n. c
sászii
ldiKóA nagykozári fegyverkovács beszédreceptje Haramza Márk beszédének elemzése
2013-ban a szónokverseny szervezői az időszerűséget figyelembe véve Varró Dániel két sorát adták témául a jelentkezőknek.
„Az egész világ egy linkgyűjtemény, az emberek, a tárgyak benne linkek”
A legismertebb keresőoldalon a linkgyűjtemény szóra 1/3 mp alatt 1 830 000 találatot kapunk. Ebből is láthatjuk, hogy valóban az egész világ egy linkgyűjtemény.
A világháló hétköznapi megjelenéséig, a 90-es évek elejéig a magyar nyelvben a link emberi tulajdonságra vonatkozott, azt jelentette, hogy megbízhatatlan. Az ezredforduló körül a számítógépes szakszókincsből átvett angol szó véletlen alaki egybeesésével más jelentés társult a szóhoz. A hiperhivatkozás (angolul hyperlink) – más néven link ’lánc’
(rendszerint a hiper előtag nélkül használjuk) –, az a hosszabb-rövidebb internetcím, ami egy dokumentum, kép, fájl, program stb. pontos helyét határozza meg az interneten.
A webcím más néven URL (mely a Uniform Resource Locator [egységes erőforrás-azo-nosító] rövidítése). Az interneten megtalálható bizonyos erőforrások (például szövegek, képek) szabványosított címe. Rákattintva vagy a böngészőprogram címsorába beírva az internet egy meghatározott pontján találjuk magunkat. A szómagyarító (http://www.
szomagyarito.hu/szocikk.php?id=1101) oldalán több magyar elnevezéssel is találkozha-tunk: hivatkozás, ugracs, kapcsolat, ugrópont, dobbantó.
Az internet megváltoztatta a korábban folyamatos olvasási szokásainkat is. A digitá-lis formátum inkább az olyan olvasást teszi lehetővé, ami célirányos, az olvasó inkább bizonyos információkra „vadászik”. Az online felület sokkal felületesebbé teheti az ol-vasást, és korántsem biztosít olyan mértékű elmélyedést, mint a papíralapú szöveg.
A hipertextek és a hipermédiák által konstruált környezetben az olvasó maga hatá-rozza meg a befogadás sorrendjét. Ezt a sorrendet elsősorban az individuális érdeklődési kör határozza meg. A nemlineáris struktúrát már az interneten egy egyszerű keresés is tükrözi, amikor nem törvényszerű az, hogy az első találatra klikkelünk, hanem arra a linkre, amely számunkra a legérdekesebb, leglényegesebb információkat tartalmazza.
Az idézet komoly hangvételű, elsősorban érzelmi indíttatású mondanivalót keltett a versenyzőben, s ezt tárta közönsége elé. Nem kötötte különösebb alkalomhoz a be-szédet, a szituációs keret megmarad a versenyhelyzetben. Tartalmából következően ez a szónoki beszéd nem vitatkozó, nem elbeszélő, hanem elmélkedő, a saját álláspontját elfogadtatni kívánó írás, oly módon, hogy a gondolkodásba bevonja a közönségét is.
Szerkezetileg az elején nagyon jól építkezik, viszont a beszéd második felében, a tudó-sok és Cicero említésével több példát, konkrétumot igényelt volna a beszéde.
A résztvevők megszólítása után intuitívan egy találós kérdéssel indítja beszédét:
„Hányat lép a veréb egy évben?” Ennek a beugratós kérdésnek megfelelően alkotja meg a jelenkor találós kérdését: „Hány szót ír le az ember egy évben?” Ezzel vezet el bennünket a kézírás és géppel történő írás kettősségéhez. A bevezető végére ügyesen fogalmazza meg a következő bekezdés, az írásbeliség legendájának átvezetését. A le-gendában a gondolkodás, a beszéd és az írás előnyeivel és korlátaival ismertet meg bennünket, majd a következő bekezdésben szónoki kérdések sorozatával hívja fel a hall-gatóság figyelmét a változásokra: „Melyikünk tud ma már napállás alapján időt megha-tározni vagy fejben gyököt vonni?” A szónoki kérdés a pragmatikus alakzatok egyike, a közönséghez fordulás egyik módja. A hallgatóság véleményének megváltoztatása úgy érhető el, ha megvalósul egy rendkívül magas szintű kapcsolattartás. Ezt szolgálják a szónoki kérdések, amelyek lehetnek a hallgatóság ki nem mondott gondolatai, a szó-nok problémafelvetésének egyes részletei stb. Emellett a kérdések a hallgatók érzelmi-hangulati jellemzőit is befolyásolhatják. Ebben a bekezdésben fény derül a versenyző kilétére is: egy kiveszőben lévő mesterség gyakorlója, s ez a mai világban az internetes keresési lehetőséggel azonnal kidobja a találatok között, hogy nagykozári fegyverko-vácsként olyan kardpengereceptet tud, amelybe apróra zúzott szárított kőrisbogár vagy gyöngykagylótörmelék kerül.
A negyedik bekezdés a rabság-szabadság ellentéteire épül, mennyire jelent rabságot vagy szabadságot az internet. Kétségtelen, „csodálatos, amikor a tőlünk legtávolabb-ra eső kultúrákkal is pillanatok alatt megértetjük magunkat”. De vajon jó-e, ha egy ötéves gyerek is szárnyalhat a világ legtávolabbi pontjai között? Itt nemcsak ellenté-tes gondolatokkal találkozunk, hanem lexémaszinten is ellentétek kapcsolódnak össze:
„homo erectus visszagörnyed”. A virtuális kapcsolattartás lehetőségének és veszélyé-nek mesteri megfogalmazását láthatjuk. Ugyanaz a gondolat más-más általános név-mással (bárki-mindenki) és egy megszorító partikulával (csak) kifejezve egymás ellen-téteivé válnak: „Mekkora lehetőség rejlik abban, hogy virtuálisan bárkivel tarthatjuk a kapcsolatot! És mekkora veszély abban, hogy mindenkivel csak virtuálisan tartjuk a
kapcsolatot!” A bekezdés ellentétpárjaiban kakukktojás az idegen szavak használatá-nak említése, különösen úgy, hogy maga a versenyző is elköveti ezt a hibát: „És meny-nyire romboló, amikor valaki random idegen szavakat használ mondataiban!”
Az ötödik bekezdésben túl általánosan beszél a különböző korok vívmányairól, a tudósok felfedezéseiről, azok hasznáról. Sokkal hatásosabb lett volna, ha példák sorát vonultatja fel nemzetközi és magyar tudósok, feltalálók köréből. Szerencsére, magyar vonatkozásban is a bőség zavarával küzdünk. Nem teljesen világos az sem, hogy pon-tosan mire is gondol a versenyző – s ezzel bizonytalanságban hagyja a hallgatóságot is – az alábbi sorok esetében: „nehogy a gyors fejlődésével az emberiség olyan lépéseket hagyjon ki, amelyek nélkül növekedési rendellenességek léphetnek fel”. Nem győzte meg a hallgatóságot arról sem, miben rejlik Cicero szónoki nagysága, pedig ez elenged-hetetlenül szükséges lett volna ahhoz, hogy a következő, hatodik bekezdésben napjaink beszédkultúrájának „kulturálatlanságát”, a digitális világ felszínességét érzékelhessük:
„Sürgetjük egymást is, hogy a számunkra értékes információkat kapjuk meg. Egyik linkről ugrálunk a másikra, de legtöbbször nem merünk időt szánni a háttértartalomra.”
Az utolsó előtti bekezdésben kitér a mennyiség és minőség aránytalanságára, a gyors beszédtempóra, a stilisztikai szürkeségre, de ez a véleménye eléggé kifejtetlen marad.
Befejező gondolataiban személyes állásfoglalásával a fennkölt formákhoz való visz-szatérést tartja kívánatosnak, de ez megfelelő tartalom híján puszta érzelmi kívánság le-het csak. A beszéd második felének jobb kidolgozottságával eredményesebbé válhatott volna a hallgatóság meggyőzésében, a téma kifejtésében.
Hölgyeim és Uraim, tisztelt Hallgatóság!
Azért állok most itt Önök előtt, hogy elmondjam, mennyire rossz dolog is az az internet.
Tegye fel a kezét, ha egyáltalán van Önök között olyan, aki nem szokott hetente legalább egyszer netezni! Gondoltam. Ejnye-bejnye! Szégyelljék magukat! Még ilyet!
No, ne tessék nagyon megijedni! Nem azért jöttem ide ma, hogy hegyi beszédet tartsak. Minek is? Elérnék vele valamit? Egyáltalán, el kellene vele érnem valamit?
Szerintem mindenki döntse el maga, mivel tölti az idejét! Ha valakinek jólesik, hogy mindennap órákon át a Facebookot görgeti, vagy játszik – hát tegye azt. Őket nevezzük kockának, és már ez a megnevezés is, hogy kocka, megmutatja, mi a társadalom véle-ménye ezekről a személyekről. Meg különben is, sokaknak könnyebb a neten barátokra lelni, vagy egy jót beszélgetni. Próbáljam meg őket lebeszélni ezekről a szokásokról?
Sorolhatnám én a magamét hétfőig, az sem érne semmit. A kóros kockaságra (számító-gép-függőségre) pedig már léteznek szakszerű terápiák is.
Az internet elsősorban rengeteg hasznos szolgáltatást nyújt. A tájékozódást, vásár-lást, információszerzést és a kapcsolattartást olyannyira megkönnyíti, hogy ilyesmiről évtizedekkel ezelőtt álmodni sem mertünk volna. És mi ahelyett, hogy kihasználnánk ezeket, elkezdjük szapulni a netet. Elnézést, inkább kihasználjuk az internet adta élveze-teket, majd csak utána állunk neki ócsárolni. Mert a tinédzserek túl korán ismerik meg a szex gyakorlati oldalát! Mert ez az internet hibája! Mert lépten-nyomon pornográfia! És az internet a hibás, nem a szülő, aki nem telepít 18-as szűrőt a számítógépre. Az unoka-testvérem, lehetett négy- vagy ötéves, még olvasni sem tudott, de a netet már ügyesen használta, talán túl ügyesen is. Szeretett a világhálón játszani, főleg olyan kis játékokat, ahol egy babát kell sminkelni vagy öltöztetni. Ha ráunt az egyikre, könnyen talált má-sik játékot. Egyszer megfigyeltem, ahogyan játszik. Az egyik pillanatban még a babát csinosította, utána pár klikk, és máris játékot váltott. Itt viszont már vetkőztetésről volt szó, célba találós játék következett Kennel és Barbie-val.
Mesélhetnék még bőven arról, hogy miért is sátáni a világháló, de nem szívesen po-csékolnám erre az idejüket, csupán egy dologra hívnám még fel a figyelmet: félreinfor-málás. Ugyanis nem mindegyik reggae zene előadója Bob Marley, és a Wikipedia sem a mi mindentudó kalapunk. Ezt is csak azért mondom el, mert talán még nem jött rá mindenki, hogy az interneten rengeteg vicces kedvű emberke tevékenykedik. Hiszen a web mindenkié, így bárki szinte bármit megoszthat, nem csak a Facebookon, legyen az igaz, hibás, unalmas, vicces, sivár vagy trendi.