s
ólyomr
éKa„Bizony csak hardver, szoftver, netes kereső”
Arany Ariella beszédének elemzése
„Látjátok, feleim, szemetekkel, mik vagyunk…” – kezdi beszédét Arany Ariella.
A princípium ilyen kezdése több célt is szolgálhat: a hallgatóságnak egyrészt azonnal eszébe jutnak a Halotti Beszéd és Könyörgés kezdő szavai – erre a második bekez-désben utal is a szerző, „Halotti Beszéd-allúzióm”-ként jelölve meg az első bekezdés szövegét. Más célt is szolgálhat azonban a „Látjátok, feleim” kezdés: tudván, hogy az eredeti szöveg temetési beszéd (sermo super sepulchrum), mintegy vészjósló figyelmez-tetésként eszünkbe juthat a téma várható komolysága, szomorúsága is.
Az első, tételmondatként funkcionáló mondat a Halotti Beszéd megfelelő mondatá-nak felépítését követi: a szónok felsorolja, hogy mindössze mi minden vagyunk. Fel-sorolásában azonban a 21. századi emberi sors jellemzői, gyakran problémát okozó té-nyezői („bizony csak hardver, szoftver, netes kereső, közösségi és egyéb weboldal”) jelennek meg, a verseny kiírásában olvasható Varró Dániel-idézettel („Az egész világ egy linkgyűjtemény, // az emberek, a tárgyak benne linkek”) összhangban.
A szónok rögtön második mondatában egy ellentéttel folytatja, megtörve ezzel a Halotti Beszéd megfelelő szövegrészével való párhuzamot: „pedig mennyi dicsőségben teremtette az Úr”. A pedig-gel történő kezdés már elénk vetíti az ellentétet, amelyre a beszéd koncentrálni fog, egyben informálja is a hallgatóságot a beszélő szomorúságáról,
attitűdjéről a bemutatandó jelenséggel kapcsolatban. Az Úr által teremtett, természet-ben létező vagy ember által alkotott szépségek (könyvek, sportrendezvények, természet szépségei, közös családi programok) felsorolásával a szónok elindítja azt a metaforát, mely kettős párhuzamba állítja a Halotti Beszédben olvasható történetet és – ilyen mó-don – felidézi a Biblia bűnbeesés-történetét is. Ebben a képben a csábító „gyümölcs”
az internet, melytől – ismét a Halotti Beszéd szövegének felépítését követve – Isten eltiltotta a „teremtés koronáját”, mert tudta, hogy „aznap, midőn az ember ezt használ-ni kezdi, a linkek rabjává válik, s az végzetesebb rá nézve, mintha halálnak halálával halna.” A metafora valóban jól láttatja a virtuális világ (mely e képben a „tudás fájának”
feleltethető meg) lehetséges veszélyeit, ugyanakkor le is egyszerűsíti az internet okozta hatásokat, nem tesz említést ugyanis arról, hogy a világhálónak nemcsak negatív, veszé-lyes hatásai, de előnyei is lehetnek, így akár jobbá, könnyebbé is teheti az ember életét.
Ha nem is zavaró, de elgondolkoztató lehet a képben a „teremtés koronájá”-nak említé-se. A probléma (a metafora mindkét tartománya felől nézve, tehát akár Ádámra, akár a mai kor férfijára asszociálunk) ilyen módon történő leszűkítése nem teljesen helytálló, mivel egyfelől nem Ádám volt az, aki elsőként evett az almából, másfelől a világhálót nemcsak férfiak használhatják.
A szónok a második bekezdésben (a narratio kezdetén) azonban válaszol is a fenti aggodalmakra: önironikus módon reflektál az előző képre, immár közvetlenül megszó-lítva a hallgatóságot is: „Tisztelt Hallgatóság! Bibliai ismereteim nem ennyire pontat-lanok, és a Teremtés könyvét sem szerettem volna kigúnyolni. Halotti Beszéd-allúzióm célja csupán az volt, hogy egy a jövőnk szempontjából igen vészjósló képet fessek önök elé.” Azokat pedig, akik még ezek után is aggódnának, egy direkt felszólítással igyek-szik megnyugtatni: „De ne ijedjenek meg!”
A következő bekezdésben szónoki kérdéssel él az előadó, visszautalva Varró Dániel versének témájára: „A hálózatok rabságában élünk-e?” Majd szabad asszociációit oszt-ja meg velünk: történelmi példákat, Spartacust és Mahatma Gandhit említi, akik szá-mára véleménye szerint annyira jó lehetőség lett volna az internet létezése, hogy „ölni tudtak volna” érte. Ezt az állítását következő mondatával („Na jó, Gandhi talán nem.”) pontosítja, egyben személyesebb, informálisabb hangvételre is vált. Ez a kisebb stílus-törést is eredményező „kiszólás” meglepő lehet a hallgatóság számára, hiszen előtte és utána is tárgyilagosan, tényszerűen fogalmaz Arany Ariella. A tényszerű megállapítás – melyben a szónok leszögezi, hogy a világháló a nyilvánosság eszköze – után ismét a kezdeti, bibliai képhez tér vissza a beszéd: az archaikus engedvén igeneves kezdés-sel és a csábítás metafora újbóli felvillantásával jelenünket ábrázolja, és elgondolkodtat minket: „hányszor kapjuk magunkat azon, hogy az értékes és soha vissza nem sze-rezhető szabadidőnket még csak nem is áldozzuk, de pocsékoljuk az internet oltárán.”
„Az internet oltárá”-n történő áldozás igen képszerű, és – azon túl, hogy a jól ismert szófordulatot felismerjük benne – visszautal az elvesztegetett idő pótolhatatlanságára, felidézve a kezdeti patetikus, ünnepélyes hangvételt. Ennek stílusát kissé megtöri ugyan a pocsékol szó használata, és zavaró is lehet (hiszen az oltáron tipikusan nem szoktunk pocsékolni semmit), tény viszont, hogy jelentésében és stílusában is éles ellentétet képez az előtte elhangzó áldoz szóval, így döbbentve rá a hallgatóságot arra, mit is veszít, ha a világháló rabságába kerül.
A „bekebelezés” fenyegető folyamatát gyakorlati példával szemlélteti a szónok: az ártatlan „ugrálás”-tól az internet linkjei között egészen a végérvényes, pótolhatatlan időveszteségig vezet az út. Ez a gradatio is felerősíti a nyugtalanságot, a megállás kép-telenségét, azt, hogy „… már nem érvényes az eddig időtállónak hitt mondás: minden út Rómába vezet” – idézi az általános(nak hitt) igazságot. Az egyik linkről ugrunk a másik linkig kifejezés feltehetően még erőteljesebb lett volna, ha nem -ig, hanem -re raggal látja el a szónok a megismételt szót (linkre): a soha meg nem állást, az ide-oda ugrálást is pontosabban kifejezhette volna így. Tény azonban, hogy a „szegény, ártatlan felhasz-náló” életéből órák vesznek el, melyeket már soha nem lehet pótolni – gondolkodtat el minket Arany Ariella. Majd egy személyes példával (exemplum) még közelebbivé, még hétköznapibbá teszi a problémát: az anya kérdésére a megkérdezett gyermek is rájön, hogy nem tudja, mivel ment el a délelőttje, észre sem vette, hogy milyen hosszú ideig internetezett. Így válunk mi is linkké a „linkek bűvöletében” – kapcsol vissza egy szó-játékkal a szónok a versenykiírásban megadott idézethez. A link szó poliszémiájának köszönhetően azonban nemcsak a felhasználók link viselkedése, hanem az is érezhető e kijelentésben, hogy internetfelhasználóként pusztán láncszemmé válunk az adatok és a felhasználók tömegében. A szónok ezután felteszi a szigorú kérdést: „De ezért egy univerzális linkgyűjtemény eredendő despotizmusa vagy saját lustaságunk inkább a felelős?” Válasza egyértelmű, egyben elítélő és megkérdőjelezhetetlen: „Szerintem ez utóbbi.” E tételmondat egyértelműen a felhasználók felelősségét hangsúlyozza a csábí-tásokkal teli virtuális világ használatával kapcsolatban.
A következő szakaszban szociológiai tényekkel szembesíti hallgatóságát Arany Ariella. Az első mondat megismételt szerkezete („A gépesített társadalom velejárója, hogy fenntartásaink vannak a gépesített társadalommal kapcsolatban”) mintegy tükröt tart a társadalom elé, ironikusan megmutatva, hogy saját létével kapcsolatban gyanak-szik. A szónok ugyanakkor felhívja figyelmünket arra, hogy „a helyzet nem ilyen egy-szerű”. Niklas Luhmannra hivatkozva rámutat: az online világban megjelenő viszonya-inkat mindig is át fogják hatni személyes élményeink, „saját világtapasztalataink”. Bár explicit módon nem utal e tény következményeire, a hallgatóság levonhatja a tanulságot:
az egyén felelőssége, szerepe nem tagadható, nem felejthető el, ha a virtuális világban való létezésről beszélünk. A beszédben ily módon megjelenő enthümematikus szerkezet igen hatásossá, a befogadók számára pedig egyenesen nyomasztóvá teszi az elmondot-tak súlyát, fontosságát.
Ez az az érzés, mely kicsúcsosodik a következő bekezdés rövid, tömör tételmonda-tában: „A félelem jelen van.” Az emberi nem kiszolgáltatottságát, tájékozatlanságát az online világ veszélyeiről egy közhellyel érzékelteti: „Az emberek attól félnek, amit nem ismernek.” Megelőzendő, hogy bárki közhelyszerűséggel vádolja a hallgatóság soraiból, maga közli: „Közhely, tudom.”, így nyerve el szimpátiánkat (captatio benevolentiae).
Majd rámutat e közhely igazságtartalmára, és elénk tárja, mi lehet az emberiségben megjelenő félelem oka ebben a helyzetben. A félünk szó repetitiója fokozó, a de kötőszó-val kezdett mondatban pedig egyben ellentétes hatást is kifejt, így mutatva meg, hogy a félelem az, ami hátráltathat minket a virtuális világ megértésében és ellenőrzésében.
A következő rész általánosításában ismét megjelenik a teremtés koronája kifeje-zés („Szeretnénk úgy gondolni saját fajunkra, mint a teremtés koronájára”), melynek
használatával megint csak leszűkíti a szónok a szóban forgó internetfelhasználók körét a férfiakra. Felmerül a gyanú – és ezt támasztja alá a következő mondat is –, hogy a szónok pusztán ’a teremtés csúcsa’ jelentést akarta kifejezni ezzel a metaforával: „Be-vallom, magam is szeretek így nézni az emberre”, tehát az emberekről, az emberi nem-ről beszél. Az érvelés szempontjából egyértelmű: Arany Ariella bízik abban, hogy az emberiség képes arra, hogy kontrollálja a saját maga teremtette rendszert; véleménye tehát egyértelműen pozitív, és így bizalmat szavaz az emberiségnek. Zárójelben ugyan, de egy negatív példát (a kínai Google oldal működését) is hoz bizonyítékként a teljes kontrollra. A hozott példát minősíti is: utal arra, hogy találó példát keresett, célja a megdöbbentés, a szemléltetés volt: „Talán hozhattam volna vidámabb példát is, szem-léletesebbet aligha.”
A befejezés visszakapcsol a bevezető részben idézett Halotti Beszéd és Könyörgés tartalmához. Egyszerre hat a rációra, felvillantva a sermo szerkezetét és záró imád-ságának tartalmát (recapitulatio), ugyanakkor a befogadók érzelmeit is célba veszi (affectus), irántuk való aggodalmát egy személyes óhajjal fejezi ki az ebben a szakasz-ban olvasható tételmondat: „Én, ha tehetném, észhasználatot nem nélkülöző felhaszná-lást és befogadó szemléletet kérnék mindannyiunknak.”
Arany Ariella beszéde – a kisebb félreértésekre lehetőséget adó szóhasználattól elte-kintve – jól strukturált, átgondolt szónoklat. Tételei, megállapításai és kérdései érzékel-tetik a téma komolyságát, fontosságát, elgondolkodtatják, önkritikára és önmérsékletre késztetik a hallgatóságot. Azon túl pedig, hogy szigorúan racionális, bizonyítékokon alapuló érveket sorakoztat fel érvelésében, mindvégig érezhetjük a szónok hallgatósága iránti féltését, jóindulatát, azokat az aggodalmakat, melyek az adott helyzetben megszó-lalásra késztették.
Tisztelt Hallgatóság, kedves Egybegyűltek!
Szeretnék tudni, mit ettem ma, hogy aludtam az éjjel? Hagyjuk az unalmas témákat, mint a globális felmelegedés, beszéljünk a fontos dolgokról – rólam. Én és a reggeli zoknikrízisem: őrület, hogy nem találtam két összeillőt! Vagy szeretne látni egy Youtube videót arról, ahogyan a hajamat vasalom? Azt kérdi, megőrültem-e? Dehogyis. Én csak egy vagyok a legújabb idők énemberei közül, akinek a boldogsághoz csak egészség és térerő kell. Kíváncsi rám? Egy link választja el attól, hogy megismerjen.
Hiperhivatkozással, vagy ismertebb nevén linkkel, legtöbbször az internet böngé-szése közben találkozhatunk. Ha egy szakszavakat magyarázó szótárban keresnénk e szó jelentését, bizonyára valamilyen tudományos magyarázatot találnánk. De a mi sze-münkben, a laikusok szemében a „link” szó csak ennyit jelent: egy kattintás, és bete-kintést nyertünk az egész világba.
Körül vagyunk bástyázva olyanokkal, akik másra sem vágynak, mint hogy maguk-ról beszéljenek, hogy megosszák velünk életük minden unalmas, zavarba ejtő vagy nagyvilági pillanatát. Az „énemberek” blogolnak és kommentelnek, twittelnek és sms-eznek, és ötpercenként státuszüzenetet váltanak a Facebookon. A közeg változik, ám az üzenet mindig ugyanaz: én, én, én. Eric Schmidt amerikai üzletember így vélekedett:
,,Az internet az első dolog, amit az ember épített, s amit mégsem ért. Ez a valaha volt legnagyobb kísérlet az anarchiára.”
Ez a szép, új, narcisztikus világ azon a széles körben elterjedt téveszmén alapul, hogy minden ember egyformán lenyűgöző, s hogy nincs életünknek olyan apró részlete, amit ne kellene szétkürtölnünk vadidegeneknek. Volt idő, amikor szívünket és lelkün-ket csak kevés kiválasztottal osztottuk meg. Ma belenyúlunk életünk szemetesládájába, és csak ontjuk magunkról a szemetet az egész világnak.
Ha megfigyeljük, hogyan viselkednek a fiatalok az interneten és a való életben is, aggasztó jeleket látunk. Nagyon gyakran a rivalizációs düh hajt minket, kíméletlenek vagyunk egymással, zaklatjuk egymást, nem drukkolunk egymásnak. A mi kortárskap-csolataink nem elfogadóak, nem szeretetteljesek. De ezt diktálja a korszellem, amelybe a generációnk beleszületett.
És a magamutogatás legsúlyosabb következménye, hogy a kapcsolatok kevésbé lesz-nek fontosak számunkra, mint mi magunk. Egy olyan társadalomban, ahol mindenki-nek önmaga számít leginkább, a kapcsolatok hőfoka szükségszerűen csökken, mivel a technika úgy tartja össze az embereket, hogy hagyja őket elszakadni egymástól. A lel-künk egyre kérgesebb lesz, és minden emberi viszonyunkat leginkább az vezérli, hogy