A „belső halott objektumok” társadalma

teljesítménykultusz ellen kell lázadnia. Aki angyal kellett volna, hogy legyen, az állat vagy gép lett, s aki harcigép kellene, hogy legyen, végül érzéketlen kővé válik.

Halott, ami nem kapott megerősítő jelzést, kitöltetlen hely, ami ébresztő jelzést nem kapott. Abból depresszió és passzivitás, ebből közöny lesz, mely utóbbi cinikus aktivizmus felszabadulásához is vezethet. Az üres helyek, halott pontok, vagy „belső halott objektumok”

a beteljesületlen gyermeki igények maradványai, melyeket az egész élet interpretál, mint a nyugtalanság, boldogtalanság, megalázottság és űzöttség rejtélyének elveszett magyarázatát.

A lélek „üres helyei”, fekete foltjai, egy életen át szignálokat bocsátanak ki, jelezve, hogy a világ nem otthon és az ember egyedül van. Ezek a jelek mind inkább radikalizálódnak, már nem férnek meg a melodrámában (A kukorica gyermekeistb.).

filmben, s mindenek előtt Makarenko Új ember kovácsa című művében, stb.) – mert a pol-gári családot, s még inkább a „kulákcsaládot”, korrumpáló erőnek érzik.

Ez a fajta családkép, a családi értékek, mint valódi érzelmi és erkölcsi értékek paradox távlati kriminalizáló hatásának képe, az amerikai mitológiában is megjelenik. Ez az Edward My Soncímű George Cukor-film témája. „Semmi mást nem akartam, csak egy helyet a nap alatt Edward számára!” – mentegetőzik az apa. „Maga nem egy helyet akart neki, hanem a Helyet!” – feleli vádlója. A kezdetben rokonszenves ember a fia jövőjéért harcolva kriminali -zálódik, azaz – ami itt az előbbivel egyértelmű – válik nagytőkéssé, bankárrá. A gyermeki szenvedéstörténeteket kezdik kiszorítani a gyermeki kallódástörténetek. Az első a korakapi-talizmus, a második a későkapitalizmus szimptómája. Kertész Mildred Piercecímű filmjé-ben a gondtalan jólét a kislány lelki árvaságának, neurotikus igényeinek, majd züllésének talaja, míg a Cukor-filmben ezen túl az apa üzleti mentalitását is visszatükrözi a gyermek, a siker gőgjét, a minden érzelmi és erkölcsi maghatározottság alól felmentő gazdagság jogát.

Az apa mindenhatósága csak a pénz mindenhatóságának, főhatalmának kifejezése, melynek lényege a kihasználó, alávető és eltaposó destruktivitás. A Spencer Tracy által játszott siker-ember sorra mindenkit elpusztít, barátot, üzlettársat, szeretőt… Az apa sikere annak kifeje-zése, hogy gazemberré vált, gazembernek lenni pedig annyi, mint az embereket nem venni többé emberszámba, mert a sikeres ember már maga sem ember, csak a piac funkcióinak megtestesülése. Az egyetlen ember – Edward – iránti esztelen, gátlástalan és tolakodó szere-tetre vajon nem az összes többiek iránti gátlástalan aljasság önfelmentésére van-e szükség?

Nem ez rejlik-e a „túl nagy” szeretet mögött? Nem a legerkölcstelenebb emberek kapaszkod-nak-e ilyen kizárólagos és eszelős szeretettel valakibe, s az utóbbi nem válik-e szükségképp e torz és torzító szeretet áldozatává?

A polgár az emócióra bízza, amit a tradicionális társadalom ösztön és szokás, természet és társadalom kölcsönös támogatására, és a közösségre, mint eme ontológiai létrétegek folyamatainak összehangolójára bízott. Ezért a polgári társadalomban óriási különbségek vannak a gyermek életre való felkészítésének alternatív formái között: a gyermek kizsákmá-nyolása vagy kényeztetése a terror kétféle formája. A kizsákmányolt gyermek árva vagy elkényeztetett. A két típust közvetlenül szembesítik a Hamupipőke-történet feldolgozásai Disney-től Alexandrovig. Az árva más szükségleteit elégíti ki, az elkényeztetettnek mások elégítik ki szükségleteit, s álszükségleteit elégítik ki. Az előbbi a túl korán hasznosított ember, az utóbbi a felesleges ember. Az előbbi megváltása a lázadás, az utóbbi kárhozata a perverzió és őrület. Az előbbi úr és szolga dialektikáján belül képezi ki lehetőségeit, az utóbbi az álszükségletek halmozásának tisztán mennyiségi antidialektikáján belül építi le lehetősé-geit, képessélehetősé-geit, s nemcsak a maga, egyáltalán az emberiség örökségét. A túlgondoskodás inadekvát, mert a gondoskodó énjének önimádatát szolgálja, nem a gyermek szeretetét.

Az apai mindenhatósági komplexus komplementere egy fiúi komplexus: az az illuzórikus szuggesztió, hogy az élet „ingyen” van, minden „ingyen” jár, a kívánság mindent automati-kusan lehív a „mindenhatótól”, akinek kivételezett választottja az én, így az én született joggal bír az élet minden privilégiumának kitüntetettjeként. Eme kiváltsági komplexus, az „ingyen”

élet illúziójának terméke az „ingyenélő”, aki nem feltétlen gazember, gyakran csak egy hamis életálom vámpírizmusa által kiszívott emberségű „üres tok”. Ezért remek ötlet, hogy Edward nem jelenik meg Cukor filmjében, a címszereplő egy fantom, egy üres hely, mint az apa intrikáinak indoka, a kapitalizmus alibije.

Az Edward My Sona katasztrofális gondoskodás szülői formájának képe. A katasztrofális gondoskodás mulatságosan szeleburdi, gyermeki formája a komédia tárgya. Brigitte Bardot a Cette sacrée gaminecímű filmben kalózhoz hasonlítja magát, később így jelenik meg a szeleburdi nő katasztrofális szerelme által boldogított és gyötört férfi álmában is. A lány katasztrofális gondoskodása komikus motívumok sorában jelenik meg: amikor pl. vasalásra vállalkozik, leégeti a lakást, kormos romok maradnak utána, de ez kevésbé taszító a kor számára, akár mint a Psycho-stílű zsarnoki túlgondoskodás, akár mint az Edward My Son kasztráló gondoskodása.

A korrumpáló szülőszerep akadályozza a gyermek fejlődését, míg a korrumpált gyermek-szerep változatai a kisiklott fejlődés képei. A kicsi gyermek megjelenése kivált valamit, amit a nagyobb már nem. A civilizáció előrehaladásával mind nagyobb gond, hogy az ember testileg érik, de lelkileg éretlen marad, a lélek késettsége nő, míg a testi érés előre siet.

A későn érett vagy soha meg nem érett ember mind követelőbb: követeli, amit már nem vált ki megjelenésével, s ezzel hárításra készteti környezetét. Követelőzés és hárítás harcává válik az élet. A gyermeki igénytől a neurotikus igényig vezető út abban áll, hogy a kezdetben jogosult igény jogosulatlanná válik, s az eredeti gyámoltalan tehetetlenség joga az életkezdet életfogytiglani halasztásának jogtalanságává.

A Zsákutcacímű Wyler-film idején a nyomor és a terror a gyermekek nevelői. A gyermekek kiábrándultan koravének (Mocskos arcú angyalok), de tekintetük még a jövőnek az ítélet jogával felruházott tekintete (A gyermekek figyelnek bennünket, Róma nyílt város). Az Exorcist és az Omen idején a perverziók az ember nevelői, s a gyermekek nem keserű aggastyánok, hanem cinikus szörnyek. Régen a gyermeki örömöktől való eltiltással kínozták és csonkították az embert, ma a felnőtt örömökbe való idejekorán történő bevonással, mely részben az új élvezetformákat legalizáló fanatikus térítő buzgalom, részben a piacélénkítő számítás műve.

Régen a kínnal kínoztak, ma az örömmel, régen csak a kín volt kín, ma az öröm is kínná válik. Ennek alesete a sznobnevelés is, mellyel a felnőtt ráerőlteti ízlését a gyermekre; az áterotizált posztmodern kultúra ott is pedofil, ahol nem rajtakapható módon erotikus.

A gyermek harcol a szülő idejéért, információjáért és interakciójáért, de a gyermeknél erősebb a létfenntartás parancsa, mely munkát, a társadalmi munkamegosztás, mely közcé -lokra szolgáló többletmunkát, és a kizsákmányolás, mely mások privát céljaira szolgáló túl-munkát követel. A préshierarchia abszolút vesztese a gyermek. A szülő a társadalom rabja, a fogyasztói társadalom gyermeke az elkényeztetett, ráerőltetett, inadekvát igényeké. A szülő egy kvázivilág hipnózisával akarja pótolni kieső funkcióit. A gyermek nem tekinti át a reális világot, irreális világban él, szükségletei rabjaként. A felnőtt a reális világ rabja, a létfenntartás túsza, mely rabságot a versenytársadalomban fokoz az ambíciók rabsága. A gyermek elsőd-leges riválisa a Nagy Harmadik, mely az apai és anyai Másikat is elhódítja tőle. A gyermeknek nemcsak a szülőt instrumentalizáló társadalom az ellenfele, hanem a mind több esetleges szükségletet, fanatizált igényt öröklő generációk infantilizálódása is károsítja, mely a szülők szenvedélyei és ambíciói formájában jelenik meg. A kizsákmányoló társadalom, a verseny-társadalom és a fogyasztói verseny-társadalom háromszorosan rabol el szeretteinktől, így a gyerme-kek mind inkább a ridegtartás számkivetettjei. A téma először az ötvenes és hatvanas évek gyermekbanda-filmjeiben kapott hangsúlyt. Az új társadalom, mely nem a lelkiismeretvizs-gálat és a bűnbánat lehetőségét ismerő kultúrában él, a szükségletek hiszterizálását veti be az érzelmi és erkölcsi problémák hárítására. A modern szülő követel, de nem nyújt, a

posztmodern szülő pedig szintén nem nyújt, de már nem is követel. A modern szülő értetlen indu-lata megüli a lelket, a posztmodern szülő oda nem figyelése pedig születésének is elejét veszi.

A gyermeket éretlen lényként kezelő modern, vagy az őt a médiának, a szülő által már nem kontrollált kábulatoknak és szenvedélyeknek átadó és kiszolgáltató posztmodern a kommunikáció kultúráját a manipuláció kultúrájára cseréli. A gyermeket visszalöki a máskülönben meghaladható parazitizmusba, s tartósítja függését, hogy a felnőtt nem veszi ko -molyan, éretlen féllényként, átmeneti tárgyként, játékszerként kezeli, ezzel elvonva tőle önléte ontológiai bizonyosságát. A gyermek szükségleti parazitizmusát a szülő ontológiai para -zitizmusa támogatja, kiforgatva az utódot az autonómiából, s a lét méltóságából. A gyermek átveszi az ily módon ráruházott ontológiai bizonytalanságot, alkalmazkodik hozzá, ezért sem érezheti az élet árát, a dolgok értékét és a realitás követelményeit. Ő a szülő játékszere e perverz kultúrában, s a szülő által kárpótlásul neki felajánlott játékszer: a világ. A szülőnek az Edward My Sonban vagy későb az ötvenes évek kallódásfilmjeiben megfogalmazott pana-sza, hogy a gyermek szórja a pénzt, nem érzékeli a pénz „árát”, azt, hogy a jövedelemért és javakért dolgozni kell, s erre nem is mutat hajlandóságot (s vele a felnövésre). Mindez utólag az új kizsákmányolási formák hordozó alanyai kitermelésének látszik: a neokapitalizmus a szélhámosok társadalma, akik nem hajlandók dolgozni a pénzért, s a vele járó kockázatokat is vállalva kidolgozzák a pénz munka nélküli halmozásának stratégiáit, majd, a rizikót csök-kentendő, előbb az erkölcsi szokásokat, később a jogrendszert is igényeikhez idomítják.

A belső halott objektumok, az érzelmi halottság, a kulturális közöny és morális érzéketlen-ség beépültek a társadalmi újratermelésbe, az új gazdasági rendszerbe, a turbókapitalizmusnak szüksége van a skrupulusok nélküli hazardőrökre, akik előbb kockázatvállalóként lépnek fel, utóbb megoldják a rizikótársadalom kockázatainak a mindenkori gyengébbekre való áthárí-tását. A rizikótársadalom ura a rizikóember, vesztese pedig a többség.

A posztmodern társadalmat az előrehaladó infantilizálódás társadalmaként ábrázolja a filmi narratíva, mely maga is a nagyotmondó mozgóképi képeskönyvek kultúrájává infantili -zálódik. Erre korántsem a gyermeki érzékenységnek a művészetből való kiirtása lenne a megfelelő válasz. A gyermeklélek túllépendő, valami több és más ráépítendő, de a gyermek-lélek nem kiirtandó. A Csalókcímű film szenvtelen ifjai megpróbálják magukból kiirtani a gyermeklelket, miközben felnőni sem akarnak: egyszerre utasítják el az érzékenységet és a munkát. A gyermekléleknek a felnőttben való megőrződése az érzékenység és felvevő képesség friss és be nem szűkült mivoltát jelenti. Ez nem a személyiség regressziója vagy fejlődésgátlása, hanem az érettség és kompetencia szükséglete a korábbi ébredések és fejlődési stádiu -mok készségei iránt. A felnőttségnek hasznára válik a kisgyermek nyitottsága és odaadása vagy a kamasz vállalkozó szenvedélye és humora. A kínai filmekben általánosan jellemző a hős kisfiússága, ugyanaz az érzékenység, melynek az ítélet jogát adja át a Personavagy a kezdeményezés jogát a Nyolc és fél.