Talán ennek a felismerését, az ebben rejlő igen erőteljes érzelmi ráhatás elmaradását érzékeltem hiányként. A szónok akár hitelesen élhetett volna az „Egy vagyok közüle-tek” – rábeszéléstechnikával. Szinte biztosra vehető, hogy a vádbeszéd mögé, a zsűri mellett, még többen felsorakoztak volna a lehetséges áldozatok közül. Ezt a felkínál-kozó beszédhelyzetet elvetve, inkább választotta a távolságtartás néhol kioktató hang-nemét. A nagy elődökre hivatkozás – más kontextusban erőteljes felhajtó ereje – itt veszít lendületéből: „Ugye kedves kortársaim, hogy a Széphalmi Szent Öreg nyelvezete mennyivel szebb volt?”
Az orátori attitűd mint kontextuális tényező mutatkozik akként, ami mentén fel-fel-feslik az egyébként ragyogó színekben pompázó szöveg. A szerkesztésben, az egyes bekezdések ötleteiben, a logikus kifejtésekben, mondhatnám, a jogi véna csillantja meg önmagát, ahogyan ezt a – néhol számára is tudatosítottan – vesztésre álló ügyet visz-szahozza, hogy aztán a győzelem(?) élményét nagylelkűen megossza a társakkal és a zsűrivel. A mondatba ékelt kérdőjel a beszédzáró lájkoló versike funkciójára próbál fi-gyelmezni. Az ötletes rímes beszéd különös varázsa éppen abban az öniróniában rejlik, amelyben felvillantja annak a lehetőségét, hogy a vád-téma bekebelezheti a vád képvi-selőjét. De a záró rész nemcsak tartalmilag, szerkezetileg is telitalálat. A beszédnyitó lüsziaszi gondolatra úgy reflektál, hogy egyidőben jelzi a kezdet-vég szimmetriát, és felerősíti a megnyugtató lezárás reménytelenségét. Ez a látszólag, csupán szerkezeti-formai megoldás olyan tartalommal telítődik, amely latens módon ki is kezdi az előbbi-ekben erőltetettnek láttatott pózszerű attitűdöt.
De lássuk a szöveg azon ékítményeit, amelyek egyszerre biztosítják az „illő világos-ságot”, de az „idegenszerűséget” (Adamik 2004: 49), a csodálatot és az ebből eredő kel-lemességet! A szövegkörnyezethez, a kijelölt beszédtémához, a szónokverseny alkalmá-hoz illik a megszólítás. A zsűri, a tanárok, a diáktársak annak az ideális hallgatóságnak a tagjai, akik az itt és most helyzetben a téma alapos ismerői. Az ő megszólításukkal megteremti a beszéd jelenidejűségének értelmi és érzelmi alapjait. A témát ismerő hall-gatóság előfeltevései is a mának, esetleg a jövőnek a „linkjeiből” eredeztethetőek. Ha a szónok csak az illő világosság követelményeihez igazítaná szövegét, akkor megmaradna ebben a tér-idő dimenzióban, csakhogy ezáltal az előfeltevés, az érdekeltség – kihívás hiányában – hamarosan kihunyna. Az érdektelenség pedig a szónok egyes számú közel-lensége! A megcélzott captatio benevolentiae sikerét az hozza meg, hogy az antik példa, Lüsziasz frappáns mondata sűríti a példa, a paradeigma, az összehasonlítás, a parabolé és a kép, az imago együttes – érzelmeket és értelmet egyaránt megmozgató – erejét.
A jelenben lehorgonyzott hallgatóság jóleső érzéssel nyugtázza a számára már ismerős szólás érvényét – nincs új a nap alatt – a nehéz dolgokról más helyzetekben is, akárcsak most, röviden, de hatásosan kell(ett) szólni. A hatperces határidőre történő utalás visz-szarántja ugyan a befogadói tudatot az antik idők megnyugtató szentenciáiból, de ez a rövid időutazás mégsem marad nyom nélküli. Lüsziasz nehéz helyzetének, a példának a jelenbe hozása, az összehasonlítás révén, a lehető legempatikusabb érzelmi hullámot generálja a hallgatókban, akik már nem fogják a lekerekített teljesség igényével követni a beszélőt, hiszen csupán szemelgetni lehet a vádpontokból, és az idő lejártával, akár befejezetlenül, lezárni.
A túlzott internethasználat miatti vádbeszéd szerkezetébe a szónok-jelölt tudatosan és igen hatásosan építi be az antik érvelés megannyi technikáját. A szubjektív megítélés vádjának mintegy elébe megy azáltal, hogy a lehető legáltalánosabbra, az emberiség-re, sőt az emberi faj fejlődésének törvényére hivatkozik: „Evolúciós fejlődése során az ember nagy utat tett meg. A folyamatos küzdelem a minél nagyobb kényelemért és a szükséges javak megszerzéséért arra ösztökélte az emberiséget, hogy új dolgokat ta-láljon fel. A 90-es évek nagy áttörése a számítógép volt. Az internet modern világunk leghatékonyabb üzleti eszközévé vált.” Az internet az egyedi, a kiváltságos besorolásból a tömegalapú szükséglet kikezdhetetlen pozíciójába került – erre figyelmeztet a szónok, és teszi ezt azzal a gondolati kataforával, hogy a jelenségről/törvényszerűségről nem lehet nem beszélni. (Figyelemmel nem hallgatni!)
A dedukció nyomvonalán induló beszéd, az internethasználat törvényszerűségének logikai íve után az érzelmi hatás legerőteljesebb nyelvi eszközeivel, a megismételt kér-désalakzattal erősíti újból a figyelem motivációját. A hálózatok rabságának meghök-kentő metaforája: „Hálózatok rabságában élünk?” – egyben a klasszikus interrogatio –
„egy elgondolt kijelentő mondat kérdésként való feltevése.” (Szikszainé 2004: 31) – ér-zelmi töltetét is hozza. Még erőteljesebbé teszi a kérdve kijelentés hatását az azonnali igen válasz, amelyet a szónok önnön kérdésére ad. Az „egyszemélyes” egyértelműség törékenységét azonnal felismeri a rétor, mert a tételezést követi is mindjárt a kifejtés, ugyancsak egy megszólító érvényű kérdéssel indítva: „Mert mi is az az internet?” A ki-fejtő-magyarázó rövid digressióval az egyéni igazságtételéhez, annak az elfogadásához juttatja el a hallgatót.
Minden emberiségméretű veszélyhelyzet mindaddig megmarad a virtualitás, a lehe-tőség kognitív értelmezői terében, ameddig nem kerül érzékelhető közelbe. Ezt az evi-denciát tudatosítja kitűnő ráérzéssel a szónok, amikor közvetlen környezetünkre figyel-mezve, hazánk fiataljainak veszélyeztetettségét hozza szóba. A korábbi két összetevős függőségtételezésnek (érzelmi és mentális) az ifjaknál megfigyelhető jeleit sorolja: az önazonosság-tévesztés csapdái, a valós és irreális világ határvonalainak elmosódása, az áltársaslét mákonyhatása stb. A meghökkentő különösség erejével hat a digilektus ki-fejezés, amely az önkéntes (nyelvi) száműzetésbe kényszerültek új nyelvhasználataként jelenik meg. A végzetes és kikerülhetetlenül gyors generációs el-le szakadás élő példá-jaként jeleníti meg – kimondatlanul – önmagát a beszélő. Ez az a beszédrész, amelynek elhangzása – vélhetően – megoszthatta a hallgatóságot. Egyrészt érzékletessé vált az imént említett – nem is generációk közti, hanem azon belüli – meg nem értettség valós félelme, másrészt a Kazinczyra hivatkozó, a szónok életkorával nehezen összeegyeztet-hető sztoikus bölcsességnek a lehetséges pózjellege.
A beszédzárlathoz közelítő ismételt megszólítás – „Tisztelt Hallgatóság!” – újabb ra-gyogó bizonyítéka a szövegminta már jelzett csillogásának. Elébe megy a dilemmában hagyott hallgatóság jogos méltatlankodásának. Igen, sokat és sokáig lehetne vitatkozni az internetvilág pozitív vagy negatív mezőn mozgó mérlegnyelvéről – állítja a szónok, ugyanakkor a nagykorú és felelősséggel gondolkodó hallgatóságra bízza, ő döntse el a mértéket és az értéket.
Az előadás hasznosságában reménykedő kijelentés akár el is maradhatott volna a frappáns verszárlat előtt. Ez utóbbiban egyrészt a wittgensteini nyelvbe vetettségünk
„kérlelhetetlenségét” érzékelhetjük, a digilektus behálózó erejét, de a mindenkori féle-lem leküzdésének örök lehetőségét, a humort is. Joggal feltételezhető, hogy a mottóhoz visszatérő, a szónoki beszédben a különösség érzetét keltő rímes beszédnek (is) szerepe volt a győzelem megszerzésében.
Felhasznált irodalom
Adamik Tamás 2004. Az alakzatok és szóképek fogalmáról és osztályozásáról. In: A szónoki beszéd kidolgozása. Trezor Kiadó. Budapest. 43–69.
Szikszainé Nagy Irma 2004. A kérdésalakzatok típusai a retorikában. In: A szónoki beszéd kidol-gozása. Trezor Kiadó. Budapest. 29–35.
Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk: bizony csak hardver, szoftver, netes kere-ső, közösségi és egyéb weboldal vagyunk. Pedig mennyi dicsőségben teremtette az Úr a könyveket, a sportrendezvényeket, a természet szépségeit, a közös családi programokat, és adta mindezeket az embernek szellemi, lelki táplálékul. Csak egy szabadidős lehető-ségtől tiltotta a mi Urunk a teremtés koronáját: az internettől. Mert tudta a mi Istenünk, hogy aznap, midőn az ember ezt használni kezdi, a linkek rabjává válik, s az végzete-sebb rá nézve, mintha halálnak halálával halna.
Tisztelt Hallgatóság! Bibliai ismereteim nem ennyire pontatlanok, és a Teremtés könyvét sem szerettem volna kigúnyolni. Halotti Beszéd-allúzióm célja csupán az volt, hogy egy, a jövőnk szempontjából igen vészjósló képet fessek önök elé. De ne ijedjenek meg! Azért nem ilyen kilátástalan a helyzet.
A hálózatok rabságában élünk-e? A hálózati rabsággal összefüggésben óhatatlanul az jut az eszembe, hogy a történelem legnagyobb szabadságharcosai – Spartacus vagy épp Mahatma Gandhi – ölni tudtak volna egy olyan lehetőségért, amely akkora nyil-vánosságot biztosított volna eszméiknek, mint az internet. Na jó, Gandhi talán nem…
A világháló a nyilvánosság eszköze, ettől azonban még tarthat bennünket függőségben, rabságban. Engedvén a kígyó csábításának hányszor kapjuk magunkat azon, hogy az értékes és soha vissza nem szerezhető szabadidőnket még csak nem is áldozzuk, de pocsékoljuk az internet oltárán. Egyik linkről ugrunk a másik linkig, és már nem érvé-nyes az eddig időtállónak hitt mondás: minden út Rómába vezet. Minden link egy újabb linkre vezet, és soha nincs nyugvópont.
A szegény, ártatlan felhasználót aztán szép lassan bekebelezi ez a beláthatatlan ösz-szevisszaság, és hopp, már megint eltelt két óra az életemből, amit nem kapok vissza.
És ha édesanya megkérdezi az ebédnél, mit csináltam délelőtt, bizony csak vonogatom a vállam. A linkek bűvöletében mi is gyakran linkké válunk. De ezért egy univerzális linkgyűjtemény eredendő despotizmusa vagy saját lustaságunk inkább a felelős? Sze-rintem ez utóbbi.
A gépesített társadalom velejárója, hogy fenntartásaink vannak a gépesített társa-dalommal kapcsolatban. Sokan tartanak attól, hogy az emberek mindennapjait átszövő hálózatok függőséget alakítanak ki, és lassan már nem leszünk képesek élőszóbeli kap-csolatokat létrehozni, nem tudunk máshonnan tájékozódni, csak a médiából, így pedig a televíziós és netes tartalmak egy idő után átmossák az agyunkat. A kommunikációs szakemberek és a szociológusok azonban figyelmeztetnek, hogy a helyzet nem ilyen egyszerű. Nem léteznek ma sem kizárólag online társas kapcsolatok. Nem tudjuk a társadalmi egyenlőtlenségeket sem levetkőzni még az interneten sem, mert az is csak