Másnap a reggelizés után azonnal indultunk Cividale del Friuliba.
A városka Udinétõl 15 km-re, közel a szlovén határhoz fekszik. A festõi szurdokon keresztül folyó Natisone mentén fekszik, és korábban fontos regionális hatalom volt.
Cividalét római városként Julius Caesar alapította i. e. 50-ben Forum Iulii néven. A városnak – stratégiai fekvése következtében – elsõsorban a birodalom északkeleti határai-nak védelme volt a feladata. Aquileia és Iulium Carnicum i.
e. 452-ben megsemmisült, utána Forum Iulii lett a leg-fontosabb város, a tartomány neve után Friulinak nevezték.
A longobard invázió után a Bizánci Birodalom része lett.
Miután a frankok 774-ben legyõzték a longobardokat, a város nevét Forum Julii-ról Civitas Austriae-ra változtatták.
Amikor 1077-ben megalakult a Friuli patriarchális állam, Cividalét választották fõvárosnak, majd 1420-ban a Velencei Köztársasághoz csatolták. A napóleoni háborúk után Cividale a Lombard-Velencei Királyság része lett. 1866-ban átengedték az újonnan alakult Olasz Királyságnak.
Ma nyugodt kisváros, középkori városközpontjának köszönhetõen azonban vonzza a turistákat. Keskeny, ka-nyargós utcáján haladva úgy éreztem, olyan közel vannak egymáshoz a két oldalon álló házak, hogy ha a szemben lévõ
szomszédok kinéznek az ablakon, talán a fejük is összeér.
Tágas fõtérre, a Piazza Paolo Diaconóra jutottunk ki. Szép árkádos, balkonos reneszánsz házak övezték a teret. Itt látható a Levrini-Stringher palota, amelynek sima vakolata az 1976-os nagy földrengés idején leomlott, és akkor váltak láthatóvá az addig ismeretlen freskók. Míves balkonjai alatt felirat hirdeti, hogy az épületben gyógyszertár mûködik. A tér házainak egyike a tér névadójának a freskódíszes háza, amelyben a diakónus született, aki késõbb, már montecas-sinói szerzetesként 787–789-ben megírta a longobárdok történetét. A tér középen díszkút, oszlopa tetején gyõzelmet hirdetõ nõalak, négy oldalán oroszlánfejes csobogók. Idõre megyünk a Régészeti Múzeumba (Museo archelogico), nézelõdésre, fényképezésre nem sok idõ jut. Újabb keskeny utcácska, végében tér, keskenyebb részét fogja össze a múzeum árkádos homlokzata.
A múzeumban gazdag római kori és a longobard idõszak-ból származó régészeti leletekben gyönyörködtünk, és újra be kellett látnom, hogy nincs új a Nap alatt, idõ múltán min-den ismétli önmagát. S ha évszázadokról van szó, elképzel-hetõ, hogy többször is. Például ma is viselhetõ és divatos ékszereket, dísztárgyakat õriznek a tárlók. A táblás játékok és dobókockák sem változtak, legfeljebb a játékszabályok, de a kelyhek, poharak, használati tárgyak stb. mívesebbek és szebbek a maiaknál, legalább is nekem jobban tetszettek!
Megnéztük a Santa Maria Assunta-katedrálist (Duomo), amelyet egy 8. századi épület fölé emelték a 15. században.
A velencei gótikus stílusú templomot Pietro Lombardo építész a 16. században fejezte be, de még a 18. században is végeztek rajta átalakításokat. Érdekessége a fõoltár latin nyelven írt ezüst oltártáblája (retabulum), amelybe 250 évvel a Gutenberg könyvnyomtatás feltalálása elõtt egyedi betûkkel nyomtatták bele a szöveget, és amelyen Szûz Mária látható Mihály és Gábriel arkangyal társaságában, akiket szentek, próféták vesznek körül.
A kis templom, az Oratorio di Santa Maria in Valle (más néven Longobard-templom, de Longobard-kápolnának is nevezik), közvetlenül a Natisone-folyó közelében, a régi lon-gobard-negyedben van. A Santa Maria in Valle kolostoron át lehet megközelíteni. A templom valószínûleg a longobard hercegek, királyi tisztségviselõk kápolnája volt, és a 8.
század közepén épült. A középkor mûvészetének figyelemre méltó alkotása, belsõ terét különlegesen értékes díszítések, mozaikok, dombormûvek, szobrok, freskómaradványok és stukkók díszítik, amelyek erõs bizánci befolyást mutatnak.
Az épületen belül és a környékén végzett régészeti feltárá-sok során késõ római és ókeresztény kori szerkezetre talál-tak, amelyre késõbb ráépítették a kora középkori épületeket.
Látogatásunkkor éppen restaurációs munkák folytak, az állványzat rúdjai között alig látszottak a bejárat fölötti freskómaradványok, a szentek stukkói, díszítések. A fából faragott üléssor is felújításra várt, festése megkopott, virágos faragásaiban megtelepedett a zöld penész. A szemben lévõ oldalon már befejezõdött a helyreállítási munka, az oltár felett a mennyezeti freskó élénk színei, a mennyezetet tartó, áthidalót alátámasztó korinthoszi oszlopfõk virágai, levelei szinte ragyogtak a templom ablakából jövõ fényben.
A kápolnát még a 8. században monostorrá alakították, amelyben késõbb az orsolya rendi nõvérek iskolát mûködtet-tek.
A monostor kerengõjében az udvart magas, vastag törzsû, terebélyes fák tartották árnyékban, a kerengõ árkádjai elõtt virágok, díszcserjék, az ablakok türkizkék zsalugáterei megtörték a fehér falfelületeket.
Az önkormányzat megvette az iskolarészt az apácáktól, és ezzel látogatható lett a monostor. Megnéztük a klauzúrát is (a szerzetesházak, kolostorok külsõ világtól elzárt része), de a szobák már üresek voltak, a berendezést és az irattárat is magukkal vitték az apácák.
A kolostor templomának, a San Giovanni in
Valle-temp-lomnak az eredete, a megtalált szobortöredékek alapján a 6.
századra tehetõ, de a feltárt longobard nemesi sírok arra engednek következtetni, hogy a 7. század közepén már biz-tosan létezett. A templom mai formáját részben a 13–14.
században és késõbb a 18. századi átalakítások során nyerte el. Mi a 14. századi szintet jártuk végig. A feltárt régi, robosztus kolostorfalakon freskómaradványok, a falkie-gészítések itt is megkülönböztethetõk az eredetitõl. A falak rétegezõdését, a hozzáépítéseket, a templom szerkezetének változtatását jól lehetett látni emeletnyi mélységben is. A templom bejárata mellett áll a harangtorony, amely alatt római kori építményt találtak.
2011-ben az UNESCO felvette a Világörökségek közé a város longobárd emlékeit.
A Duomo már ismerõs homlokzata elõtt elhaladva a Casa Communale, a fellobogózott régi városháza és a Porta Arsenale városkapu látványával vettünk búcsút a várostól, Friuli tartománytól és Olaszországtól.
Venzone – Városháza, feljárat a díszterembe (2010)