VALLÁSI ÉLET - Szerettük a zsidókat…

A piliscsabai zsidók száma, ahogy az első fejezetben olvasható, 1880-ig lassan nőtt. A következő évtizedben lényegében stagnált, ugrásszerű gyarapodás az 1890-es években következett be. A csa-baiak kezdettől a pilisvörösvári anyahitközséghez tartoztak, az iz-raelita felekezet 1868. évi szakadása után a konzervatív irányzat-hoz csatlakoztak: ortodoxnak vallották magukat. Az anyakönyvi kerületek 1885. évi beosztásakor Pilisvörösvárhoz sorolták a

pi-lisi felső járás községeit: Piliscsabán kívül Pilisborosjenőt, Cso-bánkát, Hidegkutat, Nagykovácsit, Békásmegyert, Kisoroszit, Pomázt, Solymárt, Pilisszentkeresztet, Szentivánt, Pilisszántót, Budakalászt, Ürömöt. 1889-ben újabb átszervezés zajlott le, en-nek során létrehozták a pomázi kerületet, s a pilisvörösváriból hozzácsatolták Borosjenőt, Csobánkát, Budakalászt, Békásme-gyert és Ürömöt. A pilisvörösvári rabbi tisztét a szóban forgó idő-szakban Simon Kopfstein, illetve Baum Jakab viselte.

Egyébként a Pest vármegyei hitközségek közjogilag az óbudai zsidó hitközség szolid felügyelete alatt álltak, amennyiben a ren-deletek, meghagyások mindig Óbuda útján érkeztek; ezenkívül betöltötte a patrónus, pártfogó szerepét is, egyházi vitás ügyekben pedig mint fölöttes hatóság, fellebbviteli fórum működött.

Dokumentumok hiányában pusztán valószínűsíteni lehet, hogy a piliscsabai zsidókat évtizedekig főképp Fürst Márkus keres-kedő-földbirtokos fogta össze, erre enged következtetni jó anyagi helyzete, tekintélye és a vörösvári rabbival ápolt kitűnő kapcso-lata. Valószínű, hogy a zsidók közös imádkozásra kezdetben nála jöttek össze. Legkorábban 1870 körül választhatták hitközségi el-nöknek. (Ekkorra már rég megszűnt a széles hatáskörű zsidóbíró intézménye, amelyet például olyan jogok is megillettek, mint a karcerbe zárathatás, nyilvános megszégyenítés, a templom udva-rán pellengérre állítás és más finomságok.) Azért, hogy a foko-zatosan növekedő közösség hitélete magasabb színvonalon foly-jék, a hitközség 1906-ban saját imaházat alakított ki a Bécsi utca 112. sz. alatti ingatlanon (ma Iskola u. 18.).

Az imaház épülete több részből állt. Az utcafronton, közvet-lenül a járdához illeszkedett a 8,2×4,8 m belterületű férfiterem, amelynek fagerendás mennyezete 3 m magasságban húzódott.

A Kálvária utca felé néző keleti főfalon, belül egy nagy méretű

színes festmény oroszlánt („Juda oroszlánja”) ábrázolt. Itt, a ke-leti főfal közepénél helyezték el a tóraszekrényt; kétszárnyas, felül ívelt vonalú ajtaját arannyal futtatták, és fehér csipkefüg-gönnyel látták el. A tóraszekrényben őrizték a közösség két tóra-tekercsét (ennél kevesebb a vallás szabályai szerint nem lehetett):

egy kisebbet és egy nagyobbat, amelyeket hímzésekkel díszí-tett, bordóba hajló vörösbársony takaró is védett. A tóraszekrény-től jobbra kapott helyet az előimádkozó, a kántor emelvénye, az omed. Az ortodox követelményeknek megfelelően, nagyjából a helyiség mértani közepén állt a kb. 1 m magas tóraolvasó emel-vény, a bima, amit a csabai zsidók szintén omednak neveztek.

Tóraolvasáskor az ennek tetején lévő 120×80 cm-es asztallapra helyezték a tóratekercset. Az emelvény alsó részében kis szek-rényt képeztek ki, ebben tartották a minjen résztvevői számára a Hümeseket (Mózes öt Könyve) és a szidurokat (imakönyvek).

A falakat kívül-belül minden évben fehérre meszelték, a lábaza-tot korommal feketére festették. Világításra díszes kivitelű petró-leumlámpákat, gyertyákat és a menórát használták.

A tóraolvasó asztalt a fal mentén, „szögletes” U alakban 14-15 m összhosszúságú magas támlás, sötétbarnára pácolt padsor vette körül. Valamennyi üléshely előtt rézsútos tetejű kis imádkozóasz-tal szolgált a minjenen résztvevők rendelkezésére. Többeknek ál-landó helyük volt a padsorban, mások székeken ültek.

Az 1930-as évek közepén-végén az utcafront felőli oldalon, a négy zsalugáteres ablak alatt foglalt helyet Blau Adolf, Geu-du schek Miksa, Gellai Salamon, Fürst Henrik és fiai: Móric és Miksa. A szemközti, bejárat felőli oldalon imádkozott Klein Li-pót, Klein Mór és fia, Sándor, Platschek Miksa és fiai: József és Jakab. A „rövid” oldalon ült Barwitz Ede, Fürst Sámuel és fiai:

Jenő és Arnold. Az előimádkozó emelvénye mellett, a sarokban

külön padban kapott helyet a közösség egyik legtekintélyesebb tagja: Wézel Mór és fia, Sámuel.

A terem bejárata az udvarról nyílt. A kétszárnyas, magas, fá-ból készített ajtó mellett a falon csappal ellátott víztartályt szerel-tek fel, a fizikai és a rituális kézmosás, megtisztulás céljából. Itt öblítették le kezüket a kidist követő kenyéráldás előtt is. A nagy-teremhez, attól áttetsző függönnyel elválasztva, L alakot képezve csatlakozott a 4×3 m-es női rész. Külön bejárata külső és belső ajtóból állott. A helyiséget, négy sorban, ugyanolyan padokkal és imaasztalkákkal rendezték be, mint a nagytermet. A női rész mögött, a 450 □-öles kert irányában két, egyenként egy szoba–

konyhás lakrész helyezkedett el. Az imaház végében építették meg a mikvét, a rituális fürdőt, amely az 1930-as évek elejétől használaton kívül volt. Lengyel István visszaemlékezése szerint az épülethez tartozott egy 4×2,5 m alapterületű boltozatos pince, amelyet ún. zsámbéki „melegkővel”, miocén korú porózus mész-kővel béleltek ki. Ugyancsak Lengyel István és mások tudomása szerint az imaház épületében előzőleg, a századforduló tájékán kocsma működött. Tény, hogy az ingatlan egyik korábbi tulajdo-nosa Grünfeld Hermann szeszfőző-kereskedő volt. Az egész épü-letet padlás fedte.

1906-tól 1925 végéig az imaházban kapott szolgálati lakást családjával együtt a mindenkori kántor-előimádkozó, időrendben a következők:

Bauer Lázár* 1906

Lajsz Baruch 1907–1909 Kaszirer Zaruvel 1909–1921 Weinberger Sámuel 1922–1925

* Az első ismert kántor, 1904–1905 között másutt lakott.

Lajsz Baruch Oroszországból menekült Magyarországra az 1900-as évek legelején, Piliscsabát megelőzően Pilisvörösváron lakott. Ka-szi rer Zaruvel Pozsony és Nyitra megyében, Weinberger Sámuel Jászkun-Szolnok megyében működött, mielőtt Piliscsabára érke-zett. Bauer Lázár Pozsony megyében született. A kántorok közül Kaszirer Zaruvel dokumentáltan, teljes bizonyossággal, a többiek pedig szinte biztosan a metszői teendőket is elvégezték.

Bereg megyéből származott Friedmann Mendel, a fiatal rabbi-helyettes. Az 1900-as évek elején élt a faluban, s az Új utca 270.

helyrajzi szám alatt lakott.

Az első világháború után a csabai zsidók száma fokozatosan csökkent; ezzel együtt a közösség elszegényedett. Emiatt a hit-község 1925 végén megszüntette a kántor-előimádkozó-metszői állást. A kántori, előimádkozói funkciókat 1926-tól Blau Adolf, helybeli szatócskereskedő térítésmentesen vállalta. Ezzel egyide-jűleg a metszői és hitoktatói feladatokkal a hitközség a pilisvö-rösvári Billitzer Jenőt bízta meg. Az imaház egyik lakrészébe a samesz családja költözött, a másikat a hitközség kiadta albérletbe.

Blau Adolf, aki kb. 1905-től a hitközség elnöki tisztét is betöltötte, 1934-ben meghalt. Az elnöki székben Gellai Salamon, az előimád-kozó emelvényénél és a tóraolvasó asztalnál veje, a szintén sza-tócskereskedő Geuduschek Miksa követte őt; mindketten honorá-rium nélkül dolgoztak. Blau Adolf és Geuduschek Miksa – mint jeshivát, vallási iskolát végzett, művelt és képzett férfiak – a kö-zösség megelégedésére, tökéletesen ellátták feladatukat. A vissza-emlékezések szerint kiválóan és gyorsan olvasták a központozás és szóközök nélkül íródott, csak mássalhangzókat tartalmazó tó-ratekercset, pedig egy-egy hosszabb szedre, hetiszakasz (héberül szidra) recitálása 40-50 percet is igénybe vett. Javításra csak el-vétve adtak módot. (Tudvalevő, hogy az előimádkozót a többiek

a könnyebben olvasható Hümesből, Mózes öt Könyvéből köve-tik, s mindenkinek joga és kötelessége kiigazítani, ha hibát észlel;

a legfontosabb ugyanis, hogy a Tórában foglaltak hiba nélkül le-gyenek felolvasva.)

A piliscsabai zsidók az utcán Solem Aléchem! (Béke veletek!), az imaházban Git Sabesz! (Jó szombatot!), ünnepen Git Jantev!

(Jó ünnepet!) köszöntéssel üdvözölték egymást. Az imán a fér-fiak többsége kalapban, kisebb része sildes sapkában vett részt, s természetesen magukra öltötték egyszerű vagy gazdagabban dí-szített fehér imasáljukat, imalepeljüket, a taliszt is. A nők főképp fehér csipkekendőt, tüllkendőt vagy parókát viseltek. (A legvallá-sosabb piliscsabai zsidó nők – az ősi hagyományoknak megfele-lően – kopaszra nyiratkoztak, és otthon szintén parókát vagy egy-szerű kendőt hordtak. Némely idősebb nő „svájcihoz” hasonló sapkával takarta be a haját. Nyilvános helyre, utcára, piacra az ún.

sátliban vagy kendőben mentek. A férfiakról sem került le soha a fejfedő. Jó részük fakéssel borotválkozott, és nagy szakállat, pa-jeszt az 1920-as évek közepétől már kevesen növesztettek. A kis-gyerekek általában ciciszben jártak iskolába, a szemlélőrojtok ki-látszottak a ruha alól.)

Az imádkozás természetesen héberül, a beszélgetés jiddisül folyt.

Egy-két embert kivéve mindenki tudott jiddisül. Jiddisül hangzot-tak el az ima közbeni instrukciók is a kántor vagy a gabe részéről.

(Egy visszaemlékezés szerint, ha lárma, zajongás támadt a terem-ben, Blau Adolf gyorsan toppantott néhányat a lábával.) Általános szokás szerint jiddisül nevezték ünnepeiket is. Néhány példa, záró-jelben a héber kifejezés: újév = rasesone (rós hasána), engesztelés napja vagy hosszúnap = jamkiper (jom kippur), sátrak ünnepe = szikesz (szukkot), a Tóra örömünnepe = szimhejsz tajre (szimchat tóra), Tóraadás napja = svüesz (savuot). Napszakonkénti imák:

reggeli ima = sáhrisz (sacharit), délutáni ima = minhe (mincha), esti ima = májriv (maariv). A szombat = sabesz, sabbath és a ha-lotti ima = kádis, kaddis kifejezései jól ismertek.

Valószínű, hogy az 1900–1910-es években, esetleg az 1920-as évek elején hétköznap is tartottak minjent az imaházban. Az 1920-as évek végétől azonban a fogyatkozó létszám miatt erre csak péntek este, szombat délelőtt és ünnepeken került sor.

A Tóra olvasásához, a kádis elmondásához ugyanis legkevesebb tíz felnőtt zsidó férfi jelenléte szükséges. Néhanapján előfordult Piliscsabán, hogy egy fő hiányzott. Ilyenkor pl. a samesz nagyob-bacska fiát hívták, s imában kérték az örökkévalót, hogy a kisfiút arra az egy alkalomra a minjen tagjai közé számíthassák.

Felnőtt férfivá 13. születésnapját megelőző szombat délelőtt vá-lik a zsidó ifjú, amikor – alapos tanulás után – bármicvója al-kalmából fogadalmat tesz arra, hogy teljesíti a Tóra parancsola-tait, s hű marad a zsidósághoz. Vadonatúj taleszében ekkor hívják fel először a Tórához. Mint máftir, a Tóra elé járulva elmondja a szedré hez, a hetiszakaszhoz kapcsolódó aktuális prófétai szakaszt, a háftórát, természetesen héberül, és áldást mond a Tórára. Ez-után rövid dróséban, néhány szóban – Piliscsabán ez jiddisül tör-tént – megköszöni szülei és tanítója segítségét. Ismeretes, hogy az 1930-as években néhány csabai fiatalembert Billitzer Jenő vagy az ő Grósz nevű bocherja, tanítványa készítette fel a bármicvóra.

Szép és elterjedt hagyomány alapján a zsidó férfit bármicvója év-fordulóján Piliscsabán is minden esztendőben felhívták máftirnak (a prófétai szakasz előadójának) a Tórához.

A péntek esti, szombat délelőtti, ünnepi minjenre a samesz rendbe hozta az imatermeket; feltöltötte a petróleumlámpákat, a víztartályt, kicserélte a leégett gyertyákat, megtisztította a gyer-tyatartókat, kikészítette a szidurokat és a hümeseket (az

imaköny-veket és Mózes öt Könyvét tartalmazó könyimaköny-veket). A samesz fel-adatai közé tartozott egyébként a gabella-jegyek, vagyis a vágást igazoló papírok összegyűjtése és az egyházi járulék beszedése.

A minjenre igyekvő zsidók az imaház előtt még egyszer ellen-őrizték, hogy nem maradt-e valami a zsebükben. Előfordult, hogy maradt valamennyi aprópénz; azt ki kellett szórni. Zsebkendőn és szemüvegen kívül más nem lehetett náluk. Péntek estétől szom-bat estig Mózes szellemében tilos bármilyen munkavégzés és az írás is: „Hat napig dolgozz, végezd el minden munkádat, ám a hetedik nap, a Szombat, az örökkévalóé legyen!” A piliscsabai anyakönyvvezető a következő megjegyzést írta az anyakönyvbe 1897 márciusában Platschek Miksa születésének bejelentésekor:

„Felolvastatott (…) helybenhagyatott és bejelentő által, mivel szombat van, alá nem íratott”.

A piliscsabai imaházban – rabbi, rabbihelyettes hiányában, ki-véve esetleg az első évet, amikor Friedmann Mendel személyében talán még működött rabbihelyettes a faluban – nem hangzott el prédikáció a hetiszakasz tartalmával kapcsolatban. Erev sabeszkor, péntek este az aktuális és mindennapi zsoltárokat, imákat dave

nol ták, mondták el, pl. az. Amidát, a kádist, a Sömá Jiszróél-t.

A kevéssé vallásos zsidók legalább ezt az egyet – a Sömá Jiszróél, Adojnoj Elochénu Adojnoj Echod (Halljad, Izrael…) kezdetűt – minden reggel és este elmondták otthonukban, és elhelyezték az ajtófélfán, a Mezüzében is. – A pénteki közös imán nyári idő-szakban elmondták a szokásos májriv, esti imát; télen, ha kicsit elhúzódott a minjen, a délutáni, minhe ima mellett a májrivot is elimádkozták. Erev sabesz vidám, derűs mozzanata a szom-batköszöntő dicshimnusz éneklése, amelynek visszatérő sorai:

Löcho dajdi likrász kálo, pönéj Sábosz nökábla! Jer, köszöntsük, jó barát a Szombatot, a szép arát! (A Löcho dajdi-t a Szentély

pusztulásának évfordulóján három hétig, valamint peszach és savuot között hét hétig kevésbé önfeledten éneklik.) A szom-bat megünneplése többször eltér a szokásostól, ilyen kiemelkedő szombat pl. az újhold napjára eső szombat, Sábbász rojs chojdes, valamint a Szentély pusztulását követő szombat, azaz a vigaszta-lás szombatja, Sábbász nachamum.

Piliscsabán a péntek esti és szombat délelőtti összejövetelt záró kidis, boráldás nagyon szerény formában, gyűszűnyi bor elfogyasz-tása mellett történt. A családokban a szombat bejövetelének – ha-gyományosan három csillag megjelenése az égen – a péntek esti gyertyagyújtás adta meg a fényét. A brochét a család legidősebb nőtagja, általában az anya mondta: Báruch Átá Adonáj Elohénu Melech Háolám áser kidsánu bömicvotáv vecivonu löhádlik nér sel sábát kodes! Áldott vagy Te, örökkévaló Istenünk, a Világ Ki-rálya, ki megszentelt minket parancsolataival, s meghagyta, hogy gyújtsuk a Szent Szombat fényét! A család tagjai a brochét állva hallgatták. A barcheszt az apa szelte meg, áldásmondás után.

Metz Konrádné Ay Teréz visszaemlékezése: Gyakran játszot-tunk Fürst Henrikéknél a gyerekekkel. Pénteken este vártuk, hogy meggyújtsák a gyertyát. Nem küldtek el bennünket, keresztény gyerekeket. Izgalmas és szép volt, nagyon tetszett. Péntek este már volt barchesz, adtak a szomszéd gyerekeknek is.

Szombaton reggel a kályha begyújtását könnyen megoldották ott, ahol keresztény szolgálót, cselédet tartottak. Mások kiálltak a kapuba, hogy „elkapjanak” valakit például az iskolába menő gye-rekek közül. Akadtak állandó segítők is, készséges, jó szomszé-dok, ismerősök gyermekei. A gyerekek szolgálataikért pár szem kockacukrot, nyalókát, kekszet, maceszt vagy „cipőfűzőt” (med-vecukrot) kaptak, több helyen ezeket az apró ajándékokat tálcán előre kikészítették. Néhány család kizárólag felnőtt férfit kért

meg a tűzgyújtásra, akinek a segítségét legalább ötven fillérrel, később egy pengővel illett honorálni. (Az 1930-as évekbeli egy pengő ma kb. kétezer forintnak felelne meg.)

A szombat délelőtti minjenen is elmondták az aktuális és min-dennapi imákat, úgy, mint péntek este; természetesen elimád-kozták a reggeli, sákrisz imát is, de a minjen középpontjában a lejnolás, a Tóra olvasása, még pontosabban: az arra a hétre eső hetiszakasz recitálása állott. (Közismert, hogy Mózes öt Könyvét, a Tórát 54, nem egyenlő részre osztották, és minden évben vé-gigolvassák. A teljes hetiszakaszt szombaton mondják el, hétköz-nap és ünnepeken csupán részleteket olvasnak fel belőle.) Mint már szó esett róla, a piliscsabai előimádkozókat, Blau Adolfot és Geuduschek Miksát hozzáértésük és ingyenesen végzett fáradsá-gos munkájuk miatt nagy tisztelet övezte.

A minjen résztvevői a frigyszekrény, az aron hakodes kinyi-tásától kezdve állva maradtak mindaddig, míg a tóratekercset az olvasóasztalra nem helyezték. Ezt megelőzően, a mindig feszült várakozásban, a vörösbársonyba öltöztetett Tórát az előimádkozó a jobb vállának vetette, s balra indulva körbehordozta, miközben mindenki áhítatosan megérintette. Ugyanez történt a tóraolvasás befejezésekor is, de ellenkező irányban. A Tórához hét embert hívtak fel, a nyolcadik a máftir volt; ennek a szerepét gyakran az előimádkozó vállalta. Az előimádkozó és a máftir teljesítményét a többiek élénk Skajach! Skajach! kiáltással nyugtázták – ami kö-szönetet, gratulációt egyaránt jelent –, és a közelben ülők kezet nyújtottak nekik.

Szombaton és ünnepen lehetett snóderolni, jótékony célú fel-ajánlást tenni. Az 1920-as évek közepétől Blau Adolf, Geuduschek Miksa vagy Gellai Salamon jelentette be a snóderoló nevét – nő is lehetett –, aki megjelölte a felajánlás összegét és célját.

A snóderolást, szombat lévén, nem írták fel, de tanú volt rá a kö-zösség. A szegényebbek legkevesebb 1 pengőt, a módos zsidók 10-100 pengőt szoktak snóderolni. Misebérach-ot, áldást szomba-ton szoktak mondani, pl. a betegek gyógyulására, gyógyulásáért, születésnapon vagy a Tórához való felhívásnál.

A szombat délután a vallásos zsidóknál a pihenés, olvasás és az imádkozás jegyében telt.

Judith Rod (Geuduschek Judit) visszaemlékezése: Pénteken este lement a nap, beköszöntött a Shabbat, ünnepeltük a Szom-batot. A terített asztal végében ott volt a háromágú ezüst gyer-tyatartó. Anyám imádkozott, meggyújtotta a gyertyákat. Szüleim arcáról eltűntek a napi gondok; s ez nekem szép volt. Szombat délután apám majdnem mindig mesélt, általában érdekes vallási történeteket. Aztán héberül énekeltünk. Anyám a kanapéra dőlt.

Apám az egyik, én a másik fotelbe ültem, és örültünk egymásnak;

örültünk az életnek. Ez a szép érzés máig megmaradt bennem.

ÜNNEPEK

Ennek a kötetnek nem célja minden fontos zsidó ünnep részletes ismertetése. Az alábbiakban csak azokról az ünnepekről lesz szó, amelyek több-kevesebb piliscsabai sajátossággal is bírtak.

A legtöbb zsidó ünnep örömteli. Ezek közé tartozik a purim is (Ádár hó 14. napján), amely a polgári időszámítás szerint február végére vagy márciusra szokott esni. purimkor természetesen a piliscsabai zsidók is meghallgatták az imaházban Eszter könyvé-nek, Megilát Eszter-nek a felolvasását a babiloniai zsidók

meg-meneküléséről Ahasvérus perzsa király idején. S a zsidókat elve-szejteni szándékozó Hámán nevének említésekor természetesen mindannyiszor hatalmasat dobbantottak, dobogtak. Este átvonul-tak a Schönek-vendéglő különtermébe vagy a Bráder-kocsmába – Fóris Lászlóné Platschek Erzsébet visszaemlékezése szerint az 1920-as években családostul, gyerekestül mentek –, s cigányzene mellett mulattak. Nyilvánvalóan a piliscsabai zsidók is kötele-zőnek tartották magukra nézve a purimi bálban betartani az írat-lan törvényt, vagyis annyi bort inni, hogy a kurjongatásokban, a fergeteges körtánc közepette a bátor, zsidó Mordechajt a gonosz, perzsa Hámánnal végül összetévesszék: „Éljen Hámán! Vesszen Mordechaj!…”

Az ünnepre az asszonyok mákos és diós kindlit, lekváros homen tasnit, Hámán táskát, a módosabbak flódnit és más finom-ságokat is sütöttek. A süteményeket szépen becsomagolták, és – mint slachmóneszt, ajándékot – a gyerekekkel elküldték a zsidó ismerősöknek, rokonoknak. A megajándékozott család a gyerekek futármunkáját 10-20 fillérrel honorálta.

A purimi bált a csabai zsidók az 1920-as évek közepéig évente megrendezték, azután ritkábban. Az egyikre 1932 körül került sor az imaházi épület egyik tágas szobájában. A szép számban ösz-szegyűlt báli nép harmonikaszóra táncolt és mulatott, a szlovák Stefanek József adta a talpalávalót. Ha az 1920-as évek közepétől nem is volt minden évben zenés purimi bál, a közösség – bor, pá-linka, sütemény mellett – együtt ünnepelt az imaházban, és a fel-nőtteknek kötelező volt… becsiccsenteni.

Peszach nyolcnapos ünnepét, az egyiptomi kivonulás és a Vörös-tengeren történő átkelés emlékét a csabai zsidók is méltó módon megülték. A padlásról lehozták a peszachi edényeket, amelyeket kizárólag ezen az ünnepen használtak. Előtte azonban eltüntették

a lakásból a chomecet, az összes kenyérmorzsát. Nyolc napig nem lehetett kovásszal készült étel a házban. A chomeckutatásban lelkesen, nagy izgalommal segédkeztek a gyerekek is. Az össze-gyűjtött chomecet az ünnep bejövetelét megelőző nap délelőttjén az imaház udvarán elégették. A chomec elégetését megelőzően még ezt mondták héberül: „Minden erjesztő kovász és kovászféle, ami birtokomban van, akár láttam, akár nem, akár eltakarítottam, akár nem, tekintessék megsemmisítettnek és olyan gazdátlannak, mint a föld pora.” Peszach nyolcnapos időtartamára a szatócs-kereskedők jelképes összegért, pl. 1 pengőért eladták boltjukat valamelyik keresztény szomszédnak vagy jó ismerősnek.

Peszachot megelőzően egyébként (régebben minden pénteken) a zsidó közösségek gyűjtést szoktak rendezni szegényeik élelme-zésére. Az Egyenlőség 1909. június 13-i száma szerint a Rumbach utcai templom elöljáróságán Kohn Arnold vezérigazgató 5674 koronát adományozott erre a célra.

Az ünnep előtti napokban a csabai zsidók hazavitték az előre megrendelt és az imaház női részében 5 kg-os csomagokban rak-tározott pászkát, a maceszt. Nyolc napig nem ehettek kenyeret.

A népes családok talicskán tolták haza a 25-30 kg-nyi maceszt.

Szükséglet felett rendeltek, mert a zsidó családok peszach al-kalmával jó adag macesszel kedveskedtek keresztény szomszé-daiknak, barátaiknak. A többség örült neki, kávéhoz, teához fo-gyasztották, néhányan azonban csak udvariasságból fogadták el

In document Szerettük a zsidókat… (Pldal 82-101)