A szántási zsidó életvilág rekonstrukciójának két húzófogalma, a tény és a(z élettörténeti) narratíva, eltekintett attól az alapvető különb-ségtől, hogy „a kommunikatív tapasztalat, szemben a megfigyeléssel,
nem tényállásokra, hanem már előzetesen értelmezett tényállásokra irányul: nem a tények észlelése az, ami szimbolikusan strukturált, ha-nem a tények mint olyanok” (Habermas 1994: 138).
A tényszerűség, azaz a megismerőhöz vagy az emlékezőhöz képest
„kinti” világ rekonstruálása és a történeti referencialitás hangsúlyo-zása azt sejtette, hogy az életvilágok struktúráit a tényekben kellene keresni. Eközben a családi és a települési vonatkoztatási rendszerek tulajdonképpen már rámutattak arra, hogy az életvilágot (a hétköz-napi valóságot) konstituáló szimbolikus összefüggések érdekesek72. Ezek többszintű, kibogozhatatlan egymásra vonatkozása vezetett ah- hoz a felismeréshez, hogy az életvilágok tényszerű rekonstruálása (még a rekonstrukció korlátainak és a specifikus torzításoknak az ész-ben tartásával is) azzal a veszéllyel jár, hogy az elemzés a „fakticitás hermeneutikájává” (Kovács–Vajda 2002: 31) egyszerűsödik. Ugyan-akkor az életvilág mint sajátos kutatási fókusz minduntalan kicsú-szik a kezünkből, ha a vizsgálódás csak az ellenőrizhető tényszerű adatok elemzésére korlátozódik; azaz a feltáró munka megköveteli a kommunikatív adatok reflektált használatát. A szántási zsidó élet-világ rekonstruálásakor a történelmi tényeket rekonstruálni és tény-szerűen feltárni igyekvő szakasz után a vizsgálódás fókusza az élet-világot konstituáló jelentés-összefüggések értelmezése felé tolódott el. A nekeresdpusztai kutatásban a „külső” valóság és a történelmi adatok viszonya is megváltozott, a „tények” az élettörténeteket és a visszaemlékezéseket magyarázó kontextus részei lettek. A cél egyre inkább az egykori életvilágbeli cselekvők szemszögéből feltáruló ér-telem-összefüggések interpretálása és a visszaemlékezők önértelme-zéseinek felderítése lett, hiszen „a hermeneutikus megértés struktú-ráját tekintve arra irányul, hogy a tradíciókból tisztázza a társadalmi csoportok lehetséges önértelmezését” (Habermas 1994: 234).
A két életvilág leírásán a visszaemlékezések sajátos torzításai és kor-látai miatt nem kérhető számon a teljesség vagy a néprajzi és (hely)-történeti munkák adatgazdagsága és tényszerűsége. A történelmi
72 Hasonló logika rejlik a narratív pszichológiai irányzatok konstruktivizmusá-ban is: míg a mérsékelten konstruktivista irányvonal a narratívák „mögötti”, ellenőriz-hető valóságot keresi, addig a radikálisabb felfogás különféle, egymással összemérhe-tetlen „valóság-változatokra” fókuszál (Bodor 2002, Németh 2013c).
távlat magától értetődően korlátozza a hozzáférést a múlthoz: akár a fenomenológiai (schützi), akár a hermeneutikai (habermasi) élet-világ fogalmából indulunk ki, az életélet-világ megtapasztalható és érzék-szervekkel érzékelhető összetevői (képek, illatok, ízek, hangok, egyé- ni beszédmódok) mint közvetlen adottságok kiesnek a vizsgálódás fókuszából, és legfeljebb a nyelv közvetítésével lehetnek a vizsgáló-dás tárgyai. Következésképpen a hermeneutikai megközelítésnek is megvannak a maga határai. Éppen a nyelv általi közvetettség miatt e keretek között nem megragadhatók a nem-nyelvi (nyelvelőttes) vagy a verbalizálásnak ellenálló tapasztalatok: a tudattalan, elfojtott emlé-kek vagy éppen a vizuális-érzékszervi módon szerveződő traumati-kus élmények73.
Ugyanakkor viszonylag kevés interjú is alkalmas volt az életvi-lágok (részleges) rekonstruálására. Mind a vizsgálódás deduktív lo-gikára épülő (társas és társadalmi) fókusza, mind pedig az elemzés induktív mintakeresése kedvezett a közös mintázatok megtalálásá-nak, mivel az egyéni történetekből leginkább a társas és társadalmi meghatározottságokra, a közösen osztott tudásra, interszubjektíve érvényes normákra és értékekre voltam kíváncsi. Ezek az egyéni em-lékekből viszonylag könnyen kihámozhatók voltak, és még az egyedi felidézés jellegzetességei ellenére is megerősítették egymást. A jelen-ség kulcsa a szocializációban van. A családok mindkét kutatásban mini életvilágokként (személyes kisvilágokként) működtek, és a zsi-nórmértékül használt fogalmak érzékenyen rajzolták ki a közösségek belső rétegződését. A másodlagos (azaz tudatosított) szocializációs közegként működődő iskoláról meglehetősen egybevágó emlékeket gyűjtöttem: a részletesen leírt mozzanatok szinte teljesen megegyez-tek. Már egy visszaemlékezésből is meg lehetett tudni, hogy milyen módszerrel tanultak olvasni a zsidó elemiben a kisdiákok, és azt is, hogy miként működött az egész napos tanítás az összevont osztá-lyokban a pusztai iskolában. Ezekről azonban szinte minden vissza-emlékező beszámolt.
73 Ez egyfelől abba a nyelvfilozófiai kérdésbe ütközik, hogy vajon létezik-e nyelv-előttes tapasztalat, másfelől, hogy minden tapasztalat alapvetően és a cselekvéssel egyidejűen narratív módon szerveződik-e vagy sem, azaz, hogy a cselekvés és elbeszé-lés közötti kapcsolat mimetikus vagy nem mimetikus. Ld. ehhez a narratív kontinui-tás és diszkontinuikontinui-tás elméletét: Carr 1986, White 2006, Gyáni 2011.
Az egyéni visszaemlékezésekből építkező életvilág-leírásokat nem csak jellegzetes toposzok alakítják, hanem az egyéni felidézések in-formációgazdagsága vagy -szegénysége is. Közvetlenül csak olyan tények és információk olvashatók ki az interjúkból, amelyek a mesé-lők előtt ismertek voltak, és amelyeket az interjúhelyzetbeli szerepük artikulálni engedett. Voltaképpen a pusztai történetek szokatlan fel-építése, monotonságuk és külső (történelmi) referencia-nélküliségük vezetett ahhoz, hogy a történetekből „kiugró” információk helyett rej-tettebb összefüggéseket keressek. Ez a „nyomkereső” (Ginzburg 2010) attitűd, amely az elhallgatott, a szöveg mögött rejtőzködő valóság fel-derítésére irányult, jól illeszkedett a hermeneutikai eset rekonstrukció pszichoanalitikus értelmezési keretébe (Kovács–Vajda 2002, Vajda 2006). A visszaemlékezések sajátosságai ugyanakkor szinte előre ve-títették a leírás műfaját: a túlélők referencialitást, pontosságot su-gárzó elbeszélései a feltáró munkával (re-konstrukció!) szemben is a tényszerűség implicit elvárását érvényesítették, míg a nekeresdiek kevésbé reflektált, egyszersmind rejtettebb (élet)világát szervező lo-gika keresése interpretatív szemléletet követelt.