Vendéglátóink, a polgármester, továbbá a régészeti ásatá-sokért felelõs és irányító szakemberek fogadták a csopor-tunkat. A székesegyházhoz sétáltunk, és ott rövid áttekintést adtak a város történetérõl.
Aquileiát i. e. 180–181-ben alapították a rómaiak akkor még határerõdként, védekezésül a gallok ellen. Aztán Róma tovább terjeszkedett, a település bekapcsolódott a római települések rendszerébe, és elsõsorban Bononiával (a mai Bolognával) és Via Postumiaval (a mai Genovával) kezdett kereskedelmi kapcsolatokat kialakítani. Ebben az idõben a Római Birodalomban több fontos út épült meg. Az egyik a mai Triesztbe vezetett, a másik pedig a jelenlegi ausztriai város helyére, Klagenfurtba. A város jelentõsége különösen azután nõtt meg, hogy Klagenfurt környékén aranyat fedeztek fel, és még több ember érkezett a térségbe, így Aquileiába is. Fontos stratégiai hellyé vált, egyre nagyobb
részt képviselt a kereskedelemben, különösen a mezõgaz-dasági termékek között.
Alapítása után a város hamar fontos közlekedési csomó-ponttá vált. A Római Birodalom egyik legfontosabb útvona-la, a Via Annia Patavium (ma Padova) városát kötötte össze Aquileiával. A másik jelentõs útvonal, a Borostyán út pedig innen indult kelet felé, és Pannónia érintésével a Balti-ten-gerig tartott.
A barbár betörések észak és kelet felõli felerõsödése ide-jén, i. sz. 168-ban, Aquileia ismét a keleti védekezés egyik bástyája lett.
A város elsõ kikötõje i. sz. 90-ben épült, a 3–4. században már jelentõs tengeri kikötõvel rendelkezett.
A tiltott keresztény hit a 2. században jelent meg a város-ban. A keresztények üldözésének Constantinus 313-ban kiadott milánói ediktuma vetett véget, utána templomok és kápolnák épültek a mártírok emlékére. A kereszténység ter-jedésével pedig az egyik legfontosabb vallási központtá alakult, a város püspöke pátriárkai rangot kapott. 381-ben tartottak elõször Aquileiában zsinatot, majd az elkövetkezõ évszázadokban ezt több is követte.
Aquileia pusztulását elsõsorban Attila hunjai okozták 452-ben. A rommá vált város köveit a környék lakói hordták szét.
Az elmenekült lakosok kisebb városokat alapítottak a kör-nyéken, de közülük olyanok is voltak is, akik a lagúnákba húzódtak, s elõbb Grado, majd Velence alapjait is lerakták.
A 9–10. században két másik nép pusztított errefelé, elõbb az avarok, aztán a kalandozó magyarok. Végül egy föld-rengés tette teljessé Aquileia pusztulását. Ezután nehéz volt még a helyét is megtalálni.
Aquileiáról a Római Birodalom bukása után, a korai középkorban kevés az információ. Az Itáliába behatoló lon-gobárdok idején, 568 körül a Friuli hercegség székhelye már nem Aquileia, hanem Cividale lett. Aquileia ezután már nem tudta visszanyerni egykori jelentõségét. Az aquileiai
pátriár-ka (püspök) tisztsége azonban megmaradt, de 1238-ban a patriarchátus Udinébe költözött. 1420-ban ugyan vissza-került Aquileiába, de a város akkor már gyakorlatilag velen-cei fennhatóság alatt állt. 1751-ben végleg megszûnt az Aquileiai Patriarchátus.
Vendéglátóink büszkeséggel beszélnek arról, hogy a régészeik egyre nagyobb területeket tárnak fel a Római Birodalom harmadik és – egy római történetíró szerint – az akkori világ kilencedik legnagyobb városából. Mint meg-tudjuk, az ásatások a múlt század 30-as éveitõl váltak erõtel-jessé. Az eddig napvilágra került fürdõkomplexum marad-ványaiból, templomok, középületek, magánházak leleteibõl következtetni lehet a város jelentõségére is.
Az ismertetõ után kísérõinkkel a harangtoronyhoz men-tünk. A 73 méter magas tornyot Aquileia egyik pátriár-kájáról, Popponéról nevezték el. Õ volt a torony építtetõje 1031-ben. A harangtorony kerítése elõtt magas oszlop tete-jén látható a Romulus és Remust tápláló, az ún. Capitoliumi farkasnak a római eredetijénél kisebb másolata.
Innen a bazilikába (Basilica di Maria Assunta) tartottunk, megnéztük híres mozaikpadlóját, amelyet az UNESCO a Világörökség részének nyilvánította. A ma látható épület-együttes eredetijének építését Teodorus püspök rendelte el, közvetlenül a keresztényüldözéseket megszüntetõ Constan-tinus császár 313-ban kiadott milánói ediktuma (milanói ren-delet) után. A templomot Szûz Mária, Szent Hermagor és Szent Fortunatus tiszteletére szentelték fel. Az elsõ templo-mot egy 4. századi római épület alapjaira emelték, majd az elsõ templom lerombolása után még négyszer építették át az évszázadok során. Minden alkalommal felhasználták az elõzõ épületek szerkezetét.
A mai formájában látható bazilika román és gótikus stílusú, 1031-ben szentelte fel Poppone püspök. Az ókeresztény templom leglátványosabb emléke a 760 négyzetméter területû mozaikpadló, a Nyugati világ
leg-nagyobb ókeresztény mozaikja. Szétszóródunk a két oszlop-sor mentén a kijelölt utakon, üvegpallókon, és aki hallótávol-ságon kívülre került a vezetõ régész szavait fordító tolmács-tól, az jó hasznát veszi a bazilikában kapott ismertetõnek.
Leírását követve gyönyörködhettünk a szimbolikus jele-netekben. A kakas és a teknõsbéka viadala valójában a Fény és a Sötétség birodalmának örök küzdelmét jelenti. Fantá-ziadús állatok sokfélesége, a burjánzó-indázó növényi díszítõelemek a teremtett világra utalnak; és halak min-denütt! A korai kereszténység jelképei. Hermész-Mercurius bárányt vivõ „istenfigurája”: Jézus, a jó pásztor jelképe. A gyõzelem jelképeit tartó allegorikus alak az egyház diadalát hirdeti. Közöttük pedig a templomot támogató adományozók portréi láthatók. A legnagyobb és legszebb mozaikrészlet a tengeri élõlényektõl hemzsegõ kép, amely ószövetségi példázattal, a cethal gyomrából kiszabaduló Jónás történeté-vel utal az Újszövetségre, az örömhírre, Jézus feltámadására.
A képek csak a fõoltár lépcsõsoránál érnek véget, ahol Szent Hermagornak a 9. században épített kriptájába nyílik lejáró. Az altemplomban, a 12. századi freskósorozat Márk evangélistának a tanítványáról, Aquileia elsõ püspökének életérõl és haláláról mesél. Szent Hermagor Nero császár korában élt, akinek a nevéhez fûzõdik a legelszántabb keresztényüldözés, és a hitüket megvallókra válogatott kínzások vártak. Ennek a keresztényüldözésnek lett mártírja a püspök követõjével, az ifjú Fortunatus diakónussal együtt.
Számunkra a legérdekesebb a kriptafal alsó ívén a különálló, másféle ábrázolás. Mintha drapériára lenne festve a jelenet, amelyen jellegzetes keleti nomád öltözéket viselõ, lovon vágtató harcos nyergébõl hátrafordulva kifeszíti íját az õt üldözõ dárdás, nyugati páncélos lovag felé. A magyaroknak tulajdonították ezt a harcmodort, valószínûleg egyik korai õsünk lehetett a festmény modellje. A freskó emlékezteti a látogatót, hogy Aquileia pusztulásának okozói elsõsorban Attila hunjai voltak, akik kifosztották és felgyújtották a
várost, majd évszázadokkal késõbb a portyázó magyarok is végigtarolták a területet.
A templomot 988-ban földrengés rongálta meg, amelyet Poppone püspök korszerû román stílusban újíttatott fel 1031-ben. 1348-ban megint erõs földrengés sújtotta a várost. Az ismételten renoválásra szoruló bazilika ezt követõen nyerte el a mai, az erõteljes románból a gótikába kecsesedõ for-máját. Apszisának freskói azonban a 11. századból valók.
Kazettás famennyezetét velencei asztalosok és kézmûvesek készítették a 16. században.
A mozaikok és az altemplomi freskók mellett egyéb emlékek is találhatók a bazilikában. Megnéztük a négy aquileiai vértanú szûz márvány szarkofágját és a lövészárkok Krisztusának szobrát. A szobrot készítõ mûvész élményanyaga az I. világháborúból származik, ahol maga is katonaként harcolt.
Végigsétáltunk a karcsú ciprusokkal szegélyezett úton, ahol a folyami kikötõ rakodópartja és a valamikori rak-tárépületek romjai láthatók. A közel fél kilométer hosszú rakodópart közelében emelkednek az egykori késõ római erõdítmény maradványai. Tovább menve, az út mentén az ásatások során elõkerült pompás kõfaragványokat csodáljuk meg, amelyek a valamikori házak míves faragású díszítõ-köveibõl származó darabok.
Hamarosan elõtûntek a tágas római fórum maradványai, amely egykor a politikai és a vallási élet központja volt.
Feltételezések szerint a teret övezõ egykori épületek árkádjai alatt üzletek és borkimérések várták a polgárokat. Hatalmas oszlopok mutatják a Cardo vonalát. Medúzafejes oszloptal-pak, valamint más díszes kõfaragványok láthatók a rom-jaiban is lenyûgözõ fórum helyén.
A régészeti vezetõ beszélt arról is, hogy folytatják a feltárásokat, ezek egészen a kikötõig húzódnak. Tervük az, hogy a romváros területén talált mûemlékeket elsõsorban az eredeti helyszínükön mutassák be, és a múzeumokban eddig
kiállított régészeti anyagok egy részét visszavigyék az erede-ti helyükre. Ezáltal is könnyebben képzelhetnék el a láto-gatók, miként nézett ki ez a valaha hatalmas város. A háromdimenziós modellekkel való szemléltetés is ezt a célt szolgálja.
Ehhez kívántunk sok sikert vendéglátóinknak.
A visszafelé tartó úton még sokáig beszélgettünk a termé-szeti katasztrófák, a birtoklási vágy és a nyomában járó pusztítási ösztön megdöbbentõ következményeirõl.