A 90-es évek közepén hivatalos útra repültem a portugál fõvárosba.
Zürichben, az átszálláskor derült ki, hogy a turistahelyek mind foglaltak, ezért a business osztályra adták ki a beszál-lókártyámat. Sem elõtte, sem utána nem utaztam ilyen
„elõkelõen”, most mögöttem húzták be a két kabint elválasztó függönyt a felszolgáláskor. Válogatott italok és minõségi ételek – szóval, a lisszaboni érkezésig kényeztet-tek. Lejött a bõröndöm is, nem kallódott el.
Az elsõ találkozásom a várossal nem túl biztatóan kezdõdött. A sikeres út élményével indultam a kijárat felé, de hamarosan áttetszõ mûanyag fóliából kialakított folyosó-ba tereltek minden kilépõt, engem is. Ez a vájár járathoz hasonló valami kanyargott hosszan elõttünk, a talaj törmelékes és poros volt, amit azonmód be is szipákoltunk, szellõzése ugyanis nem volt a közlekedõnek. Abból kiérve hatalmas területen folyó építkezés látványa fogadott. A taxisok a járhatóbb részre húzódtak, és a kocsik száma aggasztóan fogyott, mire a bõrönddel odabukdácsoltam.
Aztán nem tudtunk megállapodni a viteldíjban. A sofõr egyaránt rázta a fejét az angolra, németre, oroszra, felkínálta a franciát, arra meg én intettem nemet. Mondta a magáét por-tugálul, s végül papírra írta a viteldíjat, amit élénken vissza-utasítottam. Nagyjából két és félszeres összeggel akart megvágni. Az utánam következõ utas egyetlen szempillan-tással megállapodott a taxissal, s már ott sem voltak.
Arrébb húzódtam, hogy megkeressem a másik, visszafelé vezetõ folyosót. Ott bent, az információnál, gondoltam, könnyebb dolgom lesz a városba jutást illetõen, valószínûleg beszélnek angolul. A közelben azonban megláttam egy rendõrt, megmutattam a hotel címét, és sorolni kezdtem
különbözõ nyelveken a jármû nevét, még eszperantóul is, hátha hasonlít a portugálra: – Bász, autobusz, buszo… – Autocarros? – kérdezte. Tényleg! Így hívják a buszt por-tugálul, emlékeztem vissza az otthon sebtében vett portugál leckére. Bólintottam. Elõrébb kísért, majd a taxisokon túlra, az útkanyar vége felé mutatott. Ujjait behajlítva lefelé tartot-ta, buszt formált, majd kézfejét elõre tartva fel-le lengette, és közben a Rossio szót ismételgette, csakhogy ez portugálul
„ruszju”-nak hangzott. Nem túl meggyõzõen ismételgethet-tem a szót, mert elõkapott egy kis noteszt, felírta rá a Rossio szót, kitépte a lapot, és a kezembe nyomta. Úgy értelmeztem, hogy ott kell leszállnom.
Egy tágasabb téren mindenki kiszállt a buszból. Itt volt a busz végállomása. Lekászálódtam én is. Idõsebb, várakozó nõnek megmutattam a felírt szót, mert már magamban sem voltam elég biztos, hogy jól jegyeztem-e meg a kiejtését. A mutatóujját a tér közeli utcájára irányította, majd határozot-tan jobbra húzta, ruszju, mondta, és bólintott. Idegen nyelv nélkül is boldogulok, állapítottam meg lakonikusan, de min-dennél jobban szerettem volna végre egész mondatokban beszélni.
Az ujjmutatását követve indultam az utca felé. Elképedve figyeltem fel a tér hozzám közelebb esõ részén az alacsony dombra épült, lerobbant külsejû házakra, az aljában mere-dezõ fekete házfalakra az üres ablakkeretekkel. A választási plakátokat ennek ellenére ide is kitették. Végig a domb-oldalon málló vakolatú, kihalt épületek, az erkélyeken ha-gyott ócska kacatokkal, kitört üvegekkel. Az egész terület annyira elhanyagolt volt, látszott, már régóta ilyen lehet ez a környék, gondoltam. Átnéztem a tér másik oldalára, a buszvégállomás mögött a másiknál jóval magasabbra kapaszkodó, rendezett épületek, a tetõn barokk templom, amelyhez, alulról legalább is úgy látszott, hatalmas, talán kolostorépület csatlakozott. Mintha a tér két világot válasz-tott volna el.
Többszöri kérdezés és mutogatás után végre a Rossióra értem, ami hatalmas, forgalmas tér volt üzletekkel, kávézókkal, emberekkel. Mutattam a szálloda nevét egy járókelõnek. Élénk gesztusokkal mutogatott a mellékutcába, és közben sebesen pergett a nyelve portugálul. A kis utcából újabb térre értem, és hiába kerestem, nem láttam a szállodát.
A tér közepén lovasszobor nézett felém, jobb oldalon taxikat láttam parkolni, arra vettem az irányt. A vezetõnek megmu-tattam a szálloda címét, õ elõzékenyen ajtót nyitott, a bõröndöt máris elvette, és a csomagtartóba tette. Nem bánom, gondoltam, csak jussak már végre a szállodához.
Ahogy nézelõdöm a kocsi ablakából, látom ám, az ismerõs romos házak elõtt megyünk el, aztán mintha a Rossión lennénk, majd egy kisebb téren körbe autózunk. Óóóóó! Ott a lovasszobor! A vezetõ a visszapillantó tükörbõl látja, hogy éppen méltatlankodni készülök, amikor a szobor hátát meg-kerülve lefékez. Ajtót nyit, kiveszi a bõröndöt, megy elõt-tem, be az épületbe. Ez tényleg a szálloda, nyugtázom ma-gamban. Közli az összeget. Jé, tud angolul! Legalább is a számokat ismeri. Most mondjam neki, hogy majmot csinált belõlem, becsapott! A szálloda ugyanis éppen a taxiállomás-sal szemben, a tér másik oldalán volt. Hagytam? Igen.
Fizetek, legyen vele boldog, és felejtsük el egymást! Végre a pantomim helyett beszélhetek.
Megkapom a kulcsot, a londiner segít felvinni a bõröndöt a harmadik emeletre. A szoba tágas és magas, benne szekrény, ágy (jó széles), mellette éjjeliszekrény lámpával, íróasztal székkel. Fényes, gesztenyebarna faragott bútorok, masszívak. A fürdõszobába két lépcsõ vezet fel, szoba-méretû, hatalmas helyiség. Mutatós, kék mintájú azulejóval csempézett a WC része is. A beépített kád fala szintén.
Egyedül a tükör vastag kerete óarany színû, felsõ részén barokkos dísszel. Mélykék, fehér és óarany. Dekoratív.
Mérete, utcára nyíló ablaka más eredeti rendeltetést sejtet.
Felfrissítem magamat, és lemegyek a recepcióshoz néhány
praktikus dolgot megkérdezni. Várostérképet kérek, és elma-gyaráztatom, hogyan, milyen jármûvel jutok el a holnapi rendezvény színhelyére, hol vehetek napijegyet vagy töm-böt. Útmutatása tökéletes, megtaláltam az épületet, tudom, holnap reggel mikor kell elindulnom a szállodából, hogy késés nélkül érkezzem az ülésre.
Visszafelé még arra is jutott idõm a napból, hogy körbejár-jam a Rossiót. A sarkon, ahová a szállodám utcája a térbe torkollott, cipõtisztító dolgozott a járda úttest felé esõ oldalán. A fekete hajú férfi alacsony zsámolyon ült, elõtte hasonlóan alacsony dobozszerû lábtartó, amelynek két oldalához fényes, gömbölyûre csiszolt rúd volt erõsítve.
Nyilvánvalóan kapaszkodónak, az álló helyzetben kiszolgált vendégek egy lábon való biztos állásához. Szemben vele, a kapualj védettségében cigány férfiak és nõk beszélgettek élénken. A férfiak karján hosszú nyelû, csukott esernyõk sorakoztak, az egyik nõ feltûnõen keverte a kártyát. Még le sem vettem a szemem róluk, máris odalépett hozzám, nyil-vánvalóan jóslást ajánlva. Csak kézzel intettem, hogy nem kérem, és igyekeztem minél gyorsabban tovább állni. Mire megkerültem a Rossiót, váratlanul eleredt az esõ. A színház timpanonjának árkádja alá igyekeztek papír- és textilmo-tyóikkal a környékbeli hajléktalanok. Eltûnt a sarki cipõ-tisztító, társai a felségterületükön szétszóródva esernyõt kínáltak az idõjárás-változásra felkészületleneknek.
Lisszabon, Rossio, a 90-es évek közepén. Akkor még nem sejtettem, hogy menthetetlenül beleszeretek a városba.