A Jehova Tanúi gyermekek iskolai oktatásba való beilleszkedése nagy mértékben függ attól, hogy az érintett személyek hogyan viszonyulnak az adott szituáció
hoz. Ahogy az alábbiakban egy húszas évei második felében járó Jehova Tanúja fiatalember visszaemlékezéseiből kitűnik, tanuló, pedagógus, szülő és osztálytárs egyaránt sokat tehet azért, hogy a Jehova Tanúja gyerm ek beilleszkedése közel problémamentes legyen. Az interjúból az is kiderül, hogy a rendszerváltás kör
nyékén egyes pedagógusokat megzavart a hirtelen váltás, így egy darabig nem tudták, hogy pontosan hogyan viszonyuljanak a korábban üldözött kisegyházak tagjaihoz.
Interjúalanyom Jehova Tanúja családba született és ebben a hitben nevelődött.
A vele folytatott beszélgetésből kitűnik, hogy a Jehova Tanúi Egyház tagjai is sok
félék, akárcsak a történelmi egyházak tagjai. Bár a korábbiakban leírtam, hogy a Ta
núk életét szigorú szabályok határozzák meg, interjúalanyom hangsúlyozta, hogy ezeket a szabályokat mindenki a saját lelkiismerete szerint tartja be, a közösség nem ellenőrzi azt, hogy a Tanúk hogyan viselkednek a mindennapokban. Például amikor arról kérdeztem, hogy mennyi időt tölt a prédikáló szolgálat végzésével, a következőket mondta. „E z havonként változó, de mondjuk olyan heti két-három óra, amit erre fordítok. De nincsen semmiféle követelmény meghatározva arra vonatkozóan Jehova Tanúi
nál, hogy kinek mennyi időben kell végeznie a szolgálatot. Mindenkinek önkéntes döntése. Ez olyan mint egy pénzadomány, ami önkéntes, tehát nincs meghatározva, hogy valaki százforintot ad vagy ötezerforintot adományoz ” (R) Később azt is elmondta, hogy a tánc és egyéb szórakozás is megengedett Jehova Tanúi körében. Csupán arra kell vigyázniuk, hogy ne ez legyen az elsődleges az életükben, hanem Isten szolgálata.
Interjúalanyom 1989-ben, tehát a magyarországi rendszerváltás évében volt első osztályos, így a saját bőrén tapasztalhatta meg a régi és új rendszer közötti átmenet hatásait a kisegyházak iskolai megítélésére. Osztályfőnöke annak ellenére volt nyűt ellenszenvvel a Jehova Tanúja kisdiák iránt, hogy a szülők tájékoztatták őt a család hitnézeteiről, illetve mindez egy olyan faluban történt, amelyben viszony
lag magas arányban éltek Jehova Tanúi, így sok ilyen hitnézetű tanuló járt a helyi iskolába. „Én kaptam általános iskolában egy olyan osztályfőnököt, aki nem bírta feldolgozni olyan könnyen a rendszerváltást. Határozottan emlékszem arra, hogy m i m ár ’89. szeptember 1-én kezdtük az iskolát. ’89. október 23-án kikiáltották a köztársaságot, és a kettő közötti időszakban, tehát gyakorlatilag két hónapban élénken, erősen élt az úttörőmozgalom. [ ...] És
Jehova Tanúi
109
jö tt a g október 23-a, és onnantól kezdve nem lehetett a g iskolában ilyeneket csinálni. De emiatt így nagyon nehezen álltak át a tanárok arra, hogy akhor én nem vessek résgt a g ünnepeken, és mást nem nagyon tudtak csinálni, csak a magatartásjegyeimet lerontották, hogy nem vessek réseit a közösségi tevékenységekben, és eg a g osztályfőnök ellenséges érzelmekkel volt irántam.
Kijelentette, hogy én nem fogok tudni soha megtanulni írni-olvasni, hogy nem lesz belőlem em
ber, és ahol lehetett gáncsot vetett és a készségtárgyakból rosszabb jegyek et próbált nekem adni.
Komoly nehézségnek éreztem, hogy kimondani m ár nem lehetett, hogy téged azért marasztalunk el, mert nem jössz aZ ünnepekre, mert nem ünnepeled egt, azt, amazt, de így a háttérből mindig érzékeltették agt, hogy mivel te ilyen különc vagy, ezért ezt így nem fogadom el, és ezért mind magatartásból, mind a készségtárgyakból lerontották a jegyeket. ” (R)
Ebben az esetben egyértelmű, hogy a tanítónő súlyos hibát követett el, amikor negatívan próbálta befolyásolni a kisdiákot. A kisiskolás alakuló személyiségében hosszabb távon súlyos kárt okozhattak volna azok a kijelentések, hogy soha nem fog megtanulni írni-olvasni, vagy hogy soha nem lesz belőle ember. Tanulságos to
vábbá az interjúalany megjegyzése, mely szerint a rendszerváltás után már nem fel
vállalható, de a felszín alatt továbbra is jelen levő negatív attitűd még nehezebben kezelhető és feldolgozható volt a számára, mint a kimondott, nyílt ellenszenv. Ez azért is tanulságos, mert napjainkban is komoly problémát jelenthet, hogy habár nyíltan nem lehet elítélni a tanulók vallását vagy meggyőződését, a pedagógusok
ban azért ott munkálhat a kisegyházak és más kultúrák iránti ellenszenv, mely akár tudat alatt is negatív befolyással lehet pedagógiai munkájukra.
Középiskolában szerencsére már nem kellett ilyen problémákkal szembesülnie az interjúalanynak. Ez részben annak köszönhető, hogy megértő és jó probléma- megoldó szakembert kapott osztályfőnökül. Emellett a szülők is igyekeztek tá
jékoztatni a pedagógust vallásukról és elveikről. ,/{mikor középiskolás lettem, akkor én kezdetektől fogva felvállaltam, hogy Jehova Tanúja vagyok. A szülők egyébként segítséget nyújtottak, középiskolában és általános iskolában is elmagyarázták a tanárnak, hogy Jehova Tanúinak a hitnézetei miatt nem fogok részt venni ünnepeken, és adtak is tájékoztató anyagot ehhez a tanárnak. Mondta az osztályfőnök, hogy természetesen tiszteletben tartja és akkor így fo g kezelni engem. Aztán ezt az iskolában is elmondtam. TLmiatt soha semmilyen hátrányos hely
zet engem nem ért. J ó tanuló voltam és néha példálóztak egyel, hogy miért nem a [interjúalany neve] sgaval a g ünnepélyen, miért nem ő kosgorúgga egt a szobrot, amazt a sgobrot, és akkor nekem nem is kellett válaszolnom a kérdésre, mert a g osztályfőnök nagyon jó l kegelte a problé
mát. A kkor megmondta, hogy égért és ezért és nem, és nem kíván erről vitát nyitni, mert hogyha eg van, akkor egt tiszteletben kell tartani. ” (R)
A középiskolában tehát a pedagógus nagy empátiával és hozzáértéssel viszo
nyult a Jehova Tanúja fiatalhoz, aki az iskola egészében is elfogadó légkört ta
pasztalt. Nem tudjuk, hogy ugyanez a tanár hogyan kezelte volna az osztály töb
bi tagjának ellenállását a Jehova Tanúja fiatallal szemben, mivel az interjúalany elmondása szerint a társai körében nem okozott problémát az, hogy ő Tanú.
Ugyanakkor megnyugtató, hogy a megfelelő attitűd és pedagógusi hozzáértés elejét veheti a konfliktusok kialakulásának akkor, amikor egy Jehova Tanúja ke
rül az osztályba, különösen ha a szülő és a gyermek is megfelelően kezeli a fel
merülő konfliktusokat.
Másik interjúalanyom egy tizenöt éves fiú volt, aki beszélgetésünk évében kezdte a középiskolát, tehát nem sokkal korábban került új osztályközösségbe.
O és az édesanyja elmondták a tanároknak, hogy ők Jehova Tanúi, és kérték a fiú felmentését az ünnepségeken való részvétel alól. „E l kellett mondani a tanárok
nak, fő leg az osztályfőnöknek, hogy ebeket az ünnepélyeket meg tudjam oldani valahogy, de az osztálytársaknak... egy-kettő tud róla, de ez egy olyan osztály, hogy a másságot abszolút nem fogadja e l sajnos. H ogyha elmondtam, természetesen tudattam velük, de addig örülök, amíg ez nem kerül elő újra. H a fontos, akkor kiállók mellette, de ezt semmiképpen nem fogom felemlegetni, m ert akkor megutálhatnak, és az} nem szeretném. N em fogom híreszjelni. Te
hát az ésszerűség, azjontos. ” (R) Bár a fiú a kortársai előtt is felvállalja a hitnézeteit, mégis van benne egyfajta félelem, hogy az osztályközösség nem tolerálná az ő vallását. Az iskolai és a vallási élet közötti feszültség abban is tetten érhető, ahogy az interjúalany az ünnepségekről való távolmaradását indokolja osztálytársainak.
„Kérdezik ilyenkor, hogy h ol vagyok, akkor elmondom, hogy rendszeresen találkozom test
vérekkel, meg hogy én ezekben nem nagyon veszek rész}, me& ilyenkor úgy van, hogy azért, hogy könnyebb legyen megmagyarázni, hogy h ol voltam, általában program ot szervezek anyu
kámmal, hogy ne kelljen hazudni semmiképpen. Programot szervezünk, például kirándulást és akkor az} mondom, hogy kiránduláson voltam ami fon tos volt nekem, ezért nem voltam itt az ünnepségen. ” (R)
Bár a fiúban nagyon erős az új osztályközösségbe való beilleszkedés vágya, alapvetően mégis az a meghatározó számára, hogy ő Jehova Tanúja, és ezt egy
értelműen többletként éli meg. „ Úgy gondolom, hogy a legtöbb fiatalnak nincsen valódi célja az életben. Kendben tanul, j ó l tanul, hogy az}án megélhessen, de nem nagyon van célja, tehát nincsen reménysége egyáltalán, nincsen hite, és így elpocsékolja az életét. Nekem meg hál’ Istennek van egy hitem, hogy a paradicsom i földön m ajd élhetek, és hogy m egfogok me
nekülni, és megpróbálom a saját életemet úgy irányítani, hogy ez sikerüljön. Tehát nekem van egy jóvőm . Nekik is lehet, hogy van jövőjük, de ez rövid távú. Látszik rajtuk, hogy nincsen reményük. ” (R)
Az utóbbi interjú különösen tanulságos, hiszen olyan probléma érhető benne tetten, ami a pedagógus számára nehezen észrevehető. A tizenéves fiú Jehova Tanújaként definiálja önmagát, de nem tudja teljes mértékben felvállalni szemé
lyiségének ezt a nagyon fontos szegmensét, mivel fél az osztálytársaiban mun
kálkodó előítéletektől és az esedeges támadásoktól, kiközösítéstől. Teszi mindezt annak ellenére, hogy a hitét az osztálytársaihoz viszonyítva többletként éli meg.
A vallásával kapcsolatos negatív attitűdöt természetesnek veszi, hiszen a szán
tóföldi szolgálat során is sok elutasítással találkozik. Emiatt nem is érzi annak szükségességét, hogy órai kereteken belül bemutassa hitnézeteit. Ugyanakkor a pedagógus nem feltétlenül szerez tudomást diákja belső konfliktusairól, és a maga részéről lezártnak tekinti vagy nem is érzékeli a problémát, hiszen ő a szülő kérésének megfelelően engedi a fiú távolmaradását az ünnepségekről. Azonban fontos, hogy a pedagógus tudatában legyen annak, hogy tanítványa számára mi
lyen belső konfliktusokat okoz, illetve okozhat a csoportnorma és a vallása kö
zötti feszültség. íg y nem éri felkészületlenül, ha ez a feszültség a későbbiek során konfliktusokhoz vezet az osztályközösségben.
Jehova Tanúi