Behajózás Port Saidba.
Keskeny lengõhídon billegünk át a szárazföldre.
A nyolc buszból álló konvoj, mindkét oldalán és elõl rendõri biztosítással, Kairó felé robog.
Állandó utaskísérõnk mellé meleg-barna szemû, gyöngy-fogsorú arab nõt kapunk helyi idegenvezetõnek. Nyakában hosszú aranyláncon méretes, a végtelenséget jelképezõ kár-tus, karján vastag, míves karkötõ, ujján ízlésesen nagy, sár-gaköves gyûrû.
Lelkesen és választékosan beszél angolul hazája történelmérõl. Állandó magyar kísérõnk nehezen birkózik a választékosságával, az utasok idõnként besegítenek a fordításba.
Sólepárlók szaggatják a földet, nyomorúságos vályog kalyibák mellett fut az út.
Aztán hirtelen, a semmibõl az út baloldalán pálmaligetek tûnnek fel, karcsú, üde zöld pálmafák állnak katonás alakza-tokban.
– Jéééé! Ez meg hogy került ide? – kiált fel egy utas.
A fejek balra csavarodnak, és egyszerre kezd kiabálni, gesztikulálni mindenki. Fényképezõgépek kattognak, felvevõk surrognak, az ülõkre szinte ráfekszenek a jobb oldalról felpattanók. Mindenki igyekszik a ritka pillanatot megörökíteni. A fák koronája fölött egy hatalmas hajó felsõ teste látszik.
Az idegenvezetõ is kinéz az ablakon, és elneveti magát.
– Ott van a Szuezi csatorna – mondja.
Ezzel aztán arab szépségünk be is fejezi Egyiptomból való kiképzésünket.
Miután mindenki visszatalált az ülésére, közread egy árjegyzékes ékszer és papirusz katalógust, majd kiosztja a
kis táblázatot, amely az angol abc betûit és az azoknak megfelelõ hieroglifákat tartalmazza, majd elmagyarázza, mi a teendõ rendelés esetén.
– Minden megrendelt ékszer és papirusz kép a múzeumi látogatásunk végére elkészül – teszi hozzá, további biztatást adva a még bizonytalankodóknak.
Csend honol a buszban, mindenki lázasan oszt-szoroz, mekkora kártusra, aranyra vagy ezüstre nyomassa, milyen papiruszra írassa szerettei, illetve a maga nevét.
Kairó porfelhõbe rejtõzött, csak a város felett hosszan ívelõ K-Ny-i felüljáróról enged némi bepillantást az alatta elterülõ, koszban, szemétben fuldokló nyomornegyedekbe.
Belvárosában, a Tahrír téren áll az Egyiptomi Régiségek Múzeuma, vagy ismertebb nevén az Egyiptomi Múzeum neoklasszikus épülete. A kiállított, mintegy 150.000 tárgy közül a leghíresebbek Tutanhamon fáraó (kb. Kr. e.
1335–1325) sírjában talált kincsek.
„Tutanhamonról a 2008–10 között végzett DNS-vizsgála-tok kétséget kizáróan megállapították, hogy a híres Amarna-reformmal kísérletezõ fáraó, IV. Amenhotep (ur. Kr. e.
1355–1337) fia volt, aki uralkodása során az általa választott istenség – Aton – tiszteletére nevét Ehnatonra változtatta. A nagyjából 10 évig regnáló, fiatalon elhunyt Tutanhamon az új – átmenetinek bizonyuló – fõvárosban, Ahet-Atonban látta meg a napvilágot, és körülbelül 8 esztendõs koráig Tutanhaton néven élt…
…a 18. dinasztia utolsó sarjaként õt ültették Egyiptom trónjára, Tutanhaton pedig nevelõi hatására rövidesen visszaállította Amon isten – és vele az Amon-papság – régi uralmát. A változás nyomán a gyermek fáraó a Tutanhamon nevet vette fel, és feltehetõleg egy évtizeden át uralkodott feleségével…
…Az ifjú király végül igen fiatalon, örökös nélkül fejezte be életét, váratlan elhunytát épp ezért – és a zûrzavaros korszakból következtetve – sokáig gyilkosságnak gondolták;
egy 2005-ös orvosi vizsgálat aztán a halál okát egy csont-törésbõl eredõ fertõzésre és üszkösödésre vezette vissza, de arra is fény derült, hogy Tutanhamon valószínûleg maláriától is szenvedett.”* Sírját 1922-ben fedezte fel Howard Carter a Királyok völgyében. A csaknem érintetlen sírkamrában ötez-ernél több tárgyat találtak.
A Nemzeti Múzeumban legalább száz turistacsoport tolong, a helyi idegenvezetõk egymást túlordítva magyaráz-zák a látnivalókat és hajszolják teremrõl teremre a cso-portjuk tagjait. Nincs idõ gyönyörködni a múlt becses emlékeiben, nincs hely hozzáférni a tárlók üvegfalaihoz, rohanni kell az idegenvetõ feltartott kézzel lengetett színes muszlinkendõje után, hogy senki el ne vesszen a termek, folyosók labirintusában és a tömegben.
Idõ múltán, amikor az élménysokk letisztul, valahonnan mégis tisztán elõjönnek a részletek, nem mindegyik kiállított tárgyé, csak amelyek a többinél sokkal jobban megérintettek.
Egyik ilyen Tutanhamon híres aranymaszkja volt, amelyet egyébként a sírkincse legfontosabb darabjának tartanak. A fenséges maszk, amelyet a múmiája fejére helyeztek, tizen-egy kilogramm, tömör arany, üvegpaszta- és drágakõbera-kással készültek, az élethû szemek világos kvarcból, a pupil-lák pedig obszidiánból.
Gyönyörûen megmunkált tárgy a hordozható szentély, a fedelén Anubisz szobrával (Anubisz, az alvilág és a holtak oltalmazója, késõbb a holttestek bebalzsamozóinak istene is, ülõ fekete sakált formáz). A szentélyszekrényben fõleg ék-szerek voltak, melldíszek, amulettek, illetve a temetési szer-tartáson használt alabástromtálkák, a nagyszámú istenszobor közül három teljesen állat formájú. Egyikük felfújt nyakú álló kobrát vagy Ureusz kígyót (a Napisten védelmezõje) ábrázol.
–––
*Tarján M. Tamás: Tutanhamon sírjának felfedezése.
In: Rubiconline, 1922. november 4.
Láttunk sásból vagy papiruszból készített szandálokat, amelyekrõl elképzelhetõ, hogy Tutanhamon is hordta õket életében. Ennél díszesebbek is voltak, aranyozott fából készültek bronz, üveg és obszidián berakással. Ezekre a (valószínûleg soha nem is viselt) szandálokra megkötözött ellenségeket festettek azért, hogy a fáraó minden egyes lépésével morzsolja szét a talpa alatti rabot.
Tutanhamon trónszéke aranyfüsttel borított fából, valamint ezüst betétekkel, vörös háttérrel ellátott alabástrommal, üveggel és drágakövekkel készült. Álltunk elõtte hosszú percekig, szerettük volna minden részletét megjegyezni, de idegenvezetõnk sürgetése és a helyünkbe igyekvõk lökdösõdése eltávolított a vitrintõl.
A harci szekerekhez érve idegenvezetõnk elmondta, hogy a fáraó túlvilági közlekedésére hat szekeret helyeztek el a sírkamrájában, szétszerelt állapotban. Közülük a két nagyméretût ünnepi alkalmakkor hajtotta, a kisebb, nagyon díszeset, valamint a három könnyû kocsit hétköznap használta hadjáratok és vadászatok alkalmával.
A múzeum másik hírességét, a Múmiatermet, amelyben 27 fáraókori múmiát õriznek, tényleg futólépésben néztük meg.
A szûkre szabott idõbe a tolongás miatti élményvesztést nem számították bele az idegenvezetõk.
A megrendelt ékszerek és papiruszok átvétele hosszabb ideig tart, mint a Tutanhamon kincsek megtekintése.
A Nílus szemkápráztatóan csillog a 40 °C-os hõségben. A konvoj szürke porfátyolban fúrja magát. Giza felé halad.
Arab szépségünk minden percet kihasznál, látni úgy sem lehet sokat, inkább a tevegelésre való alkudozás
„tudományába” avatja be a csoportot.
A porfüggönyön keresztül egyszer csak átsejlik a Kheopsz-piramis kontúrja, sok álom, történet, olvasmány meg-testesülése. A busz hol araszolva, hol megállva lopja a métereket a piramisokig tartó, fogyni nem akaró úton. A busz egészen felbolydul, a türelmetlenség lassan úrrá lesz
mindenkin. A sofõr sûrûn törölgeti az arcát, a következõ megálláskor kinyitja az ajtót. A türelmetlenebbje kilódul a buszból, hogy az alkudozásról tanultakat kipróbálja a gya-korlatban, azaz a bevezetõ út elejétõl a busszal lépést tartó és a tevéik szolgálatát meglehetõsen erõszakosan kínáló bur-nuszos arabokkal.
Hazai utaskísérõnk bosszús arccal kiabál utánuk, a lelkükre kötve, hogy pontosan egy óra múlva legyenek a nagy piramis elõtti parkolóban. Tõlünk még húsz percet vesz el az araszolás. Az engedetleneknek volt igazuk!
Mint az apró hangyák, szerteszét fut a csoport még fog-lalatlan kõkockát találni, amelynek tejérõl, az irdatlan épít-mény tövében, diadalmasan mosolyoghat bele a fényké-pezõgép lencséjébe. Aztán helycsere a fényképezõvel. Utána jut még kevéske idõ elámulni a könyvekbõl, képeslapokból, filmekbõl ismert, sokszor megcsodált emberi alkotáson.
Aminek létrehozása ma sem teljesen megoldott rejtély.
Elméletek vannak, és mindenki kitart a magáé mellett.
A csoport késve szállingózik a parkolóba, s mikor végre mindenki megérkezik, felmerül az ötlet, hogy még jó lenne megnézni a Mükerinosz-piramisban a sírkamrát. Idegen-vezetõnk elõször a szûk és alacsony folyosóval rémisztgeti a klausztrofóbiás vagy arra hajlamos társainkat, majd látva, hogy a csoport többsége nem visszakozik, idõhiányra hivat-kozik, és mindenkit a buszba terel. Elindulunk egy magaslat tetejére. A távolban a piramisok okker színû gúlák az okker sokárnyalatú köves-homokos tengerében. Jobbra, még távolabb, a homokhegyek gerincén tevekaraván vonul. Sötét, lassan mozgó sziluettek a látóhatáron. Alattunk színes pom-ponokkal felcicomázott, élénk színû, bojtos takaróval borí-tott tevét futásra nógat a gazdája. A teve felsõ ajkát kétfelé húzva vicsorít, a grimaszára többen hangosan felnevetnek.
Mintha felfogná, hogy õ a nevetés tárgya, dühösen rázza a fejét, végül kelletlenül engedelmeskedik. Megnyúlt, hosszú árnyékuk, mint iránytû a piramisok felé mutat.
Mire a busszal a szfinxhez érünk, a szmogon áttûnõ piramisok mögött nyugovóra készülõ Nap sejtelmes ezüst szürkébe öltözteti õket. A szfinx elõtt hullámzó turisták és arab zarándokok árnyéka a homok okkerét szürke csíkokkal sávozza. Nehéz keresztülfurakodni a tömegen, és mennél közelebb kerülünk hozzá, annál kevesebbet látunk belõle.
Csak messzirõl engedi magát csodálni, mintha szégyellné arcának sebeit, hiányait. Az árnyék gyorsan mélyül az arcán, amely lassan eltûnik az alkonyat fátyla alatt. Fenséges testének vöröses-sárgás rétegein búcsúzóul megpihen a fény.
Visszafelé megállunk egy illatszer-kereskedésben, ahol a szokás szerint teával, kávával kínálnak. Közismert francia, olasz parfümgyártók nevéhez kapcsolva fáradhatatlanul sza-goltatják, kínálják, parfümjeiket. Huszonnégyfélét. A morgolódás egyre hangosabb, a vitrinek körbejárása után kisomfordálunk a kellemes, légkondicionált terembõl. Ennyi idõ elég lett volna a fáraó sírkamrájának megnézésére, dohog hangosan egyik csoporttársunk. Egyetértõ morgás kíséri sza-vait. A lázadás magjai késõn és száraz homokba hullottak.
Másik útvonalon, a belvároson keresztül megyünk ki a fõvárosból. A szmog már megszûnt, mindennek éles kontúr-ja van. Az esti fényárban aranykupolák, tornyok csillognak, aranysárgában tündökölnek a paloták, mecsetek.
Búcsúzóul Kairó a legszebb arcát mutatja.