Míg a kisbusz kanyarog velünk vissza Zánkára, M folytatja az idegenvezetést Zánkáról. A település és környéke már az õskorban is lakott hely volt, amit a község határában talált újkõkori, késõ rézkori és kora bronzkori leletek is bizonyí-tanak. Az ókorban a Balaton környéke Pannónia néven a rómaiak uralma alatt állt. A római birodalom idején Zánka is lakott hely volt, a református templomnál levõ dombon e korból való leletek kerültek felszínre. Nevét elõször az 1164-bõl származó oklevél említette. A honfoglalás után a Kál-nemzetség szállásbirtoka volt. A 12. században már kõtemp-loma is volt, amely ma is áll. A templomot 1333–1335-ben a pápai tizedjegyzék említette elõször. Zánkát elõször az Atyusz-nemzetségbeliek birtokolták, késõbb, a 13–14.
században a veszprémi káptalan birtoka volt. A 15. század-ban a Gyulafi- és a Rozgonyi-családok voltak birtokosai, 1474-ben Mátyás király a Gyulafi-családot erõsítette meg birtokában.
A török hódoltság alatt a környék is sokat szenvedett:
1548-ban a törökök Zánkát is felégették. A falu az 1696-os adóösszeírásban már nem szerepelt, puszta lett. 1736-ban német református telepesekkel telepítették be újra. A falu a 19. század elejére elmagyarosodott.
Zánkán szintén kulcsátadással megnéztük a református templomot, amelyet elõször a nevezetes, 1333–1335 között készült pápai tizedjegyzék említi. A Balaton-felvidék egyik legrégebbi temploma, a falán elhelyezett emléktáblán olvashatjuk, hogy a templom a 12. században épült, barokk stílusban. A hajó keleti oldalán nyíló, keleti eredetû szentély egykor négyzetes alaprajzú épülettestbe foglalt rotunda volt.
Erre az erõs falú rotundára építették késõbb, a 13. században a tornyot.
A templomot a 18–19. században többször átépítették,
majd az Európai Közösség pénzügyi támogatásával 1992-ben az eredeti kiképzés és belsõ elrendezés szerint alakítot-ták vissza.
Vacsorára a Mersics pincészetben vártak.
Útközben a Szent Balázs-hegyen lévõ Szent Balázs-temp-lom romjait is megnéztük, amely csodálatos környezetben, álló toronnyal, sok épen maradt falrészlettel magasodik a táj fölé.
A Balatoncsicsói Önkormányzat által a templomrom elõtt 2004-ben elhelyezett két tájékoztató tábla szövege szerint a templom a kora Árpádok idejében épült, és Szent Balázs védelmébe ajánlották. Így kapta a kis település is a Szentbalázs nevet.
Az elsõ, kisméretû falutemplom építését a 12. századra teszik. A tornyot és a hozzá tartozó hajót valószínûleg a 13.
században építették a korai román építményhez gótikus stílusban. A templomhoz kripta és sekrestyekápolna is épült, a torony felõli oldalon háromnyílású kegyúri karzat látható.
Román kori szentélye kívül négyszögletes záródású, belül íves, hasonlóan a zánkai református szentélyéhez. A 15.
századból való a nyugati homlokzat magas pálcatagos bél-letû csúcsíves kapuja, amelyet a Balaton felõl, a terebélyes fügefák alól csodálhattunk meg.
A török idõkben a többi Nivegy-völgyi faluhoz hasonlóan Szentbalázs is elnéptelenedett. A templom a 16. század kö-zepén elpusztult. A település a 18. századi iratokban már Csicsó pusztájaként szerepel. Az 1700-as évek második felében szorgos sváb családok érkeztek az elnéptelenedett nivegyi falvakba, és folytatták a köves területek mûvelését, a szõlõtermesztést.
Pályázati pénzbõl 2001–2002-ben részlegesen helyreállí-tották a templomot.
Az Árpád-kori Szent Balázs-templomromnál évente február elsõ szombatján szabadtéri szentmisét tartanak, és Balázs-áldásban részesülnek az ide zarándokoló hívek. A
szentmisével a torokbetegek védõszentjeként tisztelt Szent Balázs püspök emléke elõtt tisztelegnek.
Az ünnepi esemény zárásaként a Nivegy-völgyi Borút Egyesülethez tartozó pincék gazdái hegyleve kóstolásra vár-ják a vendégeket.
A Mersics Porta a Nivegy-völgyet keletrõl határoló Szent Balázs-hegy legszebb részén, Szentantalfa felett, közvetlenül a gerinc alatt, a templomromtól 150 méterre található. A szõlõkkel körülvett présházhoz hagyományos építésû boltíves, fahordós borospince és hasonló kialakítású hosszú faasztalokkal berendezett helyiség kapcsolódik. A fedett lugasról és teraszról ráláttunk a Balatonra.
Az asztalok már terítve voltak, és miután elhelyezkedtünk, kis fonott kosarakban kihozták az M + M által „megsúgott”
borkorcsolyát, a helyi sütésû, különlegesen finom sóskif-liket. A sok gyaloglás és persze a jó levegõ olyan étvágyat csinált, hogy a kiflik rövid idõn belül eltûntek a kosárkákból.
Bár volt utánpótlás, de M jószándékúan figyelmeztetett, hogy a fõételre is tartalékoljunk némi helyet a pocakunkban.
A pörkölt az apró, szinte egyforma méretû galuskával és a salátával mennyei eledel volt. A gazda lehívta a társaságot pince- és borbemutatóra és persze a kóstoláskor legjobban ízlett borfajta vásárlására is. A gazda tangóharmonikája is elõkerült rövid idõre, aztán búcsút vettünk az esti fénnyel rajzolt szélû Balatontól és vendéglátóinktól.
Másnap a Zánkai Tájházat néztük meg, amely régi épületek együttese, valódi, korabeli bútorokkal berendezve.
A népi jellegû, zsúpfedeles egykori lakóház építtetõjének neve ismeretlen, építésének éve a szakirodalom szerint 1763 körülire tehetõ. Valószínûbb azonban, hogy a 19. század ele-jén épült, és mûemléki védettség alatt áll. A hosszú sza-lagtelken elhelyezkedõ, elõkertes, háromosztatú tornácos parasztházhoz gazdasági udvar és két melléképület tartozik.
A lakótér három részbõl áll: tisztaszoba, konyha és kamara, amelyeknek a tornácról külön bejáratuk van. A vert
vályog-falú ház alatt – jellemzõen – nincsen pince. Padlózata erede-tileg döngölt agyag volt, kõlap-, illetve téglaborítása késõb-bi eredetû. A helyiségek alacsony belmagasságúak; mester-gerendával erõsített pórfödémmel fedettek, a tornác fedése dongaboltozatos. Az eredeti ház kémény nélkül, füstös kony-hás volt, késõbb a konyhát és a szobát a közéjük épített kemencével fûtötték.
A tisztaszoba bútorai, elrendezésük ismerõs nagyszüleim házából, náluk a konyhában az asztalon, a két széken, a rakott tûzhelyen és a deszkán álló kannákon kívül más nem volt. Az edényeket a konyha mellett lévõ kamrában tartották, a falakra semmit nem akasztottak. Ez nagyon mutatós kony-ha, fõleg a falakon körben elhelyezett tálak, fedõk, ser-penyõk, dagasztó teknõ, evõ- és fõzõeszközök miatt.
Az öreg kocsiszínben Szekeres Károly Munkácsy Mihály-díjas keramikus mûveiben gyönyörködtünk.
A mûvész dolgozott agyaggal és porcelánnal, samottal és betonnal, kõcseréppel és ezek mindenféle keverékével.
Kísérletezett magas tûzû szilikátanyagok kombinációival, új mázakkal. Az itt kiállított roncsolt felületû vázái, korsói, tár-gyai inkább a korai munkáiból valók. (Munkásságáról – a neten – keresgélve találtam, hogy újabb munkái geometrikus elemekbõl épített szabálytalan alakzatok). Az egyik nagy korsó „szakadozott” felületén, meglepetésünkre, a Halotti Beszéd szövegét fedeztük fel.
Párommal egyetértettünk: bár a kiállított tárgyak megle-hetõsen nagyméretûek voltak, de ha bármelyik nekünk tetszõ tárgy a lakásunkba kerülhetett volna, megtaláltuk volna a méltó helyét.
A helyi szakmai idegenvezetõnk, aki feleségével együtt
„találta ki” és rendezték be Dr. Gáncs Lajos borcímke gyûjteményét az udvaron lévõ másik épületben, érthetõen büszkén mesélt a kiállításról, amelyet 2012. szeptemberben nyitottak meg a Tájházban. A mezõgazdász végzettségû Dr.
Gáncs Lajos élete végéig gyûjtötte a borcímkéket.
Ötletadó-ja volt a Somlói Borrendnek és kuratóriumi tagÖtletadó-ja a Somlóhegy Alapítványnak. Mintegy 7000 darabból álló gyûjteményébõl kb. 1300 darabot láthattunk kiállítva. A nagyteremben a balatoni, a kisteremben a badacsonyi borászathoz kapcsolódó borcímkék kb. 130 évet és 22 borvidéket ölelnek át, és részei a borászati kultúránknak, de részei a képzõmûvészeti és grafikai kultúránknak is. A kiál-lítási anyagot Gáncsné Zsuzsa asszony adományozta Zánkának.