A gyilkosság metaforája…

vagy intézkedései során, nem észleli a határt nevelő és romboló kritika vagy más esetben tilalom és megvonás között. Ez különösen jellemzi a művelt osztályt, mely nem az anyai vagy apai empátiára hagyatkozik, hanem könyvekből készül szerepére.

Rombolás vagy cserben hagyás rossz modern alternatívája a túl sok vagy túl kevés anyaság vagy apaság formájában perszonifikálódik a melodrámában. Ha az apa nincs eléggé jelen, a gyermek a perverzió világában él, a törvényen innen, ami a kéj (La Luna) vagy iszonyat (Psycho) világa. Ha az apa túlságosan jelen van, akkor a gyermek a kegyetlen törvény világá-ban él, ami lehet az ősterror törvénye vagy a piac és konkurencia törvénye, mely terror és kon-kurencia már az Ödipusz komplexusban is együtt jelenik meg, az eredeti perverzió túlkompen-zálásaként: két „rossznak” kell összefognia az „ősjó” ellen, ami annak korrupt túlerejére utal.

Eme ősjó s egyben ősrossz létéjszaka kéjkorrupciójában a halálösztön kifejezésére ismerünk.

biztosító cselédmunkát, de cselédlélekre, alázatra és megalkuvásra csak akkor volna szüksége, ha meg akarná úszni az életet, s nem kötelességei teljesítésére, hanem követelőzésre alapítaná az életét, mint a neurotikus igényeket emberi jogokká stilizáló posztmodern jogalany, aki ezzel valójában maga teszi magát tárggyá, maga adja fel alanyiságát, melyet a kötelesség- és felelősségvállalás konstituál. A posztmodern ember mindig a mások kötelességére és felelős-ségére hivatkozik. Az alanyát tárgyként tételező ressentiment nem más, mint lelki-szellemi öngyilkosság.

Az amerikai klasszikusok kedvelt témája a rossz apa, mint kényszerű „jóapa”: a „jó rossz-ember” változata. A kölyökcímű filmben van egy pillanat, melyben Chaplin felnyitja a csatorna fedelét: szabadulni akar a talált csecsemőtől. A szülő lázad és menekül, visszariad a reá váró szereptől. A Pénzesőben Bing Crosby nyakába szakad egy árva, ő azonban Velencébe készül, ami a messzi cél jelképe, melyet fel kell áldozni a közeli célért, a gyer-mekért, kitől nem szabadulhat. A funkció elleni lázadást követi, a továbbra is aktív lázadó és menekülő hajlam túlkompenzációjaként, az áldozat. A Mocskos arcú angyalokban az apai áldozat paradox formája a tekintély, sőt a becsület felszabadító, s a kisiklott élet bűneit jóvá tevő feláldozása. Az értéket a nem-érték képe képviseli Kertész filmjében, s csak a néző és az Isten észlelhetik az így közvetített értéket, akárcsak A kaméliás hölgytípusú asszonyme-lodrámákban. Azokban a züllés a szentség képe, a Kertész-filmben a gyávaság a bátorság képe és a helyt nem állás a helytállás módja. A Magnificent Obsessioncímű Sirk-melodrá-mában a megajándékozottak feladata titkolni az adományt, itt még többről van szó: Kertész filmjében az adományt a megajándékozottak elől is sikerül eltitkolni.

Az Intolerancekerettörténetében a gyermeket elveszik anyjától. A múlttörténetek a téma variációi: a babiloni történetben a hatalomvágy és fanatizmus föláldozza, elveszi a néptől a hazát: ezzel a nép egészét teszi áldozattá. A francia szín fanatikusai és hóhérlegényei elve-szik egymástól a szeretőket, ezzel a jövő, a folytatás szabadságát számolva fel. A Jézus-tör-ténetben az atya feláldozza fiát az emberiségért, ezzel a többi cselekménysík zsarnoktetteinek fordítottját hajtva végre, s fordulatot írva elő: a modernizáció lehetősége így attól függ, hogy ez az isteni tett (melyben áldozó és áldozott azonos) emberi tetté válhat-e? A szülőmelodráma az áldozathozás motívumára épül, a gyermeki szenvedéstörténet a feláldozottságéra; a Jézus-történet a gyermeki szenvedésJézus-történet felnőtt változata. Az Ödipusz-mítosz variánsai, a Hamlettől a Psychóig, apa- és anyagyilkosságok. Az Ödipusz-történet freudi interpretációja nyomán elmondhattuk, hogy a test feláldozásából fakad a lélek és szellem. A Jézus-történet, mint a gyermekgyilkosság variánsa, ezzel szemben arra utal, hogy a legmagasabb lélek és szellem feláldozásából fakad az emberiség üdve, azaz a jövő. Ha a Jézus-történetben egy távoli Ő-isten leválaszt magáról egy közeli Te-istent, hogy feláldozza a viszonyoknak, ezzel a viszonyulóknak a viszonyokból való kiváltását teljesíti. Ez azt jelenti, hogy az embernek van valamilyen a viszonyokban nem oldódó, és nem a viszonyok matricájaként szolgáló része, azaz semmi, ami emberi, nem pusztán történeti és konvencionális. Minden gyermeki szenvedéstörténetről elmondható, hogy bűntelen szenved a bűnösökért, érzékeny az érzéket-lenekért, egy a sokak bűnéért. Ám arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy a gyermeki szenvedéstörténetek többnyire őszintétlen, hatásvadász és mélység nélküli módon giccsesek.

A nagy selejtarány a feladat nehézségére utal. Mi a sikeres darabok titka? A gyermeki szen-vedés a társadalmat vádolja bennük (A gyermekek figyelnek bennünket, Négyszáz csapás), de nem a gyermek vádol, hanem a sorsa. Figyeljük meg, hogyan dicséri Erdős Renée a Légy jó

mindhaláligfőszereplőjét: „Ez a kis Dévényi-gyerek meglepetés volt számomra, ahogy ját-szott… Féltem tőle, hogy szónokolni fog nekem… és nagy igazságokat talál mondani, amire szükség nincs, mert azokat úgyis tudjuk.” (Erdős Renée: Légy jó mindhalálig. Színházi élet 1936/14.). Maga a gyermek, léte egészében a szenvedés és ítélet, a gyermek szenvedő mivol-tában és megfoghatatlan, kivédhetetlen csapásoktól sújtott mivolmivol-tában van az ítélet, és nem a szenvedő személy fogalmaiban és szavaiban, ezért maga az egyes gyermek léte az, amit a vallás az idők végezetére ígért, így az ítélet mindig már megesett, s maga a társadalom az a földi pokol, ahová a végítélet bűnösei vettettek a jóvátehetetlenségek vigasztalanságába.

A természet feláldozta a jelen egyedet, de jobban gondoskodott a jövendőről. A természet-közeli tradicionális társadalmakban és premodern viszonyokban az anya megcsúnyult a ter-hességek és szülések következtében, s a férj más nők felé fordult, de az anya számára annál fontosabbá vált a gyermekkel való testi-lelki kontaktus, pl. türelmesebben szoptatott, tűrte, hogy a gyermek elforduljon mellétől, kivárta, hogy magától térjen vissza stb. A társadalom

„társadalmasulása”, mely az individualista racionalizáció érdekszámító piaci viszonyai között ment végbe, a jövőt áldozza fel, tudattalanul, de határozottan, a jelennek. A tradicionális tár-sadalom aláveti a gyermeket, de nem elveti (az utóbbi alternatívával alább foglalkozunk). Ha a hívő feláldozza gyermekét istenének, ez annak jele, hogy istene az ő projekciója, s vona-kodik átadni, tovább adni az időt és életet: szolgálatot követel, és nem szolgálni akar, azaz nem áldozathozóként, hanem áldozatvevőként definiálja magát. A jövő feláldozása naiv bestialitással, a fizikai léttel azonosítva fedezi fel a személyes létet mint érvénystruktúrát. Az ér -vény eme bestiális előkoncepciója utalás arra, hogy minden jó szörnyűségként születik.

Mindez a társadalom mint specifikus létmód önmegerősítése kulturális ökonómiája kereté-ben is értelmezhető. A természetkereté-ben a kölyökállat látványa legátolja az agresszivitást, ezért a társadalmasulás az agresszivitás-gátlást kell, hogy legátolja az áldozatrituálé által. Ez eset-ben a természet eredeti gyengédség- vagy szeretetimpulzusával szemeset-ben kell megerősíteni a kultúra – alkalomadtán szörnyű – szabadságát. A szabadság a természet kegyetlenségével szemben kegyesség, a természet kegyességével szemben kegyetlenség: mindig a természet-ben hiányzó lehetőségek feltárása és készenléttermészet-ben tartása. A gyermekáldozat, akárcsak a nős-tény szexrabszolgasága közös lényege az ember instrumentalizálása: ezek a hatalom alapító aktusai, a zsarnokság megerősítő gesztusai. A törzset összetartó zsarnok vagy később a családot összetartó szülő zsarnoki gesztusai figyelmeztetnek, hogy az ember nem önmagáé, kölcsönvilágban él, feltételesen, a társadalom rendelkezési állományához tartozik.

Freud egy elhajlásból, kivételből vezet le mindent (a fiú megöli az apát). De a mítoszok többségében az apa öli meg vagy téteti ki gyermekét. Egyes mítoszokban nem adnak az iste-nek gyermeket az utódlásra sóvárgó királyi pároknak, más mítoszokban, ahol megvan a

„gyermekáldás”, a szülő átokként éli meg azt. Az ősvilágban a jövőt öli meg a múlt, az idő körbejár, míg a modern világban a jövő öli meg a múltat, a gyermek az apát. A Freud által elemzett „elhajlás” épp a társadalom társadalmasulásának ugrópontja. A fordulat, a titáni kor vége a fiúk győzelme, míg a modernség kezdete a lány győzelme (Lolita, Sasoristb.).

A tradicionális zsarnokszülő egyben nevelő és gondoskodó; a modern szülő kevésbé nyom el, de kevesebbet is nyújt. Az árvaság és a vele járó szenvedések Dickens nyomán haladó narratívája csak egy általánosabb problémát dramatizál, a funkcionális árvaságot, gyermek és szülő viszonyának defektjeit. Az Intolerance-filmben anya és gyermek társadalom általi elválasztása (vagy A kölyökcímű Chaplin filmben hasonlóképpen apai figura és gyermek

elszakítása egymástól) az a rés, melyet a művész sebészkése nyit a társadalom, sőt a törté -nelem testén, hogy feltárja az idők bűneit, a társadalom lélektelenségét, az ember növekvő és általánosuló fölösleges szenvedéseit. A fegyverek istenecímű John Woo-filmben a gengsz-tervilágba beépített rendőrnek két kvázi-apja van, egymás ellen dolgozva, az ellenséges világok képviselőiként. A kettő kevesebb, mint egy, akinek üres helyét képviseli ellentmon-dásuk. A Hamlettől a Psychóig probléma, hogy az anya mást szeret, mindegy, hogy ez egy trónbitorló, vagy a szakácsművészet (Felicia utazása), esetleg a színpad (La Luna). Az utóbbiak a példái, hogy a személyes rivális kevésbé torzítja a viszonyokat, mint a személytelen rivális, a Felicia utazásában a televízió nézőserege, a La Lunában vagy a Personában a színház kö -zönsége, a rajongók. Korábban a rivális szülő, az apa, kivel az anyán osztozni kel, képviseli a társadalmat, s ezzel a törvényt, újabban maga a társadalom nyomul a gyermek és szülő közé, de már nem a törvény, hanem a siker parancsa és az élvezetek piaca formájában. A funk-cionális árvaság társadalmában a szülőszerep szerepleírása zavaros, a szülő teljesítménye defektes. Ám ha a szülő nem képviseli elég határozottan, explicitté téve a társadalom és a realitásprincípium igényeit a gyermek felé, akkor a társadalom később annál keményebben bünteti a felkészületlen gyermeket. Újabban a neveletlen (nevelés által magára hagyott) gyermek gyakran megirigyli a keményebb – tradicionális, proletár – nevelés szenvedő tárgyát.

A türelem áldozata irigyelni kezdi a türelmetlenség kegyeltjét. Az elfoglalt sikeremberek gyermeke irigyli társát, akitől kikérdezik a leckét, akit számtalan módon irányítanak, ellen-őriznek és büntetnek, s a magára hagyott elitgyermek mindebben azt látja, mit hiányol, együtt-létet, foglalkozást, információt. A proletár gyermek lázadozik a feladatok és a számon kérés ellen, az értelmiségi gyermek pedig irigyli szülő és gyermek harcát: a drámát. A harcos nevelés idill és tragédia között ingadozott, míg a modern elitnevelés represszív toleranciája az atomizált próza vákumába zár. Az egyik kockázatosabb, a másik terméketlenebb szisztéma. A poszt-modern tolerancia a gyermek szellemi tőkéjének a szülő kéjtőkéjére való átváltása, a gyer-mek szellemi beavatásának megspórolása a szülői jouissance zavartalan kultuszának adózva.

Melyek az új civilizáció „eredményei”? Üres helyek, meghatározatlan tárgyiasságok, érzéketlen helyek, elhalt régiók, vakfoltok lazítják a lélek struktúráját. Csak a szülő sejtheti meg néha, mit követett el a gyermekkel szemben, a gyermek nem, mert számára a szülő hibái és bűnei nem világbeli tények, nem pusztán a világ konkrét viszonyainak kisiklásai, hanem a világ apriorijai. A szülő nincs eléggé jelen gyermeke életében, leadja funkcióit a hivatásos gondozóknak és nevelőknek (emlékezzünk rá, hogyan néz ki mindez Chaplin filmjében, A kölyökben). A funkcióleadás és a lazuló viszony következménye, hogy szülő és gyermek nem sokoldalúságukban kommunikálnak, a szülő empátiátlan és dilettáns, nincs gyerme -kével a teljes emberek kontaktusában, maga is a specialista „segítők” tökéletlen utánzata.

A régi szülő az Isten és a király képviselője a legközelebbi viszonyokban, az új szülő szin-tén távolibb viszonyokat adaptál, részben a kortárs csoportbeli haverét, részben pedig a segítő specialistákét, ezek mimetikus hamisítványaként, sikerületlen ötvözeteként. Az emberi viszonyok ebből következő romlása az archaikus zsarnok destruktivitásának felújítása irá-nyában hat. Az inadekvát viszonyok között hamis követelményrendszerek tenyésznek, melyeket illuzórikus ön- és társképek segítenek újratermelni. A szülő nem teszi fel a kérdést, hogy vajon nem lehetetlenségeket követel-e? A gyermek lázadása megkettőződik: 1./ egy-részt továbbra is egy-részt vesz a Freud által leírt konkurencia drámában, 2./ másegy-részt a hipermorál majd később az immorális impulzusok felszabadítását is megengedő turbókapitalista

teljesítménykultusz ellen kell lázadnia. Aki angyal kellett volna, hogy legyen, az állat vagy gép lett, s aki harcigép kellene, hogy legyen, végül érzéketlen kővé válik.

Halott, ami nem kapott megerősítő jelzést, kitöltetlen hely, ami ébresztő jelzést nem kapott. Abból depresszió és passzivitás, ebből közöny lesz, mely utóbbi cinikus aktivizmus felszabadulásához is vezethet. Az üres helyek, halott pontok, vagy „belső halott objektumok”

a beteljesületlen gyermeki igények maradványai, melyeket az egész élet interpretál, mint a nyugtalanság, boldogtalanság, megalázottság és űzöttség rejtélyének elveszett magyarázatát.

A lélek „üres helyei”, fekete foltjai, egy életen át szignálokat bocsátanak ki, jelezve, hogy a világ nem otthon és az ember egyedül van. Ezek a jelek mind inkább radikalizálódnak, már nem férnek meg a melodrámában (A kukorica gyermekeistb.).