A veszteség eszméje a melodrámában

A tragédiában maga a létezés a csapda, a melodrámában csak a társadalom és a lélek; a melodráma hősének csak a maga árnyékát kell átlépnie, a tragédia hősének az istenek árnyékát. A melodráma talán csak szomorú komédia? Melodrámában és komédiában egy-aránt nagy szerepet játszik a veszteség fogalma: a komédia hőse addig veszít, amíg végül nyer. A komédia hőse visszanyeri – kamatostól –, amit elveszít, míg a melodráma hőse eldobja, hogy egész mást nyerjen helyette. Az Operett-beli Marie Geistinger addig halogatja a szerető szerepének beteljesítését, amíg kvázi-anyai szerep válik belőle. A La reina de Chanteclerfrivol énekesnőjét a film kerettörténetében apácaként látjuk viszont. A Jezebelszeszélyes és fékez-hetetlen botrányhölgye végül ápolónőként jelenik meg.

Az ajándék (vagy áldozat mint az ajándékozó létének egészében ajándékká válása) fogalma a gyanú hermeneutikájának nagyítója alá vehető. A gyanú hermeneutikájának pedig aligha

lehet más kiindulópontja, mit az a gyanú, hogy a csere az ajándék vagy az áldozat igazsága.

Nem a bevételt szolgálja-e a kiadás, nem dicsőség, presztízs szerzését, az önbecsülés, önsze-retet lelki bevételeit a szolgálatok ellenszolgáltatást elhárító kiáradása? E kérdésre első pilla-natban adódik a válasz, hogy a vakszeretet mindezek iránt vak, s olyan kulturális miliőben sem racionalizálja viselkedését s fékezi meg a „szeretet őrültségeit”, ahol mindezt nem dicsőségnek, hanem szégyennek tekintik. Ez a válasz azonban nem válaszolja meg, hogy a

„vakszeretet” szenvedélye pszichológiai probléma-e egyáltalán, vagy mélyebb, ontológiai probléma, melynek vizsgálatakor a létezőnek a léthez való hozzáférhetőségeként kell vizs-gálnunk az ajándék vagy adomány problémáját.

Nyilván van olyan ajándék (vagy áldozat) melyet helyesen ír le a gyanú hermeneutikája:

a „rendetlen bűnbánat” tauleri fogalmának analógiájára rendetlen ajándékról is beszélhe-tünk. A terület komoly azaz kimerítő feltérképezése és a tipizálás helyett elég itt néhány példa. A rendelten áldozat vagy ajándék formájáról lehet szó, ha Žižek szerint a lacani pszicho-analízis célja „ellenállni az áldozat rettenetes vonzásának” (Žižek: Die gnadenlose Liebe.

Frankfurt am Main. 2001. 32. p.), melynek forrása a „felettes én”, mely ezúttal nem a morál-ént, hanem a hipermorál-ént jelenti. A hipermorál-én lehetetlen parancsa konstituálja azt a számon kért azaz a számonkérés által mondvacsinált adósságot, bűnt, melyet kompenzálni kell az áldozat által. Ugyancsak a „rendetlen” változat példája lehet az ajándék vagy áldozat, mely a „jouissance” elrejtését, álcázását szolgálja vagy mentségéül szolgál (uo. 31.). A kizsák-mányoló mindig visszaad valamit abból, amit elvett, a politikai hatalmi szférában a hatal-masok propagandisztikus célú újraelosztási akciói vagy a politikus „szociális érzéke”, a

„szociális igazságosság” őreként vagy az „elnyomott kisebbség – persze tisztán verbális – védelmezőjeként való fellépése, a gazdasági szférában pedig a birtokosok „jótékonysága”

eme a mondottakat és állítólag szándékoltakat a beszélő vagy cselekvő léte által cáfoló per-verz forma kifejezései.

Soha nem szabad a műfaj vizsgálatakor végleg megválaszoltnak tekinteni a nyugtalanító kérdést: vajon nem redukálható-e az ajándék fogalma a csere fogalmára, nem rejtett csere-e az ajándék és nem a cserére irányuló zsaroló provokáció-e az ajándékozás? Nem a nagy befektetés, nagy kockázat és nagy hozam elvének engedelmeskedő, különösen ravasz racio-nalitási forma önálcázása-e az ajándék? Ha ez elvileg és általánosságban is szükségképpen így volna, akkor a manipuláció megelőzné a történelemben a nem-manipulatív érintkezési formákat, sőt az is kétségessé válna, hogy az utóbbiak léteznek-e, képesek-e a létre egyáltalán?

Mi bizonyítja, hogy ajándék és viszontajándék nem egyenlő a cserével? Maguk a kultúrák igyekeznek ezt bizonyítani, amennyiben nem az egyenértékek cseréjére törnek, hanem épp ennek megcáfolására, amennyiben az ember kényszert érez, hogy többet adjon, mint amit kapott (és csak addig „nemes”ember, azaz az emberi nem jegyeivel bíró, az ember fogalmát beteljesítő és nem alulteljesítő lény, amíg ez sikerül). Az ember tehát megindítja a nagylel-kűségek vetélkedését, s mégsem az ajándék-fenoménre rátelepülő csere-lényeg kettős racio-nalitása az eredmény, amely egy rangrendi harcot tetőzne rá a javak elosztására, hanem az emberiség hosszú menetelése a közös kultúra deltája felé. Az ajándék-fenomén cserére redu-kálhatatlan mivolta mellett szól, hogy a partner méltatlansága, a szeretetnek a partner részéről tapasztalt bűntettei nem fékezhetik meg a kiáradást. A fő bizonyíték pedig, hogy az ajándék nem parciális, hanem totális, s az adó lét-totalitása a kapó parciális ösztöneinek áldozatává válhat, az ajándék méltatlant érhet, sőt, az ajándékozás versenyében a méltó is minden percben

méltatlanná válhat, amikor épp ő az, aki a nagylelkűségek versenyének egy „menetében” pil-lanatnyilag többet kap, mint amit adott.

Fontos szerepet játszik a melodrámában az ajándékozó szemérme: az Operettben Marie Geistinger titokban vásárol színházat az őt gyűlölő Jauner számára. A Tánc és szerelem dip-lomatája sem tud róla, hogy egykori szerelme feláldozta magát karrierjéért. A Magnificent Obsessionjótevőjének feltétele, hogy a tettnek titokban kell maradnia. A javak ajándékozá-sának azért is titokban kell maradni, mert a melodráma szelleme szerint ez nagyon is csekély ajándék. Ezért a „nagy boldogság” fogalmának mintájára a „nagy ajándék” fogalmát is be kellene vezetni. A nagy ajándék megfoghatatlan, csak a kis ajándék megfogható. A megfog-ható is tartalmaz egy megfoghatatlan többletet, a materiális ajándék is több mint önmaga, jele egy viszonynak, amelyre számítani lehet.

Ha az ajándékozott nem tud róla, úgy az ajándékozás kétszeresen boldogítja az ajándékozót. De ha az ajándékozó egész élete ajándék, úgy ő sem tud róla, mert ez esetben nem jele nik meg célzatos ajándékozási aktus, az ajándék a „küldő” oldalán észrevétlen, csak a befo -gadó oldalon észlelhető. Az erotikus filmben a fetisizmus formái épp azt akarják kifejezni, hogy a befogadó az öntudatlan ajándékozó minden létvonatkozását ajándéknak tekinti.

A lét ajándék, az idő ajándék, mert annyi van benne, amit az hoz ki belőle, aki kapta, így nem is mérhető, hogy mit kapott, és nem is lenne viszonozható, ha volna kinek. Az ajándékozó többet ad, mint amije van: adni csak ezt a többet lehet, amit az adás aktusa hoz létre, tesz hozzá-férhetővé, amit csak a tékozló kiáradásban birtokol az adó, amire csak akkor tesz szert, amikor megválik tőle – a többi csak cserélhető. Az ember azt adja, amije nincs, amit csak a kiadás által szerez meg, bevételként nem hozzáférhető. Valamire képessé válni mindenek előtt feltételezi, hogy nem vagyunk képesek rá. Az adó-ság (=adásra képes mivolt) valamilyen adottság, az adottság pedig nem eredendő, eredendőbb a hiány és rászorultság. Az adó-ság ezért eredetileg csak az adottság üres helyén léphet fel. Minél nagyobb akciórádiuszú létme-zőt von felelősségi körébe a tudat, annál nagyobb a sansz a szükség-adottság átcsapásra.

A melodráma-hős nem vétlen, hiszen a nagylelkűségek versenyében állandóan előfordul, hogy nincs mit adnia, olyan sokat kap, amire nem méltó. Tartozása van, amely azonban kie-gyenlíthetetlen tartozás, mert a másik az idejét, létét adta neki, azaz elpazarolta és elhasználta magát. A lét mint idő a melodráma „titkos kincse”: megajándékozottnak lenni annyi mint időt nyerni, a másik által megszerzett információk és elvégzett erőfeszítések megspórolása által. Az Isten (mint felnőtt) ad, az ember (mint gyermek) kér. A vezeklő az istenekkel verseng, és olykor féltékennyé is teszi őket, tehát miközben ad, szenved és lemond, valójában a teremtő teljesség létnívóját éri el, s korántsem arról van szó, hogy megalázná és becsapná magát vagy nyomorulttá válnék. A Salohősei a másikat fokozzák le, mert magukat nem tudják felfokozni:

a Saloa modern ember kiürülésének, lealacsonyodásának, bukásának képe.

Az ajándékozó a veszteségek által éri el a végtelenséget, a lemondásban az omnipotenciát.

Nem az ember mint olyan cserél, legfeljebb a gazdasági alany, de az emberben éppúgy nem a gazdasági alany határozza meg a specifikus lény létstátuszát, mint ahogy nem az emésztő szervek vagy a molekulák. Ha az ember alapvetően nem cserél is, azaz nem kapja vissza a partnertől átadott ideje értékmegfelelőjét, ez nem jelenti, hogy nem nyerheti vissza a viszonyból: nem visszakapja, de visszanyeri az „aki veszít, nyer” elve értelmében, mert míg az élvezet pusztán használati és felélési forma, addig a veszteség, a kiadás produkciós és tudatosulási forma, mely nem pusztán a környezetet zsákmányolja ki, hanem magát a lét

módját változtatja meg, az információtermelő értelemadás síkjára lépve tovább a puszta reprodukcióéról.