A zalai dombvidék szelíd lankáinak látványa szinte észrevétlenül kíséri át összeszokott mûemlékes csapatunkat a határon, Szlovéniába. Az idõ múltával a dombok emelked-nek, hegyekké magasodnak, az ablakból hosszasan a Gorenjska csipkés vonulatát látjuk.
Elsõ hosszabb megállónk Trojane. Nagy parkoló (buszok-nak is), ajándékbolt, cukrászda, étterem és szálló egy helyen.
Híresen finom a fánkjuk, szlovénül krofi a neve. Az eredeti trojanei fánk igazi, házi baracklekvárral készül. Eszegetve tartunk a parkoló kilátójához. Nagy a fánk, néha a másik kezünkkel is meg kell támasztani, hogy biztosan a mienk maradjon. A madaraknak nem adunk! Nyalogatjuk, törül-getjük a krofitól édes-zsíros ujjainkat, közben az elénk táruló képben gyönyörködünk. Hegyes-völgyes-dombos vidék, és bár közeledik az õsz, még minden élénkzöld, belõlük emel-kedik ki a hegyi legelõk smaragd színe.
Krofival tömött bendõvel ülünk vissza a buszba.
Udine mosolygós arcával fogad. Tócsák árulkodnak arról, hogy az esõ éppen érkezésünk elõtt mosta tisztára a város levegõjét. A nap még másodpercekre el-elbújik kisebb felhõ-darabok mögé, de a Piazza della Liberta épületeinek látványa nem engedi ki a kezünkbõl a fényképezõgépeket, kamerákat.
Az elsõ települést valószínûleg az illírek alapították, és a várost elõször egy adományozó levélben említik 983-ban.
Ebben II. Ottó német-római császár az Aquileiai Patriar-chátusnak (Püspökségnek) adományozza Utinum várát. A várost 1420-ban a Velencei Köztársaság hódította meg, és 1797-ig maradt annak fennhatósága alatt. Közben sújtotta földrengés, pestisjárvány és megtorlások az 1511-ben kitört felkelés miatt. 1814-tõl az Osztrák Császársággal per-szonálunióban álló Lombard-Velencei Királyság része lett,
majd 1866-ban az egyesült Olasz Királyság része.
Az elsõ világháborúban, 1917 õszén a Monarchia fel-készült egy átfogó, Olaszország elleni döntõ támadásra, amelyben német expedíciós erõk is részt vettek. A sikeres caporettói offenzíva után az egész Friuli-vidékkel együtt osztrák-magyar közigazgatás alá került. A háború után rövid ideig Udine az önálló Friuli régió székhelye lett, majd a Friuli-Venezia Giulia egyesített régió városa.
Piazza della Liberta szélén áll a velencei-gót stílusban épült, fehér és rózsaszínû márványlapokkal burkolt Város-háza, a Loggia del Lionello, oszlopai között fekete és fehér színû (Udine címerpajzsának és zászlójának színei), változó hosszúságú csíkokból készített fûzéreket lenget a szél.
Mellette a Caffé Contanera art deco épülete. Szemben a reneszánsz Loggia di San Giovanni, ennek oszlopai között is lengedeznek a fehér-fekete csíkfûzérek. Baloldalán az 1527-ben épült Óratorony (Torre dell’Orologio) magasodik. A torony tetején álló két mór figura minden órában megkondít-ja a harangot, emlékeztetve az idõ múlására. A tér mûemlék szökõkútja, amelyet 1542-ben építettek, most nem mûködik.
Fentrõl, magas oszlopok tetejérõl vigyázza a teret a Velencei (szárnyas) Oroszlán és az Igazságosság szobra, közöttük Hercules erõteljes alakja és az általa legyõzött és megölt óriásé, Cacusé. Mögöttük, a lépcsõsor tetején, a Béke-szob-ra, amelyet I. Ferenc császár adományozott Udinének a Campoformidói békeszerzõdés emlékére. A tér gyönyörû, a velencei hatás egyértelmû, akármerre néz az ember.
Rövid séta után olasz vendéglátóink, az olasz–magyar sza-kos egyetemista tolmáccsal együtt bevezetnek egy takarékpénztári épületbe. Az utca szûk, nem is vesszük észre, hogy elegáns, szép, régi palotába léptünk be. Elsõ pil-lanatban a nálunk is megszokott ügyfélforgalmat látjuk a modern pultoknál, aztán kitágul a tér, hátul míves korlátú márványlépcsõ vezet az emeletre. A fogadótérbõl pár lépcsõ magasságban nyílik a Santa Maria del Monte-kápolna
két-szárnyú fa ajtaja. Az oltár háta mögül lépünk be a kápolná-ba, és megilletõdve foglalunk helyet az oldalsó padokon.
Mert amit itt látunk, az egyszerûen lélegzetállító. Az oltáron hófehér márvány Pieta, a falakon festmények, a meny-nyezeten gyönyörû freskók. A falat eredeti bõr tapéta borít-ja, óaranyra festett hátterébõl szinte kiemelkednek a virágok.
Míg ülünk, nézelõdünk és fotózunk, hallgatjuk az épület, a Palazzo del Monte di Pieta történetét. A terület, ahol a palota épült, a 13. század közepén Udine gazdasági és társadalmi életének a központja volt. A készpénzek állandó hiánya miatt növekedtek az uzsorakamatok, a társadalom egy része eladó-sodott. Ennek ellensúlyozására 1496-ban létrehozták az udinei zálogházat, hogy segítse a bajba jutott polgárokat. A lehetõ legalacsonyabb kamatlábú kis kölcsönökért biz-tosítékként mozgatható (használati, személyes stb.) tárgya-kat adtak cserébe. Az 1500-as évek közepén új épület létre-hozásáról döntöttek. Az építkezés 1566-ban kezdõdött és 1569-re elkészült, majd száz év múltán tovább bõvítették a zálogházat. Földszintjén harminchat üzletet alakítottak ki.
Az üzleti életben gyakori, nem tisztességes gyakorlat miatt segítségül kérték az égiek befolyását és felügyeletét, és a zálogház végében kis kápolnát terveztek. A Santa Maria del Pieta 1694-ben készült el.
1822-ben alakult meg az elsõ önálló takarékpénztár, amely a 19. század végére visszaszorította a zálogházi tevékeny-séget.
A múlt században az épületen kívül-belül több fontos vál-toztatást hajtottak végre. Statikailag megerõsítették a falakat, megszüntették az 1976-os földrengés okozta károkat. Az átépítésekkor szem elõtt tartották a funkciónak minél jobban megfelelõ kialakítást, és nem utolsó sorban a homlokzat, a kápolna és a lépcsõház eredeti formájában való megõrzését.
A program szerint a Palazzo Morpurgóban több neves építész, közéleti tisztségviselõ elõadását hallgattuk meg a történelmi és kulturális örökség megóvásának helyzete, az
örökségek oktatásának tapasztalatai és a helyi kezde-ményezések témakörökben. A terem hatalmas, úgyis mond-hatnám, palotaméretû. A falakra festett három dimenziós, térhatású szobrok, szoborcsoportok festett emelvényen, fes-tett korinthoszi oszlopok között állnak. A megtévesztésig valódinak hatnak. A program végén tenyeremmel titokban végigsimítom a falat, hogy meggyõzõdjek, tényleg csak fes-tés. Utána megtekintettük – a szoros program miatt majdnem futva – az épületegyüttesben mûködõ Modern és kortárs mûvészeti múzeum kiállítását és az épülettömb három, különleges növényekkel és virágokkal beültetett belsõ udvarát.
Visszamentünk a Piazza Libertára, majd az Arco Bollanin keresztül a Várba sétáltunk, a Castello di Udinéhez. A Lippomano árkádsor melletti Strada al Castellón felfelé ha-ladva elismerõen bólintottunk, mikor megláttuk a kis koc-kakövekkel, kavicsokkal burkolt út keresztben kialakított vízlevezetõ árkocskáit, amelyek a nagy esõzésekkor megtörik a vízzuhatag sebességét, és ezzel a burkolat élettar-tamát is meghosszabbítják.
Udine központjában a Várhegyen lévõ Castello (Vár) uralkodik. A Várhegyet valószínûleg az évszázadok során felhalmozódott törmelék alakította ki. Keletkezésére azon-ban él egy legenda is, és kapcsolódik a mi történelmünkhöz.
Eszerint Attila királyunk, amikor 452-ben kifosztotta Aguileiát, az akkori Római Birodalom egyik legnagyobb városát, megparancsolta a katonáinak, hogy építsenek magaslatot Udinében, ahonnan gyönyörködhet a legyõzött városban. Katonái a sisakjukban hordták össze a földet, így keletkezett a Várhegy.
A jelenlegi épület helyén az Aquileiai Patriarchátus által épített erõd állt, amelyet az 1511-es földrengés elpusztított.
A ma látható reneszánsz formáját 1517-ben kezdték el építeni, és több mint ötven év múlva fejezték be. A kastély jelenleg múzeumi központ, helyet kapott benne egy
mûvészeti galéria, a régészeti és numizmatikai múzeum, a Risorgimento Múzeum, a Friuli Fotográfiai Múzeum és a több mint 30.000 kötetes könyvtár. Mi a Tiepolo kiállítást néztük meg, és az ember nem tudta, hogy a termet, a freskóit csodálja-e, vagy a tárlókban a képeket.
A Castello dombjáról, tiszta idõ lévén, éles, szép a kilátás a városra, a környékére, háttérben az Alpokra.
Udine legrégebbi templomát, a Chiesa di Santa Maria di Castellót, amelyet vélhetõen a 13. században építettek, de egyes leletek arra utalnak, hogy ennél jóval korábbi eredetû is lehet, csak kívülrõl láthattuk. A belsejét díszítõ, különbözõ korokból származó értékes freskóit szívesen megnéztük volna. Mellette található a harangtorony, tetején a bronz/
aranyszínû angyallal, amely a széljárásnak megfelelõen forog, kinyújtott karja mindig a széljárás irányát mutatja.
Olyan szélcsend volt azonban még a magasban is, hogy az angyal „kõvé váltan” álldogált a torony tetején.
A különleges hatású Arcade Lippomanón (Lippomano árkádsor) jöttünk vissza a Várból, amelynek pillérein az építésében közremûködõk címerei és freskótöredékek láthatók.