Haragos kékeszöld hegyek közé fut az út, s mikor a par-kolóban kiszállunk a buszból, az elõttünk lévõ hegyvonula-tot hozzánk olyan közelinek érezzük, mintha megérinthet-nénk a kezünkkel. Csúcsaikra szakadozott fehér felhõgomo-lyagok telepedtek, foszlányaik a hegyoldalakra csüngnek le.
Járjuk a városka keskeny utcáit, a végüket mintha lezárnák a hegyek, pedig van tovább is, a hegyek incselkednek, mintha hátrább lépnének, s így hívogatnak. A városközpont felé haladva, a szépséges reneszánsz épületek árkádjain, boltívein lila tüllökbõl formált díszek, lila virágok és kecse-sen két oldalra függesztett függönyök, levendulából kötött csokrok a bicikliken elöl a kormányon, vagy az ülés háta mögött kis fonott kosárban. Levendula illat, levendula álmok, levendula ünnep.
Venzone a Karni-Alpokban eredõ Tagliamento-folyó völ-gyében fekvõ városka. A folyó keleti oldalán a Júliai-Alpok csipkés láncai, nyugaton pedig a Karni-Alpok elõhegyeinek mészkõ csúcsai magasodnak.
Már az i. e. 500 körül létezett az Adriai tengerparttól a Keleti-Alpokig vezetõ õsi kereskedelmi útvonal. A római idõk jelentõs közlekedési útja, a Via Iulia Augusta Aquileiából indult, és Zuglion keresztül a Plöcken-hágóra vezetett. A római kort követõ idõkben a Plöckenen áthaladó útvonal továbbra is rendszeresen mûködött.
Magát Venzonét elõször egy 923-as keltezésû okiratban említik Clausas de Albiciones néven, késõbb Avenzonénak nevezik, a III. Ottó császár által 1001-ben kiadott dokumen-tumban Venzoneként szerepel. 1077-ben része lett az újon-nan létrehozott Friuli tartománynak és az Alpok fontos kereskedelmi útvonalait ellenõrzõ Aquileiai Patriarchá-tusnak.
1200 körül a patriarchátus az Udine közelében élõ Mels nemesi családnak adományozta szabad tulajdonként
Venzonét. A helyi nemesek 1258-tõl kezdték el építeni a várost körülvevõ hatalmas kettõs falat, az õrtornyokat és várárkot. Miután a közösség átengedte Venzonét a Gorizia grófoknak, a patriarchátus 1336-ban újra megszerezte azt.
Az 1348-as Friuli földrengéskor az épületek súlyos károkat szenvedtek.
Mielõtt a Velencei Köztársaság elfoglalta Venzonét Friuli nagy részével együtt, 1351-tól II. Albert ausztriai Habsburg herceg hûbérbirtoka volt. A város 1420 után a Domini di Terraferma (a Velencei Köztársaság hátországi területeinek a neve) része lett.
A velencei uralom következõ évszázadaiban Venzone elvesztette kereskedelmi központ jelentõségét. A napóleoni csapatok hadjárata és az 1797-es campoformiói szerzõdés következtében a Lombard-Velencei Királyságon belül osztrák uralom alá került. A harmadik olasz függetlenségi háború után 1866-ban az újonnan alakult Olasz Királysághoz csatolták.
A Friulit sújtó 1976. május 6-i földrengés Venzonét 90%-ig elpusztította, és 47 ember halálát okozta. Ezt megelõzõen is regisztráltak földrengést, és a májusit követõen még háromszázhatvanöt, a Richter skála szerinti 3-nál erõsebbet.
A szeptember 15-i újabb rengéskor azok az épületrészek is ledõltek, amelyek májusban állva maradtak. A katasztrófa után azonnal elkezdõdött a romok eltakarítása, és a városi bizottság határozata értelmében a történelmi városközpontot a következõ években az eredeti stílusban újjáépítették. Ehhez nagy segítséget jelentett, hogy korábban az olasz állam nemzeti emlékké nyilvánította a várost, és részletes, fényképes katalógust készítettek róla. Ugyanis egyetlen olyan település volt, amely megtartotta az eredeti, 1400-as évekbeli szerkezetét. Azért maradhatott meg régi formájá-ban, mert Amerika felfedezése miatt a velencei fennhatóság alá tartozó kereskedelmi útvonal, amely a településen vezetett keresztül, elvesztette jelentõségét, más útvonalakra
tevõdött át a forgalom. Következésképpen a városka mintegy karanténban maradt, érintetlenül a hegyek között. Így õrzõdött meg évszázadokon keresztül, és ezért lett nemzeti mûemlék.
Itt is anasztilózissal hozták helyre, „támasztották fel” az épületeket, a régi anyagokat használták fel, minden követ ugyanoda építve, ahol volt. A pótlásokat pedig megkülön-böztethetõ módon (de nem feltûnõen) építették hozzá. A székesegyházhoz (dómhoz) pl. 9.000 követ kellett azonosí-tani! A központ és a templom újjáépítése 1990-ben fejezõdött be.
Vendéglátóink meghívtak városismertetésre és egy rövid mûsorra a mészkõtéglával burkolt reneszánsz városháza dísztermébe. Ide külsõ lépcsõ vezetett fel, ahonnan kellemes kilátás nyílt az alatta elterülõ térre, rajta a sokszögû, fehér márvány medencés ivókúttal és közvetlenül az épület háta mögött emelkedõ, haragoszöld növényekkel foltokban takart mészkõ ormokra. A földszinti nyitott, tágas árkádos csarnokában a fõépítész a sok éve a városkában élõ magyar származású könyvtáros tolmácsolásában részletesen beszélt a földrengés pusztításairól. Ezekrõl állítottak ki képeket, ter-mészetesen összehasonlítva a földrengés elõtti állapottal.
Felhívta a figyelmünket a csarnok mennyezetének kazet-táiban látható nemesi családok címereire, továbbá az árkád túlsó végében a velencei iskola festõjének, Pomponio Amalteónak gyönyörû freskótöredékeire.
Innen velük együtt elsétáltunk a Szent András-székesegy-házhoz, amely Giovanni mester mûve, és 1300 és 1338 között épült. A fõépítész megmutatta a dóm falán az eredeti és pótolt kövekkel való beépítéseket, amelyek valóban alig észrevehetõen különböznek egymástól. A gótikus épületnek egyszerû a homlokzata, bejáratát a szenteket és Krisztust ábrázoló dombormûvek díszítik. Harangtornya magas, déli oldalán több osztott ablak is van. Apszisában a magas abla-kokat gótikus pillérek fogják közre. A belsõ tér nyers,
vako-latlan falain kitörve hagyták a székesegyház régi köveibõl visszaállított részeket, és külön vakolt felületre, illetve táblákra vitték fel a 14. és 15. századi oszlopfõket díszítõ freskómaradványokat. Megindító volt látni a múltból mentett részleteket. A legmeghatóbb mégis az a hatalmas átmérõjû fából faragott szoborcsoport volt, amelynek min-den tagja pipiskedve, kezét az ég felé tárva, széttárt ujjú tenyerével mintha a leomló falakat akarná megtartani.
Körbejártuk a székesegyház mellett álló kis keresztelõ kápolnát is, majd a városháza melletti utca végében álló középkori városfalat néztük meg, amelyben a Porta San Genesio (1309) áll, az egyetlen városkapu, amely túlélte az 1976-os földrengést.
És az emberek, a nagy tragédia után sem mentek el a váro-sukból, újra élhetõvé építették. Mekkora lelkierõ kellett hozzá!