Amíg az út tartott a foglyok élelmezése egyáltalán nem volt megoldott. Teljesen az őket kísérő őrszemélyzet jószándékától függött. Sok esetben napokig nem gondoskodtak az ellátásukról. Ez részben az ellenségnek szóló megtorlásból, részben kényelemből, illetve a szőkésektől való félelemből fakadt. Utóbbi magyarázatául: ha az útba eső települések polgárai segítethettek az élelmezésben,a helybelieknek a fogolycsoportokkal való személyes érintkezése alkalmával nem egyszer fordult elő szökés. Ezen túlmenően a kiéhezett, legyengült fogoly sikeres szökésének esélyei sokkal kisebbek! Ételhez ezért a legtöbbször csak úgy jutottak, hogy útközben az érintett települések lakói kerítéseik mögül dobálták a menetelő foglyok közé a becsomagolt élelmet, mivel tilos volt őket megközelíteni. Akik mégis megtették, azokat riasztó lövésekkel, vagy puskatussal bírták távozásra. „A főúton hajtottak tovább minket, ahol sok ottani lakos, nők, asszonyok próbálták megközelíteni a csoportunkat és próbáltak kenyeret bedobni, mivel látták, hogy milyen siralmas állapotban vagyunk. De sajnos meghiúsult jószándékú kísérletük, mert a minket kísérő szovjet fegyveres őrök riasztó lövésekkel elzavarták őket.”100 „Így haladtunk étlen-szomjan Cegléd irányába falvakon keresztül és a faluk lakossága úgy próbált rajtunk segíteni, hogy kenyérszeleteket, szalonnadarabokat dobált a sorban lassan haladó hadifoglyoknak. Ezt az oroszok nem akadályozták meg, bár később, Ceglédhez közel már agyonlövéssel fenyegették meg azokat a falusi embereket, akik ily módon próbáltak segíteni az elhurcolt emberek százainak.” 101 „A falu szélén meggyűlt velünk az őröknek a baja, mert az asszonyok a faluból élelmet hoztak nekünk, s ezt át akarták adni. Az őrök nem engedték, pedig reggeli nem volt! Volt, aki meleg ételt hozott, de nem volt edényünk. Így csak vágyakoztunk a meleg étel után és a kegyetlen őrök unszolására megindult a menet a „végzet” felé.”102
Útközben az ismeretlen emberek között ismeretségek, barátságok alakultak ki a fogolysors túléléséhez, hiszen baráttal, társsal könnyebb volt átvészelni a megpróbáltatásokat, mint magányosan, és ugyebár az ember, társas lény. Már a kezdetekkor életmentőek voltak ezek a barátságok, s nem is elsősorban a fizikai (útközben való támogatás) vagy a biológiai (élelemmegosztás) szükségletek kielégítése miatt, hanem inkább a lelki erő megőrzésében játszott szerepük miatt, amelyekre a későbbiek során is találunk példákat. „Az egyik barátunknak sikerült egy nagyfej karalábéra szert tenni és az volt
100 VHBSZ 331. – 1992. Hrdlicska István vie. 1.
101 VHBSZ 193. – 1992. Dr. Tóth Sándor vie. 1.
102 VHBSZ 423. – 1993. Csernai Sándor vie. 3.
hármunknak három napig az élelme. Az úton kialakultak kisebb, nagyobb közösségek.”103
„Mellettem egy középkorú társam valamit ropogtatott. Megszólított, elmondtuk, hogy melyikünk hogyan került ide. Közben megkínált a krumplicukorral, mert azt eszegette.”104 Akik nem jutottak élelemhez azok közül sokan már nem bírták tovább: „Január 30.
Hajnalban mindenkit kizavartak az akolból és egy ruszin tolmács segítségével sorakozót rendeltek el. Hihetetlen, mit tud tenni az éhség és a szomjazás 5 nap alatt az emberekkel.
Volt, aki négykézláb mászva jött ki, volt, aki már meg sem mozdult.”105 Volt, hogy a fogságba vetésük után csak a 6. vagy a 7. napon kaptak ételt. 106
Esetenként jobban jártak azok, akiket többnapi közmunka indokával vittek el és vetettek hadifogságba, mert ők vittek magukkal élelmet. Ugyanakkor közülük voltak, akiknek a gyalogmenet a gyűjtőtáborig 10 napig tartott, azonban ők csak 6 napi közmunkára készültek.
Így „mindegyikünknek a magával hozott hazaiból kellett táplálkoznia.”– olvasható Bernáth József máriagyüdi lakos által 1945. február 13-án a pécsi főispáni hivatalban jegyzőkönyvbe vett tanúvallomásában. 107
Egyes hadifogolycsoportok őrei, főként az idősebb őrökre volt jellemzőbb, hogy megengedték egy-egy település asszonyainak, hogy meleg ételt adhassanak a foglyoknak, amelyekből természetesen először maguk az őrök részesültek. Így történt ez például Tápiószelén is, a jászberényi fogolytábortól a ceglédibe kísért foglyok esetében is, akik közül többen ekkor jutottak „háromhavi raboskodás után végre emberi ételhez.”108 Több egykori hadifogoly emlékezik őszinte hálával az alberti asszonyokra, amelyekből hadd idézzünk kettőt: „Virradatkor a sorakozó és létszámellenőrzés után közölték velünk, hogy Albertirsa népe élelemgyűjtést szervezett a hómezőn éjszakázó foglyok részére. Az őrség parancsnoka engedélyezi annak szétosztását. Így minden fogoly hozzájutott néhány falat életerőt jelentő élelemhez. Ennek immár 47. esztendeje, de a mai napon is hálásan gondolok Albertirsa jólelkű népére!”109 Egy másik túlélőben az élelmezés mellet egy másik szomorú kép is megmaradt: „Albertirsán az ott lévő lakosság nagy kondérokban gulyást főzött a vonuló foglyoknak, háromnapi éhezés után itt kaptunk először meleg ételt. Az egyik fogoly magyar katonának az ételt osztó asszonyok között volt a felesége, amikor az meglátta a férjét, nyakába borult. Az öröm csak néhány másodpercig tartott, mert amikor az orosz őr ezt
103 VHBSZ 325. – 1992. Balog József vie. 3.
104 VHBSZ 423. – 1993. Csernai Sándor vie. 2.
105 VHBSZ 288. – 1992. Baranyai Béla vie. 1.
106 A 6. napon kaptak ételt: VHBSZ 331. – 1992. Hrdlicska István vie. 1.; A 7. napon kaptak ételt: VHBSZ 288.
– 1992. Baranyai Béla vie. 1.
107 HL KÜM HDF. O. 25.168. – 1945.
108 VHBSZ 423. – 1993. Csernai Sándor vie. 4.
109 VHBSZ 402. – 1993. Kiss János vie. 2.
észrevette, a férfit puskatussal fejbe verte, aki azonnal elájult, a feleségét pedig durván ellökte.” 110
A Baján 1944. december 8-tól működött – a város közgyűlési jegyzőkönyve szerint – az a szociális konyha, amelyben a társadalom minden rétegét képviselő asszonyok és lányok elkészítették és a hadifoglyoknak elvitték a sokszor életet mentő finom meleg ételt. Az ételek elkészítéséhez szükséges élelmiszereket a város és a környék lakosságának adományaiból gyűjtötték össze, mint ahogy ez sok más helyen is megfigyelhető volt. A konyha 1944.
december 8. és 1945. május 1. között, azaz 144 nap alatt 137 209 adag meleg ételt – ebédet vagy vacsorát – osztott ki. Vagyis a vasárnapok beszámításával naponta átlagban közel ezer főnek adtak meleg ételt. Volt olyan nap – 1945. február 23-án –, amikor 3400 meleg ételt osztottak ki.111 A Külügyminisztérium Hadifogoly osztályának iratai valamint a visszaemlékezések szerint Budapest ostromának befejezése után a Budán összeszedett hadifoglyok zöme a mintegy 180 kilométeres gyalogút után elcsigázottan, éhezve, ezekben a napokban érkezett a bajai táborba.
1945 decemberében az utolsó, év végi közgyűlésén a város vezetősége tisztelettel emlékezett meg a bajai nők életmentő, áldozatos munkájáról: „Külön kell megemlékezni a szociális konyháról, amely a város történelmében önálló fejezetet érdemel. Mindnyájunk előtt ismeretes az az áldozatkész, fáradságot nem ismerő munka, amely ott a múlt év december 8-a óta folyik. [Tehát még a közgyűlés idején is folyt ez a munka! – B. Z.] A város társadalmának minden rétege kivette részét a munkából, amelynek célja volt, hogy a hadifogságba esett, részben a városban dolgozó, részben pedig az itt átutazó véreinket meleg étellel lássa el. Esőben, hóviharban, a Duna jegén keresztül gyenge női kezek vitték az erőt adó ételt fogoly katonáinknak. Ez a melegen érző női szív tette a nevüket szerte az országban ismertté. Elmondhatjuk, hogy már az egri nők mellett a bajai nők neve is fogalommá vált.”112
Vízhez sokszor csak az útmenti pocsolyákból, a keréknyomokban vagy a lovak patáinak a nyomában összegyűlt vízből jutottak. „Ivóvizünk gyorsan elfogyott. Az útmenti árokban levő vizet ittuk, és ettünk hozzá kinint.”– írja Rácz Lajos. 113 Az útbaeső településeken a helyi lakosság megszánva a hadifoglyokat igyekezett vizet adni nekik, de e szándékuk sokszor csak szándék maradt az őrök kegyetlensége miatt. Erről tanúskodik Morcsek Jenő vallomása is: „Egy öregasszony, ha vizesvederrel jött ki, felrúgták vizesvederrel együtt.
110 VHBSZ 193. – 1992. Dr. Tóth Sándor vie. 1-2.
111 Bács-Kiskun Megyei Önkormányzat Levéltára (BKMÖL) XXI. 502. Baja város közgyűlési jegyzőkönyvei 1945. május 12.
112 BKMÖL XXI. 502. Baja város közgyűlési jegyzőkönyvei 1945. december 15.
113 Rácz Lajos: Soprontól Székesfehérvárig. In: A vásárhelyi leventék… 142.
Étlen-szomjan mentünk. Egy kis darab kenyeret sikerült szereznem, de vizet semmit, de volt hó víz helyett.”114
Az antihigiénés körülmények miatt, főként a pocsolyákból vagy fertőzött kutakból fogyasztott víz következtében a foglyok között igen gyakorivá vált a hasmenés. Azonban menet közbeni pihenők csak ritkábban voltak. „Ennek természetes következményeit is csak a sorban, menet közben lehetett elintézni. Emiatt a menet belső sorai állandóan harmonikáztak. A hasmenéses a belső sorokban leguggolt, majd szapora léptekkel igyekezett vissza a helyére. Közben az addig sorszélén menők – a puskatus elől menekülve – elfoglalták a belső sorokból lemaradók helyét. Így cserélődött menet közben a szélső sorok legénysége.”115