Minibuszunk közeledik a Közel-Kelet legnagyobb keresztes lovagvára, Kerak felé, amely a jordániai al Karak városkában található, a Holt-tenger keleti partján. A keresztesek Crac des Moabitesnak hívták, és sokszor ma is ezen a néven említik a várról szóló írások. A háromszögletû fennsík déli, elkeskenyedõ szirtjén helyezkedik el a vár. Már látjuk is a drapp és a tejeskávébarna sok árnyalatából össze-álló látványt, a kopár fennsík nyúlványán a magasba törõ, vaskos falakat, a sarokbástyákat, a lakótorony még mindig fenséges romjait, a városnak a hegyoldalban és a vár végében épült szögletes elõ-épületeit.
Sofõrünk, Habib, talpig munkaruhában: cipõje csillogó fekete, acélkék nadrág, valamivel sötétebb árnyalatú kötött mellény, ragyogó fehér ing, a mellény színével egyezõ nyakkendõ. Munkaadójának elvárása szerint. Bár rövidre nyírt, göndör hajában már megjelentek az õsz szálak, még a férfikor felfutó ágán lehet. Tömött, fekete bajusza alatt telt ajkai gyakran nyílnak mosolygásra. Õ az idegenvezetõnk is, Akabától az idáig tartó úton részletesen mesélt a sivatagban élõ beduinok máig is élõ szokásairól – érthetõen, de dallamo-san ejtve az angolt. Szülei gyermekként még sivataglakók voltak, felnõtt korukban éltek a kormány által jelentõs összegekkel támogatott és ösztönzött nomád életmód fel-cserélésével. Felkért, legyek a tolmácsa, amit a megtisztel-tetés mellett csöppnyi bosszúságnak éreztem, hiszen emiatt nem jegyzetelhettem a hallottakat. Beszélt arról, hogyan fogadják a beduinok az ismeretlent és hogyan a családtagot, kezük üzenetérõl, ahogyan a kávét vagy a teát kínálják, ahogyan a csészét tartják megállapodás vagy fontolgatás esetén. Elmesélte, miért nincsenek temetõik, hogyan és hova temetik halottaikat, hogyan szereztek asszonyt a férfiak a
régi, hagyományos módon, hogyan változtak a férfi-nõ kap-csolatok, a házassági szokások a mai idõkben… és számta-lan anekdotát arról, hogyan bosszulták meg a tevék rúgással, leköpéssel, lepisiléssel az õket ért „sérelmeket”, a rossz bánásmódot – még évek múlva is felismerve az „ellenük vétõ” személyeket. Habib érzékeli a pisszenés nélküli csendet, elégedett nyelvcsettintéssel megígéri, hogy folytat-ni fogja a történeteit. Kezével elõre mutat, az erõd felé, és erõteljesebb hangon belekezd a vár fontosnak tartott ismer-tetésébe.
Fulk jeruzsálemi király Pagant, a komornyikját nevezte ki a Jordánon túli területek urának. Az õ irányításával építették fel 1142-re a várat, vagy, mint ahogy arab neve is jelenti, az erõdöt. Kedvezõ fekvése következtében hamar átvette a délebbre fekvõ Montreal várától a Damaszkusz és Egyiptom, valamint Mekka közötti kereskedelmi útvonalak ellenõr-zését, valamint a beduin pásztorok felügyeletét.
Kerakot unokaöccsei örökölték, akik bástyákkal erõsítették meg az erõdöt, továbbá az északi és déli oldalon sziklába vájt mély árkokkal megközelíthetetlenné tették.
1176-ban Renauld de Chatillon beházasodással szerezte meg Kerakot, és ennek biztonságában fosztogatta a vár alatt elhaladó karavánokat. Szaladin szultánt azzal bõszítette fel, hogy csapataival Mekka ellen indult. A szultán válaszul 1183-ban megostromolta az erõdöt.
Errõl az ostromról fennmaradt egy legenda – mesélte to-vább Habib. Történt, hogy éppen az ostrom idején tartotta esküvõjét a 18 éves Toroni IV. Humfried és a 11 éves Izabella, jeruzsálemi királyi hercegnõ. Szaladin lovagi erényeirõl tett tanúbizonyságot, a tárgyalások eredmé-nyeképpen ugyanis megígérte, hogy ostromgépeivel nem löveti azt a tornyot, ahol a friss házasok a mézesheteiket töltik. Az arab ember mindig szerelempárti, sóhajt bele Habib színpadiasan a mikrofonba. Háta mögött nevetésbe torkollik a kuncogás. Õ megelégedéssel bólint, majd
folytat-ja a történetet.
Szaladin hosszasan ostromolta Kerakot, de nem sikerült bevennie, s végül IV. Baldwin jeruzsálemi király csapatai mentették fel a várat. Hat évvel késõbb Szaladin ismét Kerak ellen vonult, és ekkor sikeresen el is foglalta. A 13. század-ban további megerõsítési munkákat végeztek a váron, és új tornyot építettek az észak-nyugati sarkához. A század végén bekövetkezett földrengés következtében azonban három torony leomlott.
Egészen a 19. század második feléig nem sokat lehet tudni a vár további történetérõl. 1840-ben az egyiptomiak kezére került Kerak, és Ibrahim pasa parancsot adott a vár véd-mûveinek lebontására. Ez elég hamar megbosszulta magát, csapatait, akik nem ellenõrizték a környezõ vidéket, négy évvel késõbb a helyiek ostrom alá vették, kiéheztették és sokat megöltek közülük. A helyi belharcok miatt ugyan-akkor a Kerakban élõ keresztények kénytelenek voltak északra, Madabába és Ma’inbe menekülni.
A török idõszak fontos szerepet játszott a település életében. 1893-ban a török hatóságok helyreállították a terület feletti ellenõrzést azzal, hogy kormányzót jelöltek ki Kerakban, 1400 fõnyi helyõrséggel. (Ebbe a 200 fõnyi lovasság is beleértendõ). A vár épen maradt részeit újra használatba vették. Számos, a szerkezetben bekövetkezett rongálódás azért fordulhatott elõ, mert a helyiek rájöttek, hogy a lõporhoz használt kövek kálium-nitrátot tartalmaz-nak, ezért azok egy részét elhordták.
A fõútról elkanyarodva keskeny utcán tartunk felfelé, két jármû alig fér el egymás mellett. Végig kis boltok a házak földszintjén, a busz ablakából nézve olyan közel megyünk el mellettük, hogy attól tartunk, portékástól elsodorjuk õket. A sofõrünk azonban biztos kézzel manõverezik, és baj nélkül megérkezünk a parkolóba.
A vár alatt mély árok húzódik, amely elszigeteli az erõdöt a fennsík nyugati részétõl. Habib azt mondja, a várnak nyolc
szintje van, de mi a feltárt két szintet nézzük meg, nagy terület, és sok a látnivaló. Hatalmas kövekbõl épített boltíves folyosóba lépünk be, amelybõl átjárók vezetnek újabb folyosókhoz, szobákhoz, tornyokhoz. Fel-le mászkálunk a szintek között. A külsõ vastag falak résnyi nyílásai befelé kiöblösödnek, ezeken keresztül kapnak fényt az egyébként homályos helyiségek. A keresztesek istállókat, raktárakat, ciszternákat építettek a várban, és lakóhelyiségeket alakítot-tak ki, hogy támadás, hosszabb ostrom idején biztonságos fedezéket nyújtson, és élelmiszertámogatás nélkül is ellát-hassa magát az ott állomásozó helyõrség. És persze börtön is volt az erõdben. Békeidõben a vizet az erõd alatt folyó patak-ból hordták fel a várba, az élelmiszereket pedig a szokásos kereskedéssel szerezték be és pótolták.
Hosszas bolyongás után kijutottunk a belsõ udvarra. Egyik oldalán a vár alatt futó Királyok útjára és a város völgybe tartó részére láttunk. A másik oldalon hegyes, sivatagos táj terült el, benne üde foltok az ültetvények mértani alakzatai, a házakat körbe fogó fák összeérõ lombkoronáinak sötét-zöldjei. Tevék sehol, autók verik fel a völgyek útjainak porát. A hegyek alkotta völgyön túl halványan, de mégis kivehetõ a Holt-tenger éppen csak kéknek mondható csíkja, aminek látványát korábban Habib olyan lelkesen ecsetelte.
Azon túl Izrael hegyvonulatának halvány drappja a párás ködbe veszett. Az udvart övezõ foghíjas falmaradvány tám-falának nagy terméskövei közötti résekben, ahová a szél évszázadok óta letette talaj, homok, por hordalékát, a gyer-mekláncfû ismerõs, sárga virágai dugják ki a fejüket. A környezet egyhangú, drappos árnyalatába szó szerint is életet vittek. Az egyik kiálló kõ szélén gyémánt szemû gyíkocska napozik. Még nem melegedett át eléggé a teste, közele-désünk zajára csak lassan keres búvónyílást a kövek között.
Lefelé haladva az aránylag széles úton, a várfal mellett kõgolyó-halom tûnt elénk. Adták vagy kapták, honnan hová tartott a golyó, nem tudtuk, nem volt felirat, ami
eligazítha-tott volna a valamikor egyáltalán nem mellékes kérdésben.
Egyik társunk nekiveselkedett, hogy egy kisebb focilabda nagyságú kõgolyót felemeljen, de Habib már messzirõl kiabálta: – Nem szabad! Nem szabad! –, miközben úgy száguldott lefelé a lejtõn, hogy alig tudta lefékezni magát.
Ki gondolta volna, hogy sok száz év múltán is veszélyes a kõlövedék?