A szántási holokauszttúlélők élettörténeti elbeszéléseinek legfőbb jel- legzetessége az erősen húzott, lineáris, traumaközpontú történetme- sélés. A narratív életútinterjúk a helyi zsidóságra vonatkozó nyitó-kérdése a mesélőket eleve saját zsidóságuk értelmezése, azaz a holokauszt traumája felé terelte. Általában az etnicitásnarratívák töre - dékesek, mivel a származástudat (a ricoeuri értelemben vett
„ugyan-azság” [Ricoeur 1999a]) önmagában nem elég a (poszt)modern indi-viduum önazonosságának megteremtéséhez (Kovács 2006). A túlélők esetében azonban az elszenvedett trauma értelmének megtalálása, azaz a trauma elsajátítása eleve összekapcsolódott a származással, ez viszont nem etnicitástörténeteket eredményezett, hanem a trauma-narratívákat, mivel az élettörténeteket a feldolgozási kényszer öntöt-te formába.
A holokausztközpontú felidézés voltaképpen nem is egy történet-té állt össze; a beékelt (feldolgozott) trauma inkább kettős élettörtörténet-té- élettörté-neteket47 teremtett: a szenvedéstörténet mind terjedelmében, mind kidolgozottságában uralja az élettörténetet, miközben az előtörté-netnek tekinthető gyermekkor és az utótörténet, azaz a visszatérés és az újrakezdés éles dramaturgiai váltással, voltaképpen egy törés-sel kapcsolódik a traumatörténethez. A mesélők a gyerekkori emlé-keiket viszonylag röviden, tárgyilagosan és általánosan vázolták fel.
A távolságtartó attitűd mellett sokszor utaltak a később bekövetkező tragédiára, miközben több esetben a gyerekkorról szóló beszámoló csak arra szűkült, hogy bemutassa a helyet, ahonnan „elvitték őket”.
Ezzel szemben a vészkorszakhoz, munkaszolgálathoz és deportálás-hoz kapcsolódó élmények felidézése élénk és részletes, eseményköz-pontú volt. A háború utáni életesemények leírása újból távolságtartó, tárgyilagos és gyakran röviden tudósító formát öltött.
Az éles váltások egyfelől beékelik a traumaelbeszélést az élettör-ténetbe, másfelől kibillentik onnan, mivel megakadályozzák, hogy a beékelt történet egészen belesimuljon az élettörténet ívébe, azaz megőrzik és „színre viszik a törést” (Menyhért 2008: 6). „Integrálha-tatlanságuk ellenére az ilyen radikális cezúrák sokkalta élesebben raj-zolják ki identitásunk vonalait (…) semmint sok, jól narrativizálható esemény” (Pintér 2012: 67).
A beékelt szenvedéstörténet hosszúsága és elaboráltsága a trau-ma máig tartó feldolgozására utal, aminek az interjúfelvétel48 is része,
47 Több holokausztregényre, így például Konrád György Elutazás és hazatérés (Konrád 2001) vagy Kertész Imre Sorstalanság (Kertész 2003) című regényére is illik ez a séma.
48 A narratív módszer aktívan odafigyelő, csak minimálisan orientáló jellegéből fakadóan megindíthat feldolgozási folyamatokat, emellett az értelemkeresés és -rög-zítés aktusai újraértelmezik a sorseseményt, megerősítik a múlt elmúltságát, azaz a múlt és a jelen közötti határokat. Mindez azonban távolról sem terápia. Ugyanakkor
miközben a kettős élettörténeti struktúra a feldolgozás sikerére utal, hiszen a mesélők képesek beszélni a múltról, történeti ívet tudnak konstruálni a deportálás és a lágerélet eseményei köré, azaz a ho-lokauszt traumája az élettörténetükben az önazonosságot megbontó
„vad” élményből értelmezett, múltbeli tapasztalattá vált (Békés 2012, Pintér 2014). Bár a hermeneutikai elemzések fényében a felidézett lá-geremlékek leginkább fedőtörténeteknek (Erős 2001, Rosenthal 1994) tűnnek, melyek a freudi fedőemlékekhez hasonlóan az elbeszélhetet-len, elfojtott emlékképek elkerülésére (helyettesítésére) szolgálnak, mégis okságot és intenciót visznek az események láncolatába, és visz-szaállítják az élettörténet megbomlott időbeliségét (vö. Békés 2012, Pintér 2014). A túlélőtörténetek jól szerkesztettek, ám a fedőtörté-netek olyan „egyperces novellákként” (Erős 2001: 154) is értelmez-hetőek, amelyek önmagukban is megállják a helyüket, sűrítik és már értelmezett tapasztalatként reprezentálják a szenvedéseket. Az élet-történetekben a mesélő − ha nem is mindig egymagában álló, önálló cselekvő −, jobbára ágensként, a történet főszereplőjeként van jelen (vö. Békés 2012).
Az akut (és a feldolgozatlan poszttraumás) esetekben a trauma az egész interjúhelyzetet uralja, mivel megbontja az élettörténet idő-rendjét, oksági összefüggéseit. Miközben az emlékek uralhatósága is kérdéses, a feldolgozatlan trauma uralja a jelenközpontú történe-tet, minden mást kiszorít, elhomályosít (Békés 2012, Pintér 2014, Ro-senthal 2013). Azonban még a feldolgozott traumatörténet is veszé-lyes lavírozás a traumatikus emlékek megközelítése és az autentikus tanúságtétel között. Utólag egyértelmű a tanúságtevő és a hallgató kölcsönös egymásra hangolódása az interjúhelyzetben: az amúgy is részletesen elbeszélt szenvedéstörténet felépítését a túlélőkre bíztam, tudva, hogy a narratív technika lehetőséget ad arra, hogy a mesélő kontrollálja az elmondottakat, és elkerülje azt, amiről nem tud be-szélni49. Az önfegyelemmel mederben tartott felidézésre (és ezáltal
már az elbeszélésre vonatkozó kérésnek is kedvező hatása lehet, mivel párbeszédet nyithat a traumaáldozat és a környezete között, és önmagában is terápiás hatással bírhat (Vajda 2006). Ezzel szemben a beszédképtelenség, a traumatörténet meghallgatásának elutasítása, a „csend összeesküvése” (Erős 2001: 116) másodlagos traumatizációként értelmezhető (Békés 2012, Erős 2001, Herman 2011, Rosenthal 2013).
49 Zarka szerint a jelentésadás és értelmezés nélküli hallgatás, azaz mindenféle interjús technika mellőzése az egyetlen vállalható stratégia a holokauszttúlélőkkel
mind a visszaemlékező, mind a hallgató védelmére) egyértelműen utalt az egyik túlélő a legutóbbi beszélgetésünkön: „Ez így történt – nem tettem hozzá, nem vettem el belőle. De sztaniolpapírba csoma-goltam.” (DZS)
A külső perspektíva felvétele az események elbeszélésekor a trau-ma feldolgozottságára utal (Alexander 2004b, Békés 2012), ám az a tárgyilagos (esetenként ironikus) beszédmód, amit a mesélők hasz-nálnak, megmutatja a felidézés uralására, a távolságtartásra tett erő-feszítéseket is. ( Ld. A szántási zsidó életvilág összeomlása című fejezetet.) A traumatizáló élmény magva ugyanis éppen az élmény idegenségében, töredezettségében és érzékszervi szerveződési mód-jában áll, amely ellenáll az élettörténetbe integrálásának (Békés 2012, Caruth 1995, 1996, Herman 2011, Pintér 2014).