s alamon b íborKa

s

b

Internet – pró és kontra: a döntés a mi kezünkben van Hunyadi Tünde beszédének elemzése

„Az egész világ egy linkgyűjtemény, az emberek, a tárgyak benne linkek”

(Varró Dániel) – Hálózatok rabságában élünk?

A XV. Kossuth-szónokverseny előre elkészített beszédeit ihlető mottó, valamint a hoz-zá kapcsolódó kérdés nehéz feladat elé állította a versenyzőket. A hálózatok kapcsán a legkézenfekvőbb dolog, ami az olvasó eszébe jut, az a világháló – a World Wide Web –, vagyis az internet, ezért a versenyzők beszédei azt a veszélyt rejtették magukban, hogy egy kaptafára készülnek. Pedig a hálózatok kapcsán gondolhatnánk az éppen napja-inkban virágkorát élő hálózatelméletre is, amely az erdélyi származású magyar kutató, Barabási Albert-László révén lett világhírűvé, és amely kimondja: nemcsak az internet, hanem biológiai létünk (pl. a sejtjeinkben található fehérjehálózatok révén), valamint

társadalmi létünk is hálózatokból építkezik. A linkek, láncszemek pedig eszünkbe juttathatják Karinthy Frigyes Láncszemek című novelláját, amely 1929-ben, tehát jó-val azelőtt íródott, mielőtt a hálózatkutatás mint tudományág megszületett volna, és amely a tétel 1958-as tudományos bizonyítása és publikálása előtt (Sola Pool és Manfred Kochen) kimondta, nem kell öt láncszemnél több ahhoz, „hogy a Földkerekség bárme-lyik lakosával, csupa személyes ismeretség révén, összeköttetésbe kerüljön a társaság bármelyik tagja” (Karinthy 1929).

Hunyadi Tünde, a zsűri, valamint a Bárczi Géza Alapítvány különdíjasa – a legtöbb résztvevőhöz hasonlóan – a mottó kapcsán az internet fény- és – főként – árnyoldalaira gondolt a beszéde megírásakor, így szónoklatát valójában az idézethez kapcsolt kér-dés ihlette, kevésbé az idézet. A szónok azonban jól ráérzett arra, hogy a közhelyessé válás csapdája rejlik a megközelítésben, ezért a szónoklat egészének hangja iróniával és öniróniával átszőtt, szervező eleme pedig az állítás-cáfolat. Tanácskozó beszédének bevezetésében a rétor a szónoklat célját és szólásra emelkedésének okát határozza meg, és azt ígéri, érveket sorakoztat fel az internet negatív oldala mellett: „Azért állok most itt Önök előtt, hogy elmondjam, mennyire rossz dolog is az az internet.” Ezt követően hall-gatóságát bevonja a beszédhelyzetbe („Tegye fel a kezét, ha egyáltalán van Önök között olyan, aki nem szokott hetente legalább egyszer netezni!”), azután mintegy kérdőre von-ja a megszólítottakat, hogy majd tettetett rosszallással, miként a felnőtt szokott a gye-rekkel beszélni („Ejnye-bejnye! Szégyelljék magukat! Még ilyet!”) – látszólag – elítélje őket, amiért használják az internetet. A „Hölgyeim és Uraim, tisztelt Hallgatóság!”

megszólításhoz azonban nem illik ez a nagyon is közvetlen, a mindennapi társalgást idé-ző, rosszalló-feddő fordulat. Mint ahogy az egész szónoklat hangvételéhez, a szlengből származó szavakhoz („kocka”, „féjsz”) is más megszólítás illenék.

A beszéd következő része a hallgatóság elbizonytalanításával indít, cáfolva a beve-zetőben megfogalmazott témamegjelölést: „No, ne tessék nagyon megijedni! Nem azért jöttem ide ma, hogy hegyi beszédet tartsak.” A szónok megkérdőjelezi annak az értel-mét, hogy el lehetne érni bármit is (kimondatlanul: valószínűleg azt, hogy kevesebbet használjuk az internetet) a világháló negatív oldalának a bemutatásával („Minek is?

Elérnék vele valamit? Egyáltalán, el kellene vele érnem valamit?”). A rosszalló, a „he-lyes” utat megmutató állásponttal szemben ebben a beszédszakaszban egy teljesen más nézőpont körvonalazódik: a szónok a teljes szabadság mellett érvel annak eldöntésében, hogy miként gazdálkodunk a szabadidőnkkel („Szerintem mindenki döntse el maga, mi-vel tölti az idejét. Ha valakinek jólesik, hogy mindennap órákon át a Facebookot görgeti, vagy játszik – hát tegye azt!”). Az érvelés mögött azonban rejtetten érezni lehet azoknak a személyeknek az elítélését, akik egész nap játszanak, vagy közösségi oldalakat láto-gatnak az interneten. A szónok ebben a beszédrészben felvillantja az internethasználat egyik lehetséges jó oldalát is: létezhetnek olyan emberek, akiknek könnyebben megy a virtuális kapcsolatteremtés, ezért az ő számukra áldás a világháló. Ezt követően ismét a meggyőzés hárítása következik: „Próbáljam meg őket lebeszélni ezekről a szokásokról?

Sorolhatnám én a magamét hétfőig, az sem érne semmit.”

A szónoklat harmadik bekezdésében a beszélő felsorolásszerűen megemlíti az in-ternet nyújtotta hasznos szolgáltatásokat (könnyű tájékozódás, vásárlás, kapcsolattar-tás), majd öniróniával jegyzi meg, hogy hajlamosak vagyunk ezekről megfeledkezni, és

álszent módjára – miután élvezzük az előnyeit – ócsárolni a világhálót. Majd a szónok a saját életéből vett példával ismét az internet egyik hátrányos oldalát mutatja be: „Mert a tinédzserek túl korán ismerik meg a szex gyakorlati oldalát!” (A hallgatóságban azon-ban felmerül a kérdés: vajon a szex gyakorlati oldalát lehet megismerni a világhálón, vagy inkább a virtuális szexet?!) Ezzel kapcsolatban a felelősségvállalásra hívja fel a figyelmet, és annak a véleményének ad hangot, hogy ezért nem az internet, hanem a felelőtlen szülő okolható: „És az internet a hibás, nem a szülő, aki nem telepít 18-as szűrőt a számítógépre.”

A továbbiakban – annak ellenére, hogy az indításban azt ígérte, nem fog hegyi be-szédet tartani – az internet újabb negatívumára hívja fel a figyelmet a szónok: a félre-tájékoztatásra. Ezt követően az utolsó beszédrészben az internet mellett szóló érvek felsorakoztatását ígéri („És ha már így támadom én is az internetet, a pró érveket sem hagyhatom ki”), de hamar rájövünk: iróniába bújtatott kritika következik. A „féjsz”-en előforduló idézetek ugyanis kétes hitelű tudást nyújtanak, hiszen – amellett, hogy név-telenek, és figyelmen kívül hagyják a magyar helyesírás szabályrendszerét – értékük is kétséges. A diakritikus jelek nélkül leírt „versrészlet” a beszéd írott változatában meghökkentő, az előadott változatban pedig üdítő humort kölcsönzött a szónoklatnak.

A záró részben ismét visszaköszön a beszéd alapgondolata: nincs értelme az internet pozitív és negatív oldalairól beszélni, hiszen a döntés a mi kezünkben van, mi magunk vagyunk felelősek azért, hogy mennyit használjuk a világhálót, illetve hogy mely olda-lait aknázzuk ki, és mely részeire pocsékoljuk az időnket („...mindenki maga válogatja meg, a net mely részeit használja. Így fölösleges pró és kontra beszélni a netről”). A be-szédet záró gondolatok kifejtetlenek maradnak: a szónok nem részletezi, miért kellene inkább az emberi viselkedésről beszélni, és hogy ez miként kapcsolódik a beszéd témá-jához; ugyanakkor nem egyértelmű a Kosztolányi-idézet kötődése sem a témához.

Hunyadi Tünde szónoklatának legnagyobb erénye, hogy nem próbálta meg a lehetet-lent: nem vállalkozott az internet árnyoldalainak az ecsetelésére, és nem érvelt amellett, hogy nem vagy kevesebbet kellene használnunk a világhálót, hanem néhány negatívum kiemelésével a felelősségvállalásra hívta fel a figyelmet az internethasználattal kapcso-latban. Hunyadi Tündének szónoklata elmondásakor sikerült érzékeltetnie a beszédében rejlő (ön)iróniát és humort, ezenkívül szép kiejtésével és közvetlenségével hívta fel ma-gára a figyelmet, ezért előadása emlékezetes maradt.

„Ironikus az, aki úgy csinál, mintha komolyan venné azt, amit eleve nem tart annak.”

(Szalay 1983) Az irónia Szókratész kedvelt retorikai eszköze volt, s úgy vélem – Hunyadi Tünde is szívesen használja szónoklatában a meggyőzés eszközeként. „A szókratikus irónia nem az önkény vagy a gonosz félrevezetés módja, hanem az a kísérlet, hogy az ember [ti.

a hallgató] maga döntsön a helyzetről, jellemről, tettről, mindarról, amivel szembe-sül” (Bacsó 2001: 425). Az újvidéki egyetemi hallgató szónoklatában használt irónia is – közvetetten ugyan – éppen azt a célt szolgálja, hogy a hallgatóra bízza a helyzet megítélését, a helyzetről való döntést: hasznos-e vagy haszontalan a világháló. A témát a Kossuth-szónokverseny szervezői szolgáltatták Varró Dániel Email című verséből vett idézettel: „Az egész világ egy linkgyűjtemény, // az emberek, a tárgyak benne linkek.”

Kellemesen irónia hatja át Hunyadi Tünde beszédét. Az irónia ismertetőjegyei – a szellemesség, a humor és a kritika – a beszéd stilisztikai hatását nyomatékosítják. A szó-nok – igazának bizonyságában – a hallgatóság feltételezett érvrendszerét alkalmazva, a megfelelő kontextuson keresztül mutatja be az internet pozitív és negatív hatását. Az iróniát tehát a rávezetés eszközeként is használja.

Ha leltárt készítek Hunyadi Tünde szónoklatáról, formailag minden megtalálható benne, ami egy szónoklatba kell: megszólítás, kérdések, felszólítások, kiszólások, idé-zetek, személyes példa, köszönet. Ha tartalmilag nézem, az internet hasznáról és a vi-lágháló csapdáiról akar meggyőzni. Jellegét tekintve problémafelvető tényfeltáró írás, tartalmát tekintve pedig dilemmázó elemzés. A mai ember számára felkínált – néha fél-revezető, néha hasznos – világhálóról elmélkedik, humorral és szellemességgel vezetve végig a hallgatót azokon az állomásokon, amelyeket az internet világa ajánl.

Az általános érvényű, közömbös stílusértékű megszólítással („Hölgyeim és Uraim, tisztelt Hallgatóság!”) Hunyadi Tünde azt jelzi, hogy széles réteghez kíván szólni egy igen aktuális témáról. Véleményét már az első mondatban kijelenti: rossz dolog az in-ternet. A közönséggel való kapcsolattartást erősíti, a hallgatóság jóindulatának megnye-résére (captatio benevolentiae) irányul a szónok kitűnő fogása, mellyel állásfoglalásra készteti a hallgatóságot: „Tegye fel a kezét, ha egyáltalán van Önök között olyan, aki nem szokott hetente legalább egyszer netezni!” Nem voltam ugyan ott a beszéd elhang-zásakor, de feltételezem, hogy itt Tünde kicsit kivárt a beszéd folytatásával, ezzel is nyomatékot adva mondandójának. A módszer azért is kiváló, mert így mozgósítja a