4.21. Melodráma-szemináriumok
4.21.3. Az anyamelodráma King Vidor: Stella Dallas (1937)
King Vidor filmje John Ford Hová lettél drága völgyünkjéhez hasonló munkásmiliőben indul, de ott közvetlenül a természettel küzdenek azok az embertípusok, akiket itt elnyelt az ipari miliő és a hivatal. A természetből a kiskert maradt, s az érzékek, érzelmek is a kegyet-len civilizáció ketrecébe zárva sorvadnak és vadulnak.
Stella (Barbara Stanwyck) jellemzője a cselekmény kiindulópontján a nárcisztikus exhi-bicionizmus és a gátlástalan feltörekvés. Önmagába szerelmes, önző, hiú nő, ki élvetegen tollászkodik, biofegyverként használja bájait, szépsége a zsugori kalmárlélek kirakata, kife -jezése hazugság, a férfi ravaszul felmért vágyainak visszatükrözése. Eljátssza a bátyjáról gondoskodó üdvöskét, de felfalja az ételt, melyet bátyjának hozott a gyárba. Az elszánt proletárlány végül megfogja az inkognitóban a gyártelepen dolgozó, családjával összekülön-bözött milliomosfiút, örököst, tulajdonost. Az idealista polgárt idilli vágya, az egyszerű dere-kasság és a természetesség tisztelete teszi a bestia foglyává. Stella révbe ért, de a cselekmény valójában ott kezdődik, ahol más filmekben, melyekben a nőt sikerül végig a férfi illúzióin keresztül látni, véget ér.
Stella „élni” akar, élvezni, amit elért. Temperamentumával meghódítja a korábbi csaló-dások és konfliktusok elől a gyártelepre menekült férfit, de önzése és makacssága pokollá teszi a közös életet. A dühödt szórakozásvágy, a nyugtalan, habzsoló életszomj nyűgös követelőzései nem ismernek szünetet, csendet, békét. A klinikáról hazatérve inkább konku-rense a babának, mint anyja: táncolni akar, társaságba járni, életért liheg. A senki másra tekintettel lenni nem tudó, minden percből koncot tépő vérmes életvágy nyugtalansága
zsákmányszerző hadjáratként szervezi az életet, kifosztja övéit, sőt önmagát. A polgári gaz-dagság, polgári mentalitásokkal nem párosulva, élvezetfüggőséghez, fogyasztói mámorhoz vezet. Az anyagi eszközökkel, gazdasági lehetőségekkel párosuló kulturális inkompetencia felforgató, kaotikus jellege, mint az élet mérge, akadálya, kártékonnyá teszi a fejlődésképte-len lényt környezete számára. Mintha génjeiben volna a nyomor, élvezetek után liheg, az élvezetekből azonban nem lesz társadalmi helyzet, rang és nívó, semmi, amire lányának szük-sége volna. Stella nem tud otthont teremteni, mert élethabzsolása, örömhajhászása nem ismer korlátokat. A polgári jólétbe jutott polgárosulatlan lélek a polgári kultúra rombolója.
Megsemmisíti, amit elért, nem tudja megőrizni, ápolni a közös életet.
Stella a zajos félvilágban érzi jól magát. Stephen (John Boles), a szolid férj nem imponál neki, Ed (Alan Hale), a vaskos, vidám kocsmatöltelék az ideálja. A férj az ambícióinak felel meg, Ed az ösztöneinek, a férjet valójában unja, Ed feltűnésekor azonban maga is zajosan kivirágzik. A férj a jövő, a szerető a múlt erőit képviseli Stella életében, és a múlt az erősebb.
A fiatalasszony nemcsak hogy nem tűri, fel sem ismeri a tapintatos és kulturált együttélés szabályait, ugyanakkor, bár a filmben Stella a barbár, a férj pedig a vaskos erkölcsöktől szenvedő kifinomult lény, Stella világa a színesebb, míg a férjé nemcsak a feleség, a néző számára is kissé szürke és unalmas. A jóízlés áll szemben a rosszízléssel, a kifinomultsággal a vadság, a szenvedés azonban kölcsönös, s a magasabb értékeknek is vannak gyengéi, míg az alacsonyabbaknak is erényei. Stella nem fogja fel, hogy a polgári életnívó, áldozatokat is követel. Az igényesebb élet, minél inkább elhalmoz szerencsejavakkal, annál több lemondást kíván, ne hogy belefulladjunk szerencsénkbe s széttépjenek szükségleteink. A férj pedig nem ismeri fel, hogy az a szent naivitás, amire vágyott, nem mentes az állatias vadságtól.
A férj számára a szükségletek rabsága a kín, a feleség számára az ízlés követelte önmeg-tartóztatás. A film azt is érzékelteti, hogy a kiművelt ízlésben van valami szomorú is, az élettel szembeni gyámoltalanság. A férjből hiányzik a kiélt szükségletek iránti proletár megértés, a test iránti türelem.
A feleség unja a férjet, a férjet sokkolják a feleség örömei. A feleség az erősebb ember, az elsöprő temperamentum, így a férj élete válik lehetetlenné. Az egyszerű lelkek zajos szük-ségletei, bár isznak, füstölnek és lakmároznak kiadósan, mindenek előtt a másik emberre, a társra irányulnak. Az igazi boldogság összeverődni és egymástól, nemcsak az italtól részegen, mámorosan visítani, vígan ordítozni. Ez a boldogság eredendő, maga a le nem szakadottság a közösség „köldökzsinórjáról”. A csend és az üvöltözés, a részegség és józanság, a kiélés és a mértéktartás, a tékozlás és halmozás van a rossz házasságban egymásra ítélve. A két ízlés nem találkozik, nincs alku és mérték, egymást rombolják az értékrendek, házasságuk nem hoz létre új, leszármazott, harmadik értékrendet, ezért a bölcsőben fekvő kislányt a választás kínja várja.
Már a válás után vagyunk. Víg társaság rikoltoz, fújják a gyermekre a füstöt, alkoholt töl-tenek a babába. Az elvált férj, a gyermeklátogató apa döbbenten áll az ajtóban. Stella nem fogadta be a polgári értékeket, s őt sem a polgárvilág: a kispolgárság, a közvélemény még türelmetlenebb, mint a nagypolgári férj. Nagy terített asztalt látunk, de csak a telefon cseng, szabadkozó magyarázatok érkeznek a vendégek helyett, senki sem jött el a kislány tizedik születésnapjára. Stella elhagyta az egyik kultúrát, a másikat pedig nem érte el. Kudarca nem a proletárlány vagy a proletárkultúra kudarca, hiszen elvesztette identitását. Gazdagságában is társadalmon kívüli maradt, ezért sem tudta megőrizni gazdagságát.
Stella, Stephen (a férj) és Ed (a szerető vagy barát) szerelmi háromszögének nincs jelen-tősége, mert a férj gyorsan kilép, elmegy. Dramatikusabb Stella, és Stephen érzelmi három-szöge a kislány, Laurel (Anne Shirley) körül. Laurel Stellával él, de apjára hasonlít, s ugyan-úgy szenved anyja „közönségességétől”, mint egykor az apa. Vagyis ő is az elitárius kód követelményei alapján ítéli meg anyja proletár temperamentumát: nem sznobizmusból, hanem mert valóban ellentétek, Laurel nem az anyai örökséget hordozza, vagy azt egészen belül hordozza, apja lánya, nem méltányolja a laza és szabados életformát, az önkiélés nyer-seségét és az ösztönösség káoszát, rendezett viszonyokat igényel, nehezen viseli el Stella robbanékony temperamentumát, cifra és zajos stílusát. Fél anyja fesztelen és jószívű, de részegen dülöngő, lezüllött barátjától.
Apa, anya és kislány hármasságára épül rá egy másik hármasság, miután az apa visszatér megözvegyült első szerelméhez. Stella szerelmi háromszöge, Ed és Stephen alternatívája helyére lép Stephen háromszöge, Stella és Helen (Barbara O’Neil) ellentéte. Stella és Helen két várost is képvisel, Bostont illetve New Yorkot, nemcsak két társadalmi osztályt. Az apa elhagyta az anyát, így a két nő, Stella és Helen alternatívája Laurel lelkében éleződik ki.
Laurel nem vér szerinti anyjában találja meg nőideálját, hanem az előkelő New York-i hölgy-ben. Rajong a másik asszonyért, otthonosabban érzi magát annak otthonában. Stella nyűtten ápolja kiélt, hervadt szépségét, míg a kislány a másik asszony örökifjúságáról mesél rajongva.
Laurelt elbűvöli a polgári miliő eleganciája és szolidsága, rendezett viszonyok és fegyelmezett személyiségek, a cselekedeteket és viszonyokat átható, megvalósult életeszmény. Míg Bostonban örök éhesen koslatnak mindig új vágyaktól hajtva, New Yorkban a kultúrájukat szolgáló kifinomult és konszolidált lények felszabadultak az élvek szolgasága alól. A férj nagylelkű volt, nem vette el a kislányt anyjától, de végül az apa kultúrája elhódítja őt anyjától.
A gazdagság nyújtotta lehetőségek önkéntes önkorlátozása híján olyan elaljasodást eredmé-nyez a gazdagság, melyet csak egy emelkedett életeszmény akadályozhat meg, amennyiben lélekké és létté válik, és nem csupán formális színjáték. Stella lánya műveltebb és kifinomul-tabb anyjánál, így szerepet cserélnek, Stella a kamaszos lény, aki hazudik és nagyzol, düh-rohamokat kap, nem tudja fékezni ösztönét, rossz ízlése korrigálhatatlan és gyermeteg.
A rossz ízlés jó ízlése, az első lépés a kultúra felé, a vérmes életvágy megfékezése az, amiben kudarcot vall. Egyszerűen azért mert túl eleven, túlságosan is élő, virágzó, erővel, energiával telt ember. Az első feladatot, melyet maga elé tűz, könnyedén megoldja: révbe ér a gazdag-ságban. A továbbiakban nem tud mit kezdeni feladatokra éhes erőivel, melyek ellene s kör-nyezete ellen fordulnak. A züllött hedonizmus egy egyén vagy osztály félsikere: kulturális felemelkedéssel nem párosuló gazdasági emelkedés. Minél inkább történelmi véletlenek és nem szívós munka eredménye a felemelkedés, annál biztosabb „eredmény” a hedonizmus orgiája, s ha a jelenség tömeges, magához idomítja a hanyatló, barbarizálódó összkultúrát.
Ha Stephen látogatóba jött Stellához, mindig ott zajongott egy tapintatlan férfitársaság, elviselhetetlen tivornya és fölösleges nyilvánosság. Lehetetlen az újrakezdés a Stella körül rajzó maszkulin túlkínálat piacán, s a kérők duhaj gyülekezete a kislány télemakhoszi prob -lémájaként válik krónikus traumává. Előbb az apának, utóbb a kislánynak kellett elviselni a zajos kollektivizmust, Edet és barátait, később Stellának kell elviselnie az övével versengő növekvő szerepet és előkelőbb rangot, melyet Helen kap Laurel életében.
Stella már őszül, amikor egy nap rászánja magát, hogy letépje ruháiról a cafrangot, letö-rölje arcáról a rikító mázt. Késő: hiába próbálja sietősen eltüntetni a cifraságokat Stephen
érkezésének hírére, az már csak azért jön, hogy kölcsönkérje a kislányt, vele és Helennel kará -csonyozhasson. Végül Stella bátorítja a habozó, anyját megbántani nem akaró lányt, ami meghatja a férjet, elszánja magát, marad, azaz maradna, ha elő nem tántorogna a hálószobából a részeg Ed, mint egy rejtegetett zombi, zajosan és értetlenül, a lezüllött barát, akit Stella már csak sajnálatból támogat. Stille Nacht szól a feldíszített karácsonyfa alatt, Stella egyedül marad, mint egykor a kislány a születésnapon. Akkor nem volt hajlandó eljönni, most a kis-lányt vonzza magához a „jó társaság”.
Stella harcos lélek, verseng lánya szeretetéért és elismeréséért Helennel, maga akarja kivinni Laurelt a nagyvilágba. Előkelő üdülőhelyeken bukkan fel anya és lánya: furcsa pár.
A kislány helytáll, az anya nem. Első éveikben hasztalan könyörgött a férj, hogy Stella tanuljon, a felkapaszkodott csak élvezni, s nem kultúrával, teljesítménnyel kitölteni vágyott társadalmi helyzetét, így vált saját élete kizsákmányolójává, sorsa élősdijévé. Minden jól megy, amíg az anya beteg és kerüli a polgárokat: dugdosni kell, mint Franz Kafka rovarem-berét. A cifra, zajos, feltűnősködő öregedő nő rettenetes a saját miliőjén kívül. Erőszakos előkelősködésén nevet a hotel közönsége. A polgárok döbbenten figyelnek fel a naivan impulzív maskarára, amint riszálva tolat. Amikor át akar vedleni úrinővé, akkor válik ször-nyeteggé: az anyarém története következik, Laurel szenvedéstörténete. Az előkelő ifjúság gúnyolja a szörnyű nőt, Laurel pedig megsemmisülten lapít.
Végül Stella is meghallja a róla szóló pletykákat. Megérti, hogy kislánya miatta vergődik, szenved és menekül. Robogó vonat a katarzis színhelye, a kislány az anyjához bújik, a meg-szégyenült iránti szolidaritással. A lány az anyja anyjává válik egy pillanatra a hálókocsiban, amikor dönt, hogy egy egész világ ellenében vállalja őt. A polgárok a felszínt ismerik, az ágáló parvenüt, Laurel többet tud anyjáról, mint a hotelvendégek vagy a mozinézők. Miután a lány döntött és anyját választotta a világ helyett, az anya is dönt, és lemond a lányról. Azon az estén, amikor a lány féltőn becézi az anyát, s az anya anyjává válik, az anya lánya anyás-kodó szeretetében fedezi fel az anyaszeretetet. Erre elmegy a másik nőhöz, ahová a lakáj alig akarja bebocsátani, ő azonban nem ismer akadályt. A kínos beszélgetések egyike következ-hetnék most, melyekben a feleség visszaköveteli férjét a csábító asszonytól, vagy gyermekét a vér szerinti anya a nevelőanyától, Stella azonban, megfordítva, azért jött, hogy férje mellé lányát is felajánlja. Játssza a könnyelmű nőt, aki még élni akar. Eljátssza az életvágyat, amelyet már nem érez. Eljátssza az önzést, melyet levetkezett. Különös vezeklés: az új Stella vezek-lése az, hogy a régi Stellát játssza tovább.
Laurel, hallva az örömhírt, elborzad, megérti anyját. „Ó, szegény anyám, csodálatos anyám, nem aludt a vonaton, mindent hallott!” Nem hajlandó elhagyni anyját. „Vele éltem, mert szükségem volt rá, most neki van szüksége rám.” – érvel apjával szemben. Végre, ilyen későn, létrejönne – apa, Helen és Laurel – egy szabályos, rendes család, a kislány azonban anyjával szolidáris, a zavaros, csonka materiális családot választja a tökéletes formális család helyett. Rohan anyjához, utazik haza. Stella bajban van, akciója sikertelennek bizo-nyult, sokkolni kell Laurelt, mert sejti az igazságot. Fel kell szabadítani őt, azaz elborzasz-tani, erősebb eszközöket kell bevetni, mert ami Helennek megfelelt s nála célt ért, Laurel számára nem elég. Befut a kislány, Stella pedig hűvösen eljátssza a szórakozott, élveteg, önző nőt. Úgy bánik a kislánnyal, ahogyan apjával valóban elbánt, s ami akkor a szeretetlenség és önzés műve volt, az most az önzetlen szereteté. Eljátssza Laurel előtt a könnyelmű, érzé-ketlen és felületes nőt, akinek életében nincs számára hely. Eljátssza, hogy kínos meglepetés
a kislány érkezése. Felhajtotta a züllött Edet, felrázza részeg álmából, és őt is beveti Laurel elriasztására. Mostohábbnak kell lenni a mostohánál, ez a szeretet szörnyű hőstette. Meg kell kínozni a szeretettet, ez a szeretet legnagyobb önkínzása. Felfokozva kell eljátszani azt, aki volt, fenekéig üríteni az önismeret keserű poharát, s talán eddig a percig nem lehetett volna elmondani, hogy Stella nem ilyen, amíg úgy nem tett, mintha ilyen volna. Megszületett az önreflexivitás, Stella már más, nem az, akit játszik. Az a Stella, aki ilyen kegyetlen módon képes szembenézni Stellával, szükségképpen nem lehet már a régi, csak egy másik, öregedő nőként egyszerre vadonatúj Stella. Attól nem ilyen többé, hogy tudja már, hogy ilyen. „A leg -jobb éveimet neked áldoztam, de egy asszony más is akar lenni, nemcsak anya…Járd a magad útját!” Eljátssza a modern idők csúcspontján a posztmodern anyát, s ettől lesz egyszerre pre-modern anya. A lány borzadva hátrál, visszakapja társadalmi helyzetét, s Stellától kapja vissza, attól, aki veszélyeztetetni látszott azt. Visszakapja a kényelmet, gazdagságot, műveltséget és az udvarlóját, mind az anya ajándéka. Az asszony figyeli a hatást. Hideg az arca, csak a kislány távozásakor torzul gyűrődik és rándul a fájdalom görcsébe. Laurel visszatér Helenhez, élve meghalt számára az anyja, és ennek így is kell maradnia, különben rohanna anyjához.
Itt a helye annak az ablak-jelenetnek, amelyet a Daughter Courageous vagy azAll I Desire című filmekből, és számtalan más darabból ismerünk. A palotában házasság készül. Ömlik az eső, bámészkodók verődnek össze a fényes ablakok alatt. Az érzékeny Helen, az új anya, mint aki valamit érez, mint akibe szintén bele van programozva, aminek történnie kell, széthúzatja a függönyöket. Laurie sírós, elkeseredett, mert anyja nem jött el. Legalább írhatott volna!
Ezen a ponton a film készítői is úgy kell, hogy reagáljanak, mint Helen, érezniük kell, hogy mi az a jelenet, amely elől nem térhetnek ki, nem mondhatnak le róla sznobizmusból, finnyáskodó eredetiségkultusz kedvéért. A filmnek is nyitnia kell, széthúzni a kor és a körül-mények hatalma függönyét, a szubkultúra barlangjának függönyét, kitekintést engedve az ősképek éjszakájára. King Vidorban megvan a szükséges alázat, a zárójelenetet csak az tudja megoldani, aki meri vállalni, a modern művész szerepe helyett, az „istenáldotta mesélő”
(Szerb Antal nevezi így Dickenst) szerepét.
Kinn a zuhogó esőben egyszerű nő, szegényasszony kapaszkodik a kerítésbe. Csak azt érzékeli, ami bent történik, nem azt, ami kint, vele. Esernyő nélkül áll, nem veszi észre, hogy csorog arcán az eső. A tekintetben összpontosult lét képe ő, a benn történtek pedig mint a néma mozikép. Zsebkendőt rág, könnye az esőcseppek közé potyog. Rendőr lökdösi, távozzék.
Csak a csókot várhassa meg, kéri kedvesen. Nem fiatal, mégis mint egy rajongó, régimódi szűz, szelíd. Stella leegyszerűsödött, kisimult, megfiatalodott, megszépült arcán nincs végül más csak a jóság diadalmas ragyogása. Szegényasszony, proletárnő, puritán szépség. A benti fény és boldogság egyszerre mintha mind a külső nedves sötétségből jönne, a kintiek műve-ként. Menni kell, máris túlságosan igénybe vette a rendőr türelmét, Barbara Stanwyck tehát megfordul, hátat fordít nekünk, akik most a bentiek felől, „benti tekintettel” követjük őt.
Távozik, mint aki megkönnyebbült, rendbe tette dolgainkat, vigyáz ránk. A léptei is telivér módon zeneiek, újra lányosan fiatalok, legyőzhetetlenül reményteljesek. Energikusan menetel, boldogan lépdel, eltűnik a sötétben. Egy győztes boldog nő, sötétség elnyelte mosollyal.
Nem esik egybe a külső és belső győzelem, a külső győzelem csak mint a vetés, még nem a betakarítás. A film vége olyan mintha szeretteink, halottaink lennének az átfogó, a nagy világ, az „odakint”, a „nagy egész” és az életünk az ő gondoskodó szeretetük visszfénye. Stella visszalép közéjük a múltba, s átengedi Laurie-nak az életet. Azt anyamelodráma
szeretet-hőstette metafizikai mélységet nyer: vigyáznak ránk. Nem fentről a fényből, hanem lentről, a mélyből és sötétből.
Az Imitation of Lifenéger dajkája az abszolút nő, az ősasszony, az anyaság összefoglalása.
A Sirk-filmnek a néger nővel szembeállított polgári anyafigurája a King Vidor film rendszerét tekintve nem az anyaságot elhibázó Stella, hanem az azt korrekten eljátszó, szabályosan és gondosan kivitelező nő, Helen megfelelője. De King Vidornál az elhibázó nő végül teljesebben válik ősanyává, mint a gondos és tudatos kötelességteljesítő. Stella modern nő, de visszavál-tozik ősanyává. Douglas Sirk polgárasszonya modern értelemben gondos anya, nem lehet vele szemben kifogást emelni, de nem ősasszony már, ezért ezt a négerdajka testesíti meg, vele szembeállítva. A Stella Dallasban a szeretet funkciója a modern fogyasztó visszaválto-zása anyává. Stella a film elején örök lány, gyermekének is konkurense; az Imitation of Life dajkája az örök lány fordítottja, az örök anya, aki elképzelhetetlen lányként. A Stella Dallas koncepciójában az anyai szeretet regresszió a nő ősképéhez. A szerelem ehhez képest fél-megoldás és pótkielégülés: a szeretet a nő ősösztöne, az anyai ösztön, amiből a férfinak csak kóstolót ad, ízelítőt (ez az áruminta a szerelem), a javát a gyermeknek tartogatja. Ebben az értelemben a nő szüli meg a gyermeket, de a gyermek születése és birtoklásának élménye szüli meg a nőt anyaként.
A magára talált Stella nemcsak anya, hanem ősanya, az anya ősképének megelevenedése.
Mégpedig mint proletárnő. King Vidor filmjében a proletár nem pervertált barbár, hanem ős, nem alacsonyrendű ember, hanem a hamisítatlan lélek birtokosa. A szellemből újjászületett, önmagát a szellem erejével rekonstruáló lélek már nem rendelkezik a lélek eredeti erejével, s így nem képes drámai metamorfózisokra, melyek a természet csodái. Az anyaság a nő ősemberi és proletár része, Stella a birtokosa az erők teljességének, melyeknek a polgári kul-túra csak steril párlata.
A melodráma ősemberi, sőt állati egyszerűségében ragadja meg az ősdrámát, melyet már a tragédia is csak visszájára fordulásán keresztül közelít meg. A melodrámában kiérlelődik az iszonyat ellenprincípiuma, amelyet a további, a melodramatikus pátoszt leváltó, moder-nebb műfajokban már csak alkalmazni kell a prózai életfeltételekre, s ezt azért kell tenni, mert mennyei tökélyében nem elég életszerű, vegyülnie kell az alantasabb princípiumokkal.
Ez a komédia, a problémafilm, a teleregény stb. feladata.
A melodráma, mint válasz a horror iszonyat-esztétikájára, mint nagyszabású ellenprincí-piumot felnevelő műfaj, egyben a nagy dráma végét jelenti. Az őt követő, modernebb elbe-szélésmódok már nem a horror ellentétei antihorrorként, hanem a horror és melodráma (anti-horror) ellentétei, antidrámaként. Eme antidráma vulgáris változata a próza, elitváltozata az önreflexió; az előbbi a köznapiság, az utóbbi a tudatáram önszemlélete.
Az anyává válás nem egyszerűen felnőtt emberré válás, hanem embert szülő, teremtő emberré válás. Így itt az emberlét maga kettőződik meg érzékileg, ahogyan az önreflexióban – mint az előbbi szellemképében vagy pótlékában – a tudat. Az önreflexió a képet teremti, hozza létre magából úgy, ahogy az anyaság a létet. A szülő nő nem feltétlenül válik sem a szerep, sem a lényeg értelmében anyává. Stella útja az a nehezített út, melyben az anyátlan társadalom szülő embere válhat végül anyává. Stella sorsának lényege, hogy az, aki a min-dennapi csendes áldozatot megtagadta, a „részletfizető” áldozatra nem volt hajlandó, végül lerója „egy összegben”. Az előbbi lett volna az anyaboldogság, az utóbbi az anyatragédia.
A hőstett ideálja és prototípusa az élet feláldozása, mint hősi halál. Az anyai tett is az élet
feláldozása, az anyamelodrámában azonban ezt hősi életként akarják elképzelni, nem hősi halálként. Stella esetében azonban, éppen elkésettsége következtében, a kettő közel kerül egymáshoz, s ez is a fokozást teljesíti. Az élvvágyó nő egyszerre levedli mindazt, ami elvá-lasztotta az élettől, a hisztérikus pótkielégüléseket. Az váelvá-lasztotta el az élettől, amit nagy életnek gondolt, és akkor találja meg az életet, amikor feláldozza.