Szép, szervezett, buszos kiránduláson vettünk részt Ausztriában.
Elõször Maria Schutzban (Oltalmazó Mária) álltunk meg.
A gyönyörû barokk templom elõtt csoportvezetõnk röviden elmesélte a templom történtét.
Alsó-Ausztria déli részén található Maria Schutz, Ausztria legnagyobb Mária-zarándokhelye. A falu a Semmering-hágótól mintegy három kilométerre fekszik, 760 m tenger-szint feletti magasságban.
1679-ben pestisjárvány tört ki Schottwienben. A halálos betegeket a Szent Bründl-forráshoz vitték gyógyulásra.
Fogadalmat tettek, hogy a felépültekért hálából kápolnát építenek. 1721-ben elkészült a kápolna, majd 1728-ban a csodatevõ, gyógyító forrás fölé lerakták a templom alapjait, amelyet tíz év múlva szentelnek fel.
1826-ban tûz pusztította el a zarándoktemplom torony-sisakjait és harangjait. Nem sokkal késõbb, 1837-ben föld-rengés következtében erõsen megsérült a templom és a plébánia épülete.
1925-ben a passzionista nõvérek (sok forrás passiós rendieknek nevezi) kolostort (Kloster Maria Schutz) alapí-tottak, és átvették a templomot.
A második világháború vége elõtt egy hónappal Maria Schutzot elfoglalta a Vörös Hadsereg. A környékben
állomá-sozó német Wehrmacht riadóegységeinek ellentámadása után a templom és kolostor körüli területet a háború végéig már nem érte támadás.
Az alapítás 250 éves évfordulójára 1970-ben a templomot külsõleg és belsõleg felújították, toronysisakjait 1995-ben állították helyre. A passzionista rend plébániatemploma és kolostora épületegyüttes ma mûemlék.
Az ismertetés után kívül-belül megnéztük a templomot.
Ittam a csodatevõ forrás vizébõl egy kortyocskát, mécsest gyújtottam a halottaimért. Egy ideig gyönyörködtünk a tájban, az élete nagy pillanata elõtt álló menyasszonyban (a fiú is helyes volt) meg a násznépben, akik miattunk álldogál-tak a templom elõtt, várva, hogy az utolsó útitársunk is végre kijöjjön onnan.
Tovább buszoztunk Kirchberg am Wechselbe, a Hermann cseppkõbarlanghoz, amelyet az 1700-as évek végén egy pásztorfiú fedezett fel. Hermann Steiger tárta fel elsõként 1843-ban, róla nevezték el. Attól kezdve folyamatosan térképezték fel belsejét és építették ki az utakat a látogatók-nak. A barlang +7 °C hõmérsékletû, majdnem 100% relatív nedvességtartalmú, és kb. 5 km hosszú. A szintkülönbség 73 m, inkább mélynek mondják a szakemberek, mert az alapterülete viszonylag kicsi (alig 200 m x 200 m).
Tizenötféle denevérnek ad téli szállást a barlang. Számuk a szigorú természetvédelmi intézkedésnek köszönhetõen állandóan nõ. Ezért pl. a barlang télen nem látogatható.
(Otthon, a barlangban készített képeket válogatva vettem észre, hogy az egyiken egy nagy szemfoghoz hasonló szik-laképzõdményen van egy világos terület, azon két kis fekete pont. Kinagyítva jól látszott, hogy a pontocskák két bébi denevér, az egyik kitárt szárnyakkal kapaszkodik a sziklába.) A barlang bejárata körül szép fenyõerdõ magasodik, különleges virágokra, gombákra leltünk, amilyeneket soha, még fotókon sem láttam. Kifogástalan, éles képeket
„lõt-tem”, így elmondhatom, szép kis gyûjteményem van belõlük.
A túra után folytattuk az utunkat a Zauberberg felé, a Hirschenkogelen levõ kabinos felvonóhoz. A felvonó mellett út kanyarog lefelé, itt jönnek le a hegy csúcsáról az adrena-lin túltengéses hegyi biciklisek és rollerosok, mert ilyenek is vannak már. A felvonó alsó állomásán, az induló nyitott ajta-jú kabinban látszik, hogyan viszik fel a jármûveiket a hegyre. Aztán alig érnek le, máris indulnak vissza a felvonó-val. Sajnos, a biciklikkel nagyon összekarcolják a kabinok ablakait, ami a kilátást és a fényképezést teljesen lehetetlen-né teszi. Elvileg õket külön kabinok szállítják, de szerintem ezek idõnként biztosan cserélõdnek, mert a „csak utasok”
képtelenek így tönkretenni az ablakokat, meg miért is ten-nék? Hiszen elsõsorban a fantasztikus látványért vállalják az utazást a lengõ kabinokban.
A tetõn, egészen jobbra, székes sífelvonó is van, de akkor valamiért nem mûködött. Az idõ kicsit beborult, látni lehetett a felhõkön is, ahogy egyre sötétebbé válnak. Míg a nagy-számú vendéget befogadó étteremben megebédeltünk, esett az esõ. A csoportunkhoz odajött pincér magyarul kérdezte a rendelést. Kérdeztük, honnan tud ilyen szépen magyarul.
Mosolyogva mondta, hogy õ magyar, Kõszegen lakik, onnan jár ide minden nap. Hajnal négykor indul otthonról, és este vagy késõ este ér haza. Így nem kell szállásért fizetnie, ami a kiemelt üdülõterületeken, mint Semmering is, még az átlagosnál is borsosabb. Az ennivaló centekért kitelik a konyhánkból, szóval, tette hozzá, azon is lehet egy-kétszáz eurót megtakarítani. Biztosan megéri, tudakoltuk tovább. – Igaz, hogy a munkán és az alváson kívül semmire sincs idõm – válaszolta –, de többszörösét keresem az otthoninak. Amíg bírom, hajtok, aztán meglátjuk, mire lesz elég a megtakarítá-som. Ne haragudjanak, mennem kell – és már el is tûnt az asztalok között.
Érdekes volt látni onnan föntrõl, az étterembõl az
esõfel-hõk vonulását, és nyomában hogyan kúszott sötét árnyék az elõzõ percben még napfényes hegyoldalakra. Szerencsére nem esett tartósan, mire befejeztük az ebédet, ismét kiderült, de mikorra leértünk a hegyrõl a buszhoz, szaladni kellett, mert újból rázendített.
A következõ úticél a Semmering-i vasútállomás volt. A világhírû és a világörökség részeként számon tartott vasútvonalnak a tervezése és építése Carl Ghega nevéhez fûzõdik, aki már 16 éves korában végzett mérnök volt.
(Szóval zseni volt, s mint általában az ilyenek, nem élt meg hosszú kort). Tíz év alatt épült meg ez a vonal, maga I.
Ferenc József avatta fel, Gheganak nemesi címet (Ritter) adományozott. A Semmering-i vasútvonal 41 km hosszú, a vonat 460 m szintkülönbségen közlekedik, 14 alagúton és 16 viadukton szeli át a mesés tájat. A vonatok tiszták, üléseik kényelmesek, és hatalmas ablakaikon át csodálhattuk a tájat.
Nem utaztuk végig az egész szakaszt, csak Payerbachig mentünk, ott várt ránk a buszunk, és onnan jöttünk haza.
Közben volt idõnk kicsit szétnézni a városkában, amely ked-velt fürdõhelye volt a császári családnak is.
A régió geológiai jellemzõi alapján régóta gyanították, hogy a mészkövek, kvarc és dolomit vízzel teli pórusaiban, repedéseiben lehet akár termálvíz is. 1991-ben a szeizmoló-giai vizsgálatok vízkészleteket mutattak ki. Három évvel késõbb feltáró fúrás végeztek, végül Schmidsdorfban 2500 méter mélységben 70 °C hõmérsékletû vizet találtak.
Payerbach a monarchia idejében virágzott. Sok építészeti-leg értékes épület emlékeztet erre az idõszakra. Különösen a nyári szezon szerzett Payerbachnak hírnevet. Manapság nagy erõfeszítéseket tesznek, hogy a település ezt az örök-séget kamatoztathassa.
Payerbach a Payerbach-Reichenau állomással együtt a tu-rista kirándulások kiindulási pontja, többek között a Höllentalba, Hirschwangba. Lehet utazni a Semmering-vasúttal, de lehet túrázni merész útvonalakon, hegyeken,
hidakon át, felfedezni a vasúti nyomvonalat követõ szikla-galériát.
Elsétáltunk a helység fölött, sziklamagaslaton álló ún.
Fekete-tornyos plébániatemplomhoz. Alapítása valószínûleg a római idõkre tehetõ, elsõ alkalommal 1379-ben említik, ekkor még plébániaként. Pusztulása után 1447-ben újra felépítették. A templomhajó boltozata 1525 körül készült (nyolc sarokköves, csillag-boltozat, zárókövén részben meg-maradt a festés, a kórus boltozata bordás). Freskómarad-ványai a 14. századból valók. A templomban vannak késõ gótikus szobrok és más, a 18. és 19. századból való alkotá-sok. Az utolsó általános felújításakor, 1970-ben modern kórust (nyugati karzat) építettek a templomhoz, és a belsõ kialakítása is ebbõl az idõszakból származik.
Elsétáltunk a Payerbachi Parkba. 1901–1903-ben a vár-kertész irányításával új parkrészt alakítottak ki egy mûködõ fatelep helyén. Hosszasan elidõztünk a közelében található a mólónál és egy fából készült, stílusában a szaracénhoz hasonlító, a maga nemében különleges pavilonnál. Mintha az idõ visszarepült volna egy évszázadot!
A parkban, a strandfürdö mellett 1904-ben, a vasút 50.
évfordulója alkalmából felépítették a semmeringi régióban tipikus villa modelljét. Jó lett volna a belsõ kialakítását és berendezését is látni!
Megnéztük a Schwarza-folyó mentén a kis duzzasztójukat is. Hogy mi célt szolgál? Ha mondták is, nem hallottam, biz-tosan fényképeztem.
Mi mást tehet az ember ilyen szépségek láttán?