô. Ha és amennyiben a mindenkori tegnaphoz, számunkra értékelhetô adott állapotá-hoz viszonyítva — mást nem tehetve — a kultúrát mégis egy konstitutív és pre-szelektív erejû adottságként fognánk fel, úgy — értelmes általánosítással — mégis arra következtethetnénk, hogy bármennyire is folyvást továbbgyúrjuk azt nem szûnô interak-cióinkkal, konvencionalizációit megújító rekonvencionalizálásainkkal, számunkra min-denkori adott állapotában mindazonáltal mégis felfogható egyfajta tömbként — olyan-ként, amibôl természetszerûleg bármikor dezertálhatok, emlékét azonban, mint múltam szervezô keretét mégis óhatatlanul magammal viszem, levedhetetlenül; vagyis anélkül, hogy szabad akaratomból sikerrel eltaszíthatnám magamtól. Legfeljebb annyi áll tehát szabadságomban, hogy elutasítsak egy számomra az elmúltamban már szervesült ott-ho-nosságot.