Vizsgálatom fókuszpontjába az 1751. évi országgyűlés vitáin vezető szerepet vivő vármegyei követeket helyeztem. Elképzelésem szerint a jómódú birtokos nemesség politikailag aktív csoportjából kikerülő vármegyei követek a 18. század közepére fo-kozatosan átvették a vezetést a főrendektől a diétai politizálásban. Színrelépésükkel nőtt a konfliktuspotenciál az országgyűlések működésében: követeik az adóügyben és más (alkotmányosnak minősíthető) anyagi kérdésekben a korábbi diétákhoz ké-pest 1751-ben jóval érzékenyebben reagáltak a kormányzat, illetve diétai támogató-ik lépéseire. Ezen erőviszonyok változásának leírásával foglalkoztámogató-ik ez a tanulmány, amely az ELTE BTK-n 2018 áprilisában megvédett doktori disszertációm főbb megállapításait foglalja össze.2
A diétai tárgyalások közül az általam fontosabbnak gondolt, egy-egy téma körül kibontakozott vitát veszem górcső alá (nádorválasztás, adóemelés, kereskedelmi és gazdasági sérelmek, az urbárium ügye, az indigenátusok sorsa, az új szabad királyi városok ügye). Nemcsak a hagyományos viszonyrendszerre, az uralkodó és a rendi-ség kapcsolatára térek ki a diéta előkészítésének felvázolása, a megyei követküldési gyakorlat feltárása során, hanem a rendi ellenzék és a kormánypárt ellentétpárjában elbeszélve, e két politikai csoportosulás időbeli alakulásának történetét is igyekszem végigkövetni, azonosítva közben a különböző politikai magatartásmintákat. Ennek alapján kísérletet teszek a korabeli Magyarország vármegyéit ábrázoló „politikai tér-kép” összeállítására. Ezen túlmenően különös figyelmet fordítok a vármegyei köve-tek és az egyes országgyűlési csoportok viszonyának elemzésére. Az adóügyi viták
1 Tanulmányom az ELTE-n 2018 áprilisában megvédett „Rendi ellenzék és kormánypárt a 18.
századi országgyűléseken. Politika-, és társadalomtörténeti elemzés az 1751. évi diéta példá-ján” című doktori disszertációm főbb megállapításain alapszik. Pozsonyi és bécsi kutatásaimat
„A magyarországi rendiség politikai kultúrája” (NKFI K 116166) projekt támogatta.
2 Írásom műfajából adódóan a diéta eseménytörténetének taglalására, illetve a bizonyító forrá-sanyag elemzésére itt nem kerülhet sor. Mindez a már említett disszertációban kapott helyet.
120
Nagy János példáján pedig az 1751. évi diéta korabeli diskurzusának nyelvét: az alkalmazott szó-képeket, kulcsfogalmakat veszem górcső alá.
Az 1751. évi országgyűlés – ahogyan ez a korábbi történetírók műveiben meg-jelent – szakítópróbának tűnt a magyar rendek és Mária Terézia viszonyában.3 A vármegyei követek címben jelzett – Hornig Károly szavaival – „csendes forradalma”
egyfelől azt a diétai üléstermekben zajló, erőszak nélküli, és tárgyalásos úton történő, de mégsem konfliktusmentes politikai változást jelentette, amelynek során a vár-megyei követek által képviselt bene possessionati vette át az irányítást az országgyűlési döntéshozatalban.4
Másfelől gondolhatunk arra is, hogy az 1741 óta tartó szilárd együttműködést ekkor váltotta fel a kölcsönös bizalmatlanság korszaka, amely részben ugyancsak a vármegyei követek politikai öntudatosodásának, részben az udvar fokozódó pénz-ügyi és politikai követeléseinek volt köszönhető. A királynő számára az országgyűlés pénzügyi szempontból részben ugyan sikeres volt, mivel elnyerte a kért adóösszeg nagy részét (a kívánt 1,2 millió helyett 700.000 forintot), viszont politikailag inkább kudarcnak volt tekinthető. Az augusztus végére felfokozott hangulatban (a szabad királyi városok és az indigenátusok becikkelyezése körüli nézeteltérések kapcsán) megkérdőjeleződött az uralkodó és a rendek közötti megosztott szuverenitás gya-korlata: az uralkodó a diéta sürgetésével felrúgta a tractatus diaetalis bevett rendsze-rét, amire a rendek újabb rendbontással válaszoltak. Ez a tapasztalat (és a sürgető reformok elmaradása) kiérlelte a kormányzat részéről az abszolutisztikus megoldási módokat, a rendek részéről pedig felvetette a diétai törvényhozó hatalom kisajátítá-sának gondolatát. Ezek a jelentkező politikai törekvések azonban csak 1764–1765.
évi diétára élezték ki igazán az ellentéteket, és a rendi részvétel nélküli kormányzásra is csak az újabb konfliktus után, 1765-öt követően került sor.5
3 A szerzők egy része az osztrák-örökös tartományokban 1748–1749 során lezajlott Haugwitz-re-formok időszakát tekinti annak a folyamatnak a kezdőpontjának, amely során az osztrák-cseh tartományokban az abszolutisztikus irányba elmozduló, alapvető közigazgatási-társadal-mi-gazdasági változtatásokra kerül sor, addig a Magyar Királyság megőrzi kormányzati kü-lönállását, ami hosszú távon „rendi alkotmányos” tendenciáknak és a társadalmi struktúra konzerválódásának kedvezett. Magyar szempontból az 1751. évi diéta ezzel együtt sem tűnik vízválasztónak. Erre: Horváth 1873: 311; Szekfű é.n.: 262–263.
4 Hornig 1903: 73–74.
5 A Magyarországgal kapcsolatos kormányzati politika irányváltása már 1761-től, Kaunitz ál-lamtanácsi votumától érzékelhető. Kaunitz többek között azt javasolta, hogy Magyarországon a diéta nélkül kell kormányozni. Bár nem szabad nyíltan felvetni a nemesi adómentesség fel-számolásának ötletét, állami védelem alá kell venni a jobbágyságot, továbbá az uralkodónak az egyház szférájában érvényesítenie kell különleges főkegyúri jogait. Mindezek a politikai
eszkö-A 18. századi diéták társadalom- és kultúrtörténeti megközelítésben...
A Habsburg Monarchia nemzetközi helyzete 1751 táján instabil volt: vezetését a megnövekedett államadósság és a revans foglalkoztatta, Szilézia visszahódítása a po-roszoktól. Az osztrák örökösödési háború lezárását követően a Lajtától nyugatra a krízis megoldására a kormányzat hozzálátott az államszervezet mélyreható újjászer-vezéséhez, az ún. Haugwitz-féle reformok bevezetéséhez. Több helyen felmerült a szakirodalomban és a korabeli közbeszédben, hogy 1751-ben Mária Terézia a rendi jogokat szűkítő reformokra készült volna a magyar országgyűlésen. Az átnézett forrá-sok tükrében viszont csak az látszik, hogy készültek kancelláriai tervezetek a birtokos nemesség részleges adómentességének korlátozásáról (pl. a nemesi tulajdonú puszták, szőlőhegyek, a nemesek által zálog- és inscriptiós jogon bírt területek adó alá voná-sáról) és az adóterhek arányosabb felosztásáról.6 Ennek ellenére Mária Terézia ekkor még nem kívánt mélyreható reformokat bevezetni a Magyar Királyságban. Az országy-gyűlési vitákon azonban a kormányzati képviselőinek szájából gyakran hangzottak el a lajtántúli területeken zajló Haugwitz-reformokra való utalások, amelyeknek hatásos fegyvert jelentettek az ellenzék alkura kényszerítésében. A magyar rendek tudhattak az Erdélyben 1750–1751 táján lezajlott, a rendi adómentésség elvét és gyakorlatát szá-mos ponton veszélyeztető adóösszeírásról, ami ugyancsak befolyásolhatta a pozsonyi diétai szereplők megszólalásait.7 A diéta előkészületeinek áttekintéséből látható, hogy a kormányzat igyekezett ellenőrzés alatt tartani a vármegyéket a közelgő diétára való tekintettel. Ezt egyfelől az 1750–1751-es megyei tisztújítások (a korábbiakhoz képest) szigorúbb felügyelete jelentette azokban a megyékben, ahol nem volt hivatalban lévő főispán, másfelől egyértelművé vált, hogy a főispánoknak a bécsi udvar informátori feladatokat szánt a megyei közélet és a megyei sérelmek szemmel tartása céljából. A vármegyei követküldési gyakorlatban észlelt apró intézménytörténeti változások (pl. a követutasítások szerepének növekedése, a pótutasítások szaporodása, a sűrűsödő gya-koriságú levélváltások az egyes megyék között) a bene possessionati helyi önkormányza-ti hatalmának és öntudatának erősödéséről vallanak. Terüleönkormányza-ti eltérések ugyan vannak egyes vármegyékben, de a tendencia ennek ellenére élesen kirajzolódik.8
zök és célok 1765-től (József társuralkodói időszakától kezdve) kezdve egyre inkább jellemzik majd a kormányzati politikát. Erre: H. Balázs 1987: 68–70.; H. Balázs 2015. 344.
6 Az inscriptio kifejezést érdemdíjazásként vagy ideiglenes átruházásként lehetne fordítani. Eb-ben az esetEb-ben a hűséges szolgálatok jutalmaként kapott a megadományozott, illetve szerződő egy bizonyos időtartamra földbirtokot. Az okiratban mindig szerepelt egy pénzösszeg, amely-nek ellenében az inscriptio történt. Jogi természete nem különbözött a zálogétól, csak akkor került véglegesen a birtok az illető tulajdonába, ha erre királyi adományt (donatio) szerzett. A fogalomra: Peres 2014: 107.
7 Trócsányi 2004: 68.
8 Erről lásd: Nagy 2015a: 941–957.
122
Nagy János Az 1751. évi nádorválasztás szereplői nem az udvar által mozgatott marionett-fi-gurák voltak, hanem egyéni célokkal és érdekekkel bíró cselekvők. Festetics Pál apjával, Kristóffal folytatott levelezése jól láttatja azt, hogy a végül megválasztott Batthyány Lajossal szembenálló potens jelölt, Erdődy György országbíró mellett tényleges támogatók és mai szóval „kortesek” is felsorakoztak. A játszmában sem volt mindenki egyértelműen győztes vagy vesztes, mert a vesztesek is kaptak kár-pótlást tisztségek vagy címek formájában.9 Az 1751. évi diéta napirendjét uralta a financiális kérdés, ám nemcsak az adóemelés kérdésében mutatkozott meg a jelen-tős nézetkülönbség az udvar és az egyes rendi szereplők között, hanem igaz ez a kereskedelemügyi sérelmekre is. Ezen sérelmek orvoslása ürügyén a rendek kísérle-tet kísérle-tettek arra, hogy egyfelől beleszólást kapjanak a hazai kereskedelemügy (főként vámrendszer) szabályozásába, amivel egy uralkodói felségjogot követeltek maguk-nak, másfelől a király által kért adóemeléssel szemben ellentételezésként a kereske-delemügyi sérelmek orvoslását követelhették. A diétával párhuzamosan Bécsben a magyar kormányszervek tárgyalásokat folytattak az Udvari Kamara és a Kereskedel-mi Főigazgatóság illetékeseivel a Monarchia és benne a magyar vámrendszer reform-járól. A konferencia részben teljesítette a rendi követeléseket a rendi vámmentesség elismertetésével és a magyar agrártermékek kiviteli vámjainak csökkentésével, amely az 1754–1755. évi vámrendeletekbe is beépült. Mindennek a fontosságát az is alá-húzta, hogy a (főleg az osztrák határ és a Duna mentén birtokos) magyar nemesség az 1730-as évek derekától, majd az osztrák örökösödési háború alatti konjunktúra idejétől fogva egyre élénkebben kapcsolódott be agrártermékek kereskedelmébe, és ebben a tevékenységben még inkább érdekeltté vált.10 E réteg gazdagodását mutatják az 1740-es évektől hirtelen megugró számú kastély-, és kúriaépítkezések.11
A diéta eseménymenetében legnagyobb fontossággal bíró adóvitákról Alfred von Arneth és Szijártó M. István által felhalmozott politika- és társadalomtörténeti isme-retanyag újabb források (naplók, pasquillusok) bevonásával szélesíthető volt.12 Ha az adópótlék nagyságát összehasonlítjuk a kor két másik diétájáéval, kiderül, hogy míg 1751-ben 1728–1729-hez képest majdnem kétszer annyi adópótlékot szavazott meg a diéta, addig 1764–1765-ben az előzőével azonos összeggel emelkedett az ország hadiadója.13 A számokból világosan kitűnik, hogy 1728–1729-hez képest lényegesen romlott az ország alkupozíciója, ám nem annyira, hogy az uralkodói törekvések a rendi
9 Minderről a disszertációban leírtakon túl bővebben: Nagy 2012: 323–341.
10 Erre a gazdaságtörténeti jelenségre: Wellmann 1981: 78–80., 96.
11 Badál 1987: 27–28., 78.
12 Arneth 1870: 180–220.; Szijártó 2009: 93–96.
13 Az adóösszegek változására: Szijártó 2005: 594–595.
A 18. századi diéták társadalom- és kultúrtörténeti megközelítésben...
intézményrendszer alapjait fenyegethették volna.14 Mindezek miatt sokkal inkább te-kinthetőek elvi-alkotmányos jelentőségűeknek ezek a viták, mint pénzügyi fontosságú-aknak. Mint Szijártó István is írja, hogy egyfelől a kormányzat leghatékonyabb eszköze a nemesi felkelés szabályozásának és a nemesi kiváltságok szűkítésével való fenyegetés volt. Viszont – amint az 1751. évi adóemelési viták is mutatják – a rendek a magasabb adóösszeg megajánlásával minden diétán elháríthatták a kormányzat rendi kiváltságok elleni fellépését.15 Az alkudozás közben tehát mindkét politikai oldalnak bizonyítania kellett kompromisszumkészségét. A magasabb adóösszeg megszavazása ellenében a rendek az ország adóaalapját javító intézkedésekhez ragaszkodtak a legerősebben (te-rület-visszacsatolások, a regulamentum militare a lakosság számára kedvező módosítása, a kereskedelmi lehetőségek javítása, a jobbágyi szolgáltatások reformja). Noha kez-detben a rendek nem voltak hajlandóak a természetbeli szolgáltatások extra pénzbeli megváltására, az uralkodó – remélve, hogy ebből adótöbbletet nyerhet – rávette erre az ország rendi elitjét. Az ingyenmunka és a korábban ingyenesen nyújtott előfogatok, illetve a nyári szénaadó eltörlése mellett kisebb, a regulamentumba foglalt eredmények hosszú távon a lakosság sorsának könnyítését hozták.16 Az adófizetés megkönnyítését szolgálta volna a kiadott urbáriumok országgyűlés által meghozandó reformja, amelyet ekkor még a rendi ellenzék képviselői vetettek fel szerény változtatásokkal, illetve saját maguk számára kedvezőbb célokkal (a jobbágyszökések megállítása, a földesúri kihá-gások orvoslása).17 A bene possessionati ellenzéki elitje a társadalmi viszonyok konzervá-lásával próbálta volna helyzetét stabilizálni, ám ez kiváltotta az államhatalom reakcióját.
Mária Terézia csak az 1760-as években, kormányzata felvilágosult fordulata idejére ismerte fel, hogy a földesurat jobbágyával összekötő jogi és anyagi viszonyrendszer szétszakításával tud a parasztság mint adóalap sorsán változtatni, és ezzel képes az ál-lami adóterhek behajtásán javítani, illetve hosszú távon lehetősége lesz ezek nagyságát növelni.18
14 1728–1729-ben III. Károly tett kísérletet arra, hogy az országgyűlésen elfogadtassa a lombard mintára bevezetendő földadókatasztert, amelynek során a nemesi birtokú földeket is össze-írták és megadóztatták volna, függetlenül attól, hogy a birtok allodiális jogállású-e, és attól, hogy hány jobbágy él rajta. Erre: Szijártó 2005: 232.
15 Szijártó 2016a: 146.
16 Schramek 2011: 113. Ezek között említhető a tiszteknek juttatandó tűzifa mennyiségének csökkentése és a nyáron fizetendő adóhányad megemelése.
17 Ezekre lásd az 1751. június 12., 14-i vitákat: OK 700.470. Diarium diaetae regni Hungariae 1751. 44.; MNL OL N 114. Kovachich Márton György gyűjteménye. 13. kötet. Diarium pub-licarum regni sessionum et ibidem tractarum negotiorum. [oldalszámozás nélkül] 1751. június 14-i ülés.
18 Glósz 2014: 23.; Ember 1936: 155.
124
Nagy János A viták részletes elemzése során kiderült, hogy a korábban feltételezettnél széle-sebb volt a hozzászólók, illetve a felszólalók mellett még véleményt nyilvánítók köre (a megyei követek több, mint harmada, illetve kevesebb, mint a fele). Meghatározha-tóvá váltak bizonyos szakaszok és fordulópontok, amelyek az ellenzék egységének lassú felbomlását jelzik. Általános tendenciának tekinthető, hogy mielőtt az egyez-kedésre sor kerülne, az ellenzék erős, azonban a tárgyalások előrehaladtával ereje és száma egyre fogyatkozik.19 A legnagyobb egységet az ellenzék az június 11–12-i viták során mutatta, majd június 21–22-én regionális érdekei mentén soraiban szakadás következett be (dunai–tiszai kerületek). Míg a dunántúli vármegyék többsége komp-romisszumkésznek mutatkozott, addig a tiszaiak vármegyék végsőkig ellenálltak az adóemelésnek.20 A vármegyei követek csoportján belül létezett egy – a pasquillisták által hallgatással és színleléssel vádolt csoport –, amely a nyilvános véleménynyilvání-tástól általában tartózkodott. Ha igen, akkor csak vármegyéje lokális érdekeinek vé-delmében volt hajlandó felszólalni. Ingadozó politikai magatartásuk azonban meg-engedi azt a sejtést, hogy több esetben tudatos karrierépítés részeként foghatjuk fel ezeket a felszólalásokat. Feltételezem, hogy az ebbe a csoportba tartozók nagy része – talán képességei miatt– sem tudott a későbbiekben érvényesülni, ám néhánynak megadatott a lehetőség, hogy királyi kegytől függő hivatalt kaphasson. A kormány-párt oldalán – a Királyi Táblán kívül – a távollévők követei közül egy kicsi, de annál aktívabb csoport küzdött (a két Jeszenák-fivér, Zsitkovszky István, galánthai Balogh László, Sidó Mihály).21 Az uralkodó mellett az alsótáblán a legelkötelezettebbek a káptalani követek voltak, akik közül ugyancsak kivált az esztergomi, egri, kalocsai, a győri és pozsonyi káptalan tagjaiból álló aktív, hangadó társaság.22 Részükről ez
19 Kecskeméti 2008: 36–46.,48.
20 A megyék az 1790–91. évi országgyűlés kapcsán áttekintett politikai állásfoglalását – Marczali Henrik nyomán – hosszú távon is meghatározó jellemzőknek kell tekintenünk, vagyis a „radi-kális Tiszántúl” és a „conservatív Dunántúl”, továbbá a kettő között ingadozó, dunáninneni kerület vármegyéinek politikai identitása is a század közepéhez hasonló jellegzetességeket mu-tat. Ám Marczali jelzői csak a reformkor országgyűléseire lehetnek igazak, a felvilágosodás és liberalizmus értékrendszeréből indulnak ki. A felvilágosodás előtti korszakra vonatkozóan azt állapíthatjuk meg, hogy a tiszaiak sokkal inkább voltak konzervatívak, vagyis a rendi jogaik-hoz és a korábbi adóösszeghez jobban ragaszkodók, a dunántúliak és a dunáninneniek pedig sokkal inkább kompromisszumkészek az udvar irányába, sőt, ha akarjuk, reformpártiak. Így például az urbárium kérdésében is hajlandóak lettek volna a változtatásra. Lásd: Marczali 1907 II. köt.: 13–14.
21 A Jeszenák-fivérekre és a 18. századi távollévők követeinek csoportjának jellegzetességeire: RL B/15. Magyar Johannita Rend Levéltára. Daróczy Zoltán gyűjteménye. 56. doboz. Jeszenák család és Vámos 2011: 80., 88.
22 Erre jó példa az országgyűlési naplókon kívül a győri káptalan követeinek jelentése GyEL
A 18. századi diéták társadalom- és kultúrtörténeti megközelítésben...
a nagyfokú (kormánypárti) politikai aktivitás nem volt újdonság az országgyűlési politikában, ám érdeklődési körük 1751-ben (a korábbiakhoz képest) megváltozott.
Mivel a felekezeti ügyek 1728–1729-ben végleg lekerültek a diétai napirendről, most az adóügy terén fejttették ki tevékenységüket. A felsőtábla a legtöbb esetben hagyo-mányos szerepkörben, az uralkodói törekvések támogatójaként bukkant fel.23 Az adóvitákat középpontba helyezve képet kaphattunk a kormányzat politikai stratégiá-járól. Ennek során az udvarnak az adóemelést több lépcsőben, részben a felsőtáblai küldöttségek nyomásgyakorlásával, részben a különböző (főrendeknél tartott) ma-gánösszejöveteleken kicsikart kompromisszummal, részben az ellenzék (partikuláris sérelmek mentén való) megosztásával sikerült elérnie.
A diskurzusban használt és az ezt meghatározó kulcsfogalmakat és érvrendsze-reket áttekintve az látszik, hogy a közjóra vagy az uralkodó szükségleteire való hi-vatkozás egyre inkább a kormányzathoz köthető politikusok retorikai fegyvere lett, az ellenzék tagjai pedig megmaradnak a hagyományos republikanizmus szótáránál, amelyet alkalmilag vegyítettek a sérelmi beszédmóddal. A rendek retorikája 1751-ben még – kosellecki értelem1751-ben véve – múltorientált volt: minden újítást károsnak mondtak,24 de a régi sérelmek orvoslásának ürügyén számos reformra váró kérdést felvetnek majd (pl. az urbáriumok szabályozása, a folyószabályozások és csatorna-építések ügye, illetve a kereskedelem- és vámszabályzat, az oktatási intézményrend-szer bővítése).25
Az új indigenátusok és szabad királyi városok becikkelyezése felkeltette a rendek félelmét attól, hogy a kormányzat akaratát az előbb említett két csoport létszámának, így diétai követeik számának növelésével kívánja az országgyűlésen érvényesíteni, ám a század közepén a szavazatokat már nem számolták, hanem súlyozták, és döntő-en a pars saniorrá váló vármegyei követek szavazatai estek a latba. (A naplók tanulsága
Győri székeskáptalan magánlevéltára, Th. XLII. 5416. Kovács László levele. Pozsony, 1751.
június 15. A győri káptalan követei említik még a velük együtt szónokló, hangadó káptalani követeket: Galgóczy János esztergomi, a két egri és az egyik kalocsai káptalani követet.
23 Az országgyűlési pasquillusirodalom is a köznemesség ellenzéki látásmódját magáévá téve ugyanígy értékeli a mágnások szerepét: Nagy 2016a: 214. A politikai idegen mítoszára: Szabó 2016: 388., 384–385.
24 Szijártó 2014: 9–10.
25 Az iskolahálózat és műveltség fejlesztésésre irányuló, a köznemesség részéről jelentkező álta-lános társadalmi igényt tükrözik bizonyos követutasítási pontok (pl. Baranya, Sopron megye, Szeged város esetén). A dunáninneni kerület sérelmi listájában is számos előremutató követe-lést is megtalálhatunk (pl. a bécsi Löwenburg-konviktus magyar alapítványi helyeinek bizto-sítása, a nagyszombati egyetem melletti nemesi konviktus felállítása stb.) Ezekre összefoglaló jelleggel: Nagy 2016b 328–330.
126
Nagy János szerint a személynök még kísérletet tett az 1751. évi diéta során egyenkénti sza-vazatszámlálásra, de az ellenzéki vezérek tiltakozására végül gyakorlatban erre már nem került sor.) A részletesebb vizsgálat arra a további felismerésre vezetett, hogy a kormányzat politikai szándékai mellett hangsúlyosabbak voltak az érdekelt rendi csoportok érdekei egy-egy vita kapcsán. Az egyéni érdekekre koncentráló kutatás rámutatott, hogy Győr szabad királyi városi címének becikkelyezése – az ebben föl-desúri érdekeinek veszélyeztetését látó – győri püspök és káptalan, illetve a városlakó nemesség ellenkezése mellett ment végbe. A királyi kincstár mellett az új városok ki-váltságszerzésében és törvénybe iktatásában anyagilag azok is érdekeltek voltak, akik a kiváltságok megszerzése érdekében hiteleztek a városoknak.26 Precedensértékű és országos fontosságú volt a vita azért is (főleg a Győr és a Komárom kiváltságainak becikkelyezéséről zajló), mert a városi nemesség megadóztatása körüli helyi sérelem-nek országos visszhangja lett: ismét nyilvánvalóvá váltak a ne onus fundo inhaerat elven mutatkozó repedések.27 A honfiúsítási gyakorlat és az erről folytatott vita láthatóvá teszi azt a kettősséget, amellyel a rendek a kérdéshez viszonyultak: egyfelől a bécsi udvar „trójai falovát” látták bennük (és a távollétükben az alsótáblára küldött köve-teikben), másfelől viszont szükségük volt bécsi udvari kapcsolatrendszerükre. Az indigena főnemesekről pedig feltételezhető, hogy rokonsági kapcsolataik révén (már oklevelük diétai elfogadtatása előtt) kötődtek a hazai rendi társadalomhoz, inkább az ország érdekében kifejtett katonai és hivatali munkájuk, illetve érdemeik, továbbá
Nagy János szerint a személynök még kísérletet tett az 1751. évi diéta során egyenkénti sza-vazatszámlálásra, de az ellenzéki vezérek tiltakozására végül gyakorlatban erre már nem került sor.) A részletesebb vizsgálat arra a további felismerésre vezetett, hogy a kormányzat politikai szándékai mellett hangsúlyosabbak voltak az érdekelt rendi csoportok érdekei egy-egy vita kapcsán. Az egyéni érdekekre koncentráló kutatás rámutatott, hogy Győr szabad királyi városi címének becikkelyezése – az ebben föl-desúri érdekeinek veszélyeztetését látó – győri püspök és káptalan, illetve a városlakó nemesség ellenkezése mellett ment végbe. A királyi kincstár mellett az új városok ki-váltságszerzésében és törvénybe iktatásában anyagilag azok is érdekeltek voltak, akik a kiváltságok megszerzése érdekében hiteleztek a városoknak.26 Precedensértékű és országos fontosságú volt a vita azért is (főleg a Győr és a Komárom kiváltságainak becikkelyezéséről zajló), mert a városi nemesség megadóztatása körüli helyi sérelem-nek országos visszhangja lett: ismét nyilvánvalóvá váltak a ne onus fundo inhaerat elven mutatkozó repedések.27 A honfiúsítási gyakorlat és az erről folytatott vita láthatóvá teszi azt a kettősséget, amellyel a rendek a kérdéshez viszonyultak: egyfelől a bécsi udvar „trójai falovát” látták bennük (és a távollétükben az alsótáblára küldött köve-teikben), másfelől viszont szükségük volt bécsi udvari kapcsolatrendszerükre. Az indigena főnemesekről pedig feltételezhető, hogy rokonsági kapcsolataik révén (már oklevelük diétai elfogadtatása előtt) kötődtek a hazai rendi társadalomhoz, inkább az ország érdekében kifejtett katonai és hivatali munkájuk, illetve érdemeik, továbbá