(részletek)
Nem életrajzot írok lexikonszerű pontossággal. Felidézem emléke-imből Detre László egyéniségének néhány olyan vonását, amelyek rám nagy hatással voltak.
Szakdolgozatomat csillagászatból írtam, és egy gyakornoki évet is eltöltöttem államvizsga előtt az Intézetben. Mégis, létszám prob-lémák miatt csak 1961 végén kerültem a Csillagvizsgálóba, mint tudományos segédmunkatárs.
A változócsillag csoportba tartoztam, amelyet Detre igazgató irányított, és fokozatosan bekapcsolódtam a fotoelektromos meg-figyelésekbe. Csak ekkor tudtam meg, hogy a megfigyelés „lelkét”, az IP121-es elektronsokszorozót Detre László a zsebében hozta haza 1948-ban , a Nemzetközi Csillagászati Unió (IAU) Zürichben rendezett konferenciájáról hazajövet. Magyarországot ezen a kon-ferencián vették fel az Unió tagjai közé.
Így a kis szerkezet az alakuló hidegháború körülményei közt mintegy a leereszkedő vasfüggöny egyik résén jutott az országba, kijátszva az embargót. A műszer Harlow Shapley ajándéka volt. Az ajándékozás a nyugat- keleti csillagász szolidaritás szép példáját je-lentette azokban az időkben.
Detre László 1943 decemberében 37 évesen lett a Csillagvizsgá-ló igazgatója. A szombathelyi Premontrei gimnázium után Eötvös kollégistaként a Pázmány Péter Tudományegyetem matematika- fizika szakának hallgatója lett. Innen ösztöndíjasként
posztgradu-2 Csillagászati Évkönyv 2006.
147 9. Eötvös Loránd halála után
ális képzésre Berlinbe ment a Friedrich Wilhelm (ma Humboldt) egyetemre. Doktorátusát is itt szerezte. Ez az egyetem vezető tu-dományos centrum volt az akkori Európában. Onnan hazatérve európai látókörrel rendelkeztek az ösztöndíjasok. Gróf Klebels-berg Kuno kultuszminiszter hozta létre azt az ösztöndíjrendszert, amelynek keretében Collegium Hungaricumok létesültek Európa különböző országaiban, és ezek adtak hátteret a leendő értelmiség külföldi tanulmányainak.
1929-ben Detre a Csillagvizsgálóba kerülve olyan programba kezdett, amilyet egy szerény anyagi lehetőségű kis ország, amilyen a trianoni béke utáni Magyarország lett, közepesen kis műsze-rekkel is eredményesen, világszínvonalon művelhet. Belekezdett a változócsillagok vizsgálatába, ami hamarosan – az Intézetben egyéb, már régebben folyó kutatások mellett – érdekes eredmé-nyeket, az Intézetnek és személy szerint neki nemzetközi elismert-séget szerzett.
Mint a változócsillag csoport valamennyi tagja én is részt vet-tem a megfigyelésekben, a 24-es kupolában. Detre az anyaggyűj-tést, a megfigyeléseket illetően maximalista volt. Minden derült éjszakát, minden derült percet ki kellett használni, és ha borult volt, lestük, hogy mikor nyílik egy kis rés a felhők közt, hogy foly-tatni lehessen a megfigyeléseket. Amint mondani szokta, a csilla-gászatban nincsenek ünnepek és hétköznapok, csak Julián dátu-mok vannak.
A fagyos, szikrázóan derült, nagyon hosszú téli éjszakákon végzett megfigyelések közben, amikor bundaruhában, halinacsiz-mában bóklásztunk fent a Newton távcsőnél, de lent a megfigye-lő szobában is jó, ha +5 fok volt hőmérséklet, hamar elenyészett a langyos és rövid augusztusi éjszakák romantikája. Ez a munka kb. annyira való volt nőknek, mint a traktorvezetés. Mégis, kol-léganőimmel együtt lelkesen csináltuk. Hatalmas kárpótlás volt a fáradalmakért és az elviselt nehézségekért, ahogy fent a távcsövet kezelve láttam, néhány óra alatt hogyan fordul el az ég a fejünk felett. Mintha a Világegyetem középpontjában lett volna az ember!
A mi korunkban keveseknek jut ilyen kozmikus élmény.
Ami a témaválasztást illeti, egyáltalán nem a tudomány demok-ratizmusa uralkodott az intézetben. Az ún. kutatói szabadság csak az igazgató által javasolt témán belül volt úgy-ahogy érvényesít-hető. Mégis, az embert akkor, az ő közvetlen környezetében dol-gozva, mackós egyénisége és maximalista dörmögései hatására is, magával tudta ragadni, és ösztönözte ez a munkaszenvedély.
Csak később, évek múlva, felnőtt gyerekeim késői szemrehányá-sainak hatására, hogy ők mennyit voltak emiatt egyedül otthon, gondolkodtam el rajta, hogy ebben a rendkívül egyoldalú életmó-domban és magatartásomban mennyi volt a tudomány iránti ér-deklődés, mennyi a hiúság és a megfelelni akarás.
Detre László kifogástalanul udvarias volt a nőkkel. Csitri egye-temi hallgatónőket is „kezét csókolom”-mal köszöntött, és nem volt rá példa, hogy bement volna előttük egy ajtón. Mindemellett, úgy érzem, nem várt valódi tudományos teljesítményt tőlünk.
Hihetetlennek tartotta, hogy képesek lennénk rá. Legalábbis bi-zonyos fajta teljesítményre, bibi-zonyos módon való dolgozásra. En-nek a nézetéEn-nek a rá jellemző cinikus humorral gyakran hangot is adott. Tudományos téren ez volt egyetlen konzervatív vonása.
Igen érdekes egyetemi órákat tartott, speciálkollégiumot. Ezen, a csillagász hallgatókon kívül, az Intézet fiatalabb munkatársai is részt vettek. Annak idején, mint kezdő, én nem tudtam igazán értékelni ezeket az órákat. Szétszórtnak éreztem őket, vezérfonal nélkülinek. Pedig csak arról volt szó, hogy egy témakörről min-dig a folyóiratokban megjelent legfrissebb eredményeket ismertet-te. Ezek persze nem következetesen és fokozatosan jelentek meg.
mint a tankönyvekben. Biztosabb tudásnak kellett volna lenni mö-götte, hogy igazán értékelni tudjam. Ez az áttekintés nekem akko-riban nem volt meg. Talán ezzel nem voltam egyedül.
Detre nem volt pedagógus alkat. Pontosabban fogalmazva nem volt didaktikus. Hagyta kínlódni, töprengeni az embert valamilyen munkán, feladaton amellett sürgette is. Énrám ennek nem volt serkentő hatása, hanem elszomorított, sokat nyomasztott a ma- gányosság. Számára általában minden „félórás munka” volt. Ha aztán napok, hetek múlva az ember saját maga rájött, hol tévedett, és kigyötörte az eredményt, derűs, konstruktív cinizmusával meg-beszélte a dolgot.
A posta délelőttönként érkezett az Intézetbe. A háború után újra kezdtek járni az évekig nélkülözött csillagászati folyóiratok.
Ezek először egyáltalán nem a könyvtáros zsákmánya voltak. Az igazgatói íróasztalon kötöttek ki, és az igazgató már a kora délutá-ni felébredésétől kezdve éjszakába nyúlóan alkalmazta a „jus pri-mae noctis”-t, vagyis először ő olvashatott el mindent.
A latin kifejezés nem véletlenül jutott eszembe. Az Intézetben volt valami groteszken feudális. A hatalmas parkban a kastély-szerű épületen belül valóban groteszk volt, ahogy a létező
szoci-149 9. Eötvös Loránd halála után
alizmus kötelező intézményei működtek. Az állami ünnepek előtt rituálisan kiosztott szerény jutalmak ügyébe a szakszervezeten kívül természetesen az igazgatónak is beleszólása volt. A szoká-sos egyenlősdit ellenezte. Mivel a „bizottságban” résztvevők közt ő volt a legsúlyosabb egyéniség, véleménye előtt, amely nem min-dig volt mentes az elfogultságtól, többször meghátrálni kénysze-rült a Szakszervezet. Lear király tárgyalt volna így a szakszervezet-tel Shakespeare drámájában, ha lett volna akkoriban ilyesmi.
A személyes hangvételt a befejezéskor se tudom elhagyni. Még-is, úgy gondolom, a következő vélemény objektíven is érvényes.
Detre László jellemzően kelet-középeurópai tudós volt. Nagy formátumú intellektus, aki munkássága helyszínéül tudatosan Magyarországot választotta.
Élete kelet-közép-európai történet. Európának ebben a keleti régiójában foggal és körömmel kellett küszködni azért, hogy kö-zelíthessük és elérjük a világszínvonalat a tudományban. Abban az időben közepesnek számító távcsöveink maximális kihasználására törekedett, és arra, hogy a velük nyert adatok, eredmények meg-kerülhetetlenek legyenek a változócsillagok kutatásában. Ezek ma is alapvetően helyes és érvényes célok, bár nagyot változott azóta a világ.
A világháború évei alatt és az azt követő hosszú elzártságban, az igen korlátozott lehetőségek a külfölddel való érintkezésben arra sarkallták, hogy az Intézet elismertsége legyen az alapvető cél és csak másodlagosak az egyéni karrierek. Lehetőleg több évtizedet átfogó adatok feldolgozásából születő, nagy terjedelmű munkák híve volt, amelyeken akár évekig dolgozott egy-egy munkatárs. Az intézet ki-adványaiban megjelent publikációk rangosak voltak. A nemzetközi csillagászati folyóiratokban főképp politikai, de anyagi okokból is, nem juthattunk publikációs lehetőséghez.
Ha zenei hasonlattal akarnám jellemezni Detre publikációs mentalitását, ő a szimfóniák híve volt, amelyeket karmesterként vezényelt. Ma inkább az etűdök korát éljük, időnként egy-egy szimfonikus költemény születik.
Előtérbe került az egyéni teljesítmény, semmi akadálya a sze-mélyes kapcsolatoknak, a nemzetközi folyóiratok nyitva állnak előttünk, nagy súlya van az idézettségnek, amelyet bizonyos tech-nikákkal fokozni is lehet. Olykor iparszerű jellege is van a kuta-tásnak. Politikai korlátok nincsenek, van számítógép, internet, na-gyon felgyorsult mára a kommunikáció.
Robot távcsövek ontják az adatokat, de a hagyományos távcsö-vek is automatizáltak, számítógéppel vezérelhetők, mellettük sem kell állandóan a szabadban fagyoskodni. Bizonyára csodálkozna Detre, ha látná kedves Newton távcsövét, amellyel mostanában egy dolgozószobában számítógép mellett ülve folyik az észlelés.
Egy kiváló régész, akivel még idős korában is sokat dolgoztunk együtt, mondta nekem egy alkalommal, amikor a soron következő munkánkról kellett volna megállapodnunk: „Azt kell előbb eldön-tenem, akarok-e tovább élni.”
Ezt a kérdést Detre László is feltette magának, és válaszolt rá.
Úgy halt meg, mint egy római.
* * * * *
1923-ban, egy évvel Detre László előtt került az Eötvös Collegiumba egy igazi matematikus vénájú hallgató, Kalmár László (1905–1976). Ő már 17 éves ko-rában megnyerte azt a tanulóversenyt, amit előtte Visnya Aladár, Riesz Marcel és Szegő Gábor. Ezt a matematikai versenyt Eötvös Loránd halála után, amikor a Matematikai és Fizikai Társulat felvette Eötvös Loránd nevét, szintén Eötvös-ről nevezték el. (Az Eötvös-verseny tehát egészen a második világháború végéig matematika verseny volt.) 1922-ben, amikor Kalmár László nyert, még a má-sodik helyezett Schmidt Vilmos (1904–1950) is Eötvös-collegistaként folytatta
A Collegium tanárai és hallgatói 1926-ban.
Középen Bartoniek Géza, jobbján Teleki Pál
151 9. Eötvös Loránd halála után
tanulmányait a budapesti, akkor már Pázmány Péter nevét felvett tudomány-egyetemen. Róla viszonylag keveset tudunk. Budapesten, a Vörösmarty Gim-náziumban érettségizett, ahol a volt Eötvös kollégista Koren Dénes tanította neki a matematikát. Az egyetem elvégzése után különböző városokban tanított.
1928-ban kérte áthelyezését Kisvárdáról Budapestre. 1930-ban a szentgotthárdi iskolaszanatórium matematika-fizika tanári állására pályázott, majd Szegedre, a Horthy Miklós Collegiumba, tanulmányi felügyelőnek. Szegedet azonban nem ő, hanem Kalmár László „foglalta el”, és tette a matematika, majd a kibernetika egyik hazai centrumává. Pályájának rövid összefoglalása:
Kalmár László
Edde-Alsóbogátpuszta, 1905. márc. 27.–Mátraháza, 1976. aug. 2.
Egyetemi tanulmányainak befejezése után 1927-től a szegedi József Attila Tudomány-egyetem Matematikai Intézetében lett tanár-segéd, adjunktus majd docens, amit akkor intézeti tanárnak mondtak, 1947-től pedig tanszékvezető egyetemi tanár. Az MTA sze-gedi tanszéki kutatócsoportját is vezette. Sok-oldalú matematikus volt. Több felfedezése fűződik a matematikai logikához. Az 50-es évektől kutatásai a számítógéptudomány te-rületén bontakoztak ki. Új elvet dolgozott ki logikai gépek megszerkesztésére. Tőle szár-mazik a formulavezérlésű számítógép gon-dolata is. Érdekes eredményekkel gazdagí-totta az interpoláció elméletét, az algebrát, a komplex függvénytant, az analitikus számel-méletet. Élete utolsó szakaszában sokat
fog-lalkozott matematikai nyelvészettel, diagnosztikával és a matematika alkalmazá-saival a biológiában, biokémiában, orvostudományban. Magyarországon ő volt a számítógéptudomány meghonosítója, a számítástechnika egyetemi oktatásá-nak, a programozó matematikusok képzésének megszervezője. A szegedi József Attila Tudományegyetemen kibernetikai laboratóriumot hozott létre, melyben gyakorlatilag is jelentős alkotások születtek. 1949-től volt az MTA tagja.
Idézzük fel, mit írt Kalmár Lászlóról Csákány Béla szegedi matematika pro-fesszor 2000-ben:
Kalmár László (1905–1976)