A mûemléki kutatás és kézmûvesség hálózatának (Porta Speciosa) kedves tagtárs házaspárja, Miki és Márta (M + M) kétnapos kirándulást szervezett szûkebb hazájában, a Káli-medencében. Régi vágyunk volt eljutni országunknak erre a részére, ezért kapva kaptunk a lehetõségen.
A Káli-medence hat község: Kõvágóõrs, Köveskál, Szent-békkálla, Mindszentkálla, Kékkút és Salföld által elfoglalt központi medencébõl és a szervesen hozzákapcsolódó Balatonhenye és Monoszló község két mellékmedencéjébõl áll. A medencék Köveskáltól, Balatonhenyétõl és Szentbék-kállától északra, az Eger-patak völgyéig terjedõ hegysorral együtt alkotnak egységes egészet. A patak völgyében fekszik Kapolcs, ahonnan az 1980-as évek végén indult el Mûvészetek Völgye néven a kulturális, zenei, színházi, iro-dalmi élet színe-javát felsorakoztató programsorozat. Kis töréssel napjainkban is folytatódik, több településre kiter-jedõen, a fesztivál.
Zánka volt a találkozóhely. Ott sem jártam még, csak átu-tazóban, és bár számtalan fényképet, folyóiratot, felvételt, mozi híradót láttam a híres Úttörõtáborról, de a kerítésén belülre még a pillantásom sem jutott el. Mindezt csak azért vetettem elõre, hogy érthetõ legyen a sokszorosan feléledt kíváncsiságom. Itt volt a kirándulásunk kiinduló és befejezõ helye, és a szálláshelyünk is.
A tábort ma már Erzsébet Üdülõközpont és Tábor Zánkának nevezik, és a hajdani gyermekváros helyén, mint-egy 200 hektáron óriási zöldterületen fekszik a Balaton-felvidék természeti szépségekben és történelmi értékekben gazdag területén. Az üdülõközpontnak hosszú, saját balatoni partszakasza van, és a területen sok, a szórakozást, kikap-csolódást szolgáló létesítmény található.
M + M a pályaudvaron vártak, oda érkezett mindenki Pestrõl, Gyõrbõl, Veszprémbõl. Mikrobusszal és személy-autóval vittek a tábor recepciójához, majd a bejelentkezés után a területén álló számtalan épület egyikéhez. Letettük a csomagjainkat, aztán azonnal indultunk a Nivegy-völgy felé.
M elmesélte, hogy a honfoglaláskor ebben a völgyben is telepedtek meg magyarok, pl. az északi oldal lankáin Buda vitéz. A települést ma is Óbudavárnak nevezik. A legenda szerint, amelyet a neten találtam, „a vitéz három ifjúvá serdült fiát, Istvánt – becenevén Csicsát –, Jakabot és Antalt felvitte a közeli Halom-hegy tetejére, onnan az ifjaknak egy-egy nyílvesszõt kellett kilõniük. Ahol a nyilak földet értek, ott a három fiú kialakíthatta saját udvarházát. Így lett István Balatoncsicsó, Jakab Szentjakabfa és Antal Szentantalfa alapítója.” A völgyet már a rómaiak is kedvelték, letelepedtek, és szõlõt is termeltek itt. A honfoglalás utáni idõkben az elsõsorban szõlõterületekbõl álló falvak a hoz-zájuk tartozó földekkel a király személyes birtokát képezték, lakói királyi udvarnokok voltak. A völgyben lévõ falvakban sok a templom, kettõ, három szinte minden településen talál-ható. További érdekessége a völgynek, hogy a szõlõterületek szétszórva, egymástól esetleg több kilométeres távolságra fekszenek. Ennek az a jelentõsége és egyben a külön-legessége is, hogy azonos szõlõfajtából a különbözõ ter-mõterületeken egészen más borokat állítanak elõ. Oka az adott terület sajátos terroirja, amely megkülönböztetõ jel-leggel látja el az onnan származó termékeket.
A terület a középkorban sûrûn lakott hely volt, a török hódoltság idején a törökök dúlásai következtében megritkult, a települések egy része kihalt és eltûnt. Balatoncsicsót egy 1272-bõl származó írás említi elõször.
A faluban megnéztük a régi plébániát, amit pályázati pénzbõl nagyszabású, különbözõ funkciójú centrummá építenek át. A templom mellett elhelyezett tábla hirdette, hogy megújul a balatoncsicsói plébánia, ehhez „sikerült
olyan támogatókat találni, akik az örökségi értékek megõrzése mellett fontosnak tartják, hogy a völgy lakossága a plébániát közös tervek alapján közös célra használhassa.”
A plébánia alapítvány helyi képviselõinek vezetésével megtekintettük a közel 300 éves, barokk jegyeket õrzõ mû-emlékegyüttest, amely közel 30 éve elhagyottan állt. A plébánia majd két évszázadon keresztül volt Nivegy-völgy 5 kis falvának közösségi és spirituális központja. Az épületek romjaikban is sok szépséget õriztek: a barokk boltívek színes virágmintázatát, freskómaradványokat, hatalmas kovácsolt-vas csillárt, csokoládébarna, mintás csempékbõl épített kály-hát, mintázott járólapokkal borított padlózatot, a pajtaépület hosszú mennyezetgerendáit, a terméskõbõl épített falait.
Az épületek megtekintése után szakmai vezetõnk frissen sült pogácsával és jófajta borral vendégelt meg csoportunkat.
Ezután a közelmúltban felújított, 17. századi Szent Ágos-ton-templomot néztük meg. Vezetõnk elmondta, hogy az õsi csicsói templom megmenekült a török pusztítástól, az 1600-as években a falu lakói református hitre tértek, a templomot is õk használták, majd 1754-ben a veszprémi püspökséghez tartozó egyházi birtok lett a terület. Az öreg templomot nagyon megviselte az idõ, így új templomot kellett építeni. A templom építését 1787-ben kezdték meg, és 1791-ben szen-telték fel Szent Ágoston püspök tiszteletére. A késõ barokk stílusú templomot a 2008-ban kezdõdött felújítása elõtt utoljára 1913-ban tatarozták, amikor is megújították a fõoltárt és a mellékoltárokat, kijavították a fél évszázados orgonát. Az egytornyú, fehér falú templom szinte vakított az éles napfényben. Bejárata elõtt kis elõkert, padokkal, szép, régi, öntöttvas karos ártézi kúttal és emlékoszloppal. A templombelsõ pasztell színei kiemelik a mennyezeti freskók és a magyaros díszítõ elemek szépségét, a fõoltár, továbbá a fõhajóhoz illeszkedõ árkádok oltárainak díszítését.
Figyelemre méltó a kétoldali padsor egyszerû faragása, színének harmonizálása a lábazati falazat színével.