kiszabadulni, bizonyos mértékig ezen kívül maradni. Csak nagyon tudatos magatartás-sal lehet elkerülni, pedig mi sem fontosabb, mint hogy „ne váljunk az arctalan falka pré-dájává!” Hogy maradjanak meg a valódi személyes kapcsolatok, a személyes, két (vagy több) ember közti, „face to face” beszélgetések. A befejezés így összegzi a mondandót, és tölti be az érvelés legfőbb funkcióját, a meggyőzés felé mutat. A záró idézetben meg-jelenített végkövetkeztetés egyértelmű, de rejtettségben némiképpen megfogalmazódik az a nehézség is, hogy ide eljutni, ezt az álláspontot megtartani nem lesz könnyű, mert ez az állapot a többség világából való kirekesztettség érzését is jelenti.
Biró Réka beszédében külön kiemelendőnek tartom azt, amelyre már közvetve utal-tam, hogy fő erőssége a hitelesség. A hitelesség pedig alapvetően a szónok jellemében van. Őszintesége, felelősségtudata, egyszerűsége természetessé, hitelessé teszi szavait, hozzájárul a szónoklat hatásosságához, együttgondolkodásra hívja a hallgatót, az olva-sót. A bemutató beszéd szónoka a jó oldalán áll, fölveti az értékválasztás fontosságát, az egyén felelősségét és a tudatosságot.
A klasszikus és a modern retorika eszközei közül számosat jól felhasznál a beszéd:
hatásosan alkalmazza a retorikai kérdéseket, él az ellentét és az ismétlés adta formai és stilisztikai lehetőségekkel, a figyelem megtartásának alakzataival, utalásokkal, vissza-kérdezésekkel, variált megszólításformákkal. Mondatai változatosak, a mondatformák és a beszéd egészének modalitása ugyancsak élénkítik mindvégig közvetlen stílusát. Az olyan formulák, mint a „körül vagyunk bástyázva”, „szép új világ”, „rivalizációs düh hajt minket”, „zaklatjuk egymást” stb. a jelenség mögötti, a „nyelven kívüli, nyelven túli” állapotot, hátteret is megjelenítik. A beszéd hangneme alapvetően érzelmi, és ez összhangban van a tartalom emocionális jellegével.
A retorikai alakzatok – ellentétek, kérdésalakzatok, halmozások – mellett az ismert, az újonnan alkotott, az átvett és jól felhasznált nyelvi képek, metaforák, metonímiák is egyénivé teszik a szónok stílusát: „énemberkék”, „narcisztikus világ”, „lelkünk egyre kérgesebb”, „online személyiség”, „kullancstípusú ember”, „reggeli zoknikrízisem”,
„engem nézz, nézd, milyen különleges vagyok, és milyen különleges helyeken jártam”,
„közösségi oldal”, „arctalan falka” stb.
Ma, amikor értékválságok, de legalábbis értékváltozások közepette élünk, amikor minden oly könnyen relativizálódik és megkérdőjeleződik, nem elég a hagyományok ismerete és tisztelete, hanem minden fontos kérdésről – az egyéni szabadság végtelen tisztelete közepette – tudatosan, felelősen, elgondolkodva és csak az önálló, saját utat megkeresve és megtalálva lehet véleményt alkotni. Tudatosan kell dönteni a tekintetben is, hogy életünk linkgyűjtemény lesz-e csupán, hogy hálózatok rabságában vagy emberi kapcsolatok szabadságában élünk-e. Biró Réka beszéde erre a döntésre ad példát, erre a döntésre buzdítja hallgatóit, olvasóit. Fiatalos lendülettel, közvetlenséggel, legalábbis beszéde elején: „Én és a reggeli zoknikrízisem: őrület, hogy nem találtam két összeillőt!
Vagy szeretne látni egy Youtube videót arról, ahogyan a hajamat vasalom? Azt kérdi, megőrültem-e? Dehogyis.” Majd filozofikusabb hangnemben, itt kissé megbicsaklik a stílus, néhány mondat erejéig közhelyesebbé válik, de azért őrzi a közhely pozitív, álta-lánosító igazságtartalmát is: „Az önimádat társadalma ez, de senki nem lehet boldog, aki nem becsüli meg azt, amivel valójában rendelkezik. Olyan reális célokra van szük-ségünk, amelyek passzolnak az ember tehetségéhez, s amelyért az ember megteszi a
kellő erőfeszítéseket.” A befejezés – írói véleményt átvéve (utalhatott volna rá, ismeri-e az idézett alkotót, vagy csak ezt az egy gondolatát vette át valahonnan) – összességében, zárógondolatnak mégis hatásos: „Molnár Éva, magyar regényíró szavait idézem: So-kan önként mondanak le elemi jogaikról, amikor internetes közönség elé tárulkoznak.
(...) Az a céljuk, hogy megmutassák magukat, elismerésre vágyódnak. Többnyire sajnos arra eszmélnek, hogy az arctalan falka prédájává váltak. Részemről továbbra is a sze-mélyes kapcsolatokban hiszek.”
Biró Réka beszéde hangzó formájában volt teljes. A jó dikció, a tiszta artikuláció, az ízes, a zárt ë-ket is megtartó kiejtés, az előadó közvetlensége, természetessége sem írásban, sem olvasásban nem adható vissza. Az elemző csak megerősítheti: a beszéd méltán kapta meg a Bárczi Géza Alapítvány különdíját. A fentiek alapján pedig azt is, hogy méltán nyerte el a Rákóczi Szövetség különdíját is, mert a hálózatok rabsága nem ismer sem térbeli, sem időbeli határokat. A szónok akármelyik nagyváros, vagy a fő-város akármelyik iskolájának a tanulója nevében is beszélt, beszélhetett. A földrajzi tér különbözik, az internetlét, a virtuális tér ugyanaz. Az ebből adódó kérdések és válaszok közösek.
Kedves Hallgatóim!
Nem beszélni jöttem ide, hanem hogy egy kérdést föltegyek. Nem nagy szavak ki-csiny hangszórójának lenni, hanem hogy mélyen elsuttogott kérdések görbült kérdőjele legyek. Nem értelmet hasítani a leülepedett szavakból és varázsigékből álló, a tudat óceánjából előmagasodó ormokról, hanem hogy tudakoló hangsúlyú hullámmorajlás le-gyek. Nem műveltként érkeztem, hanem mint újszülött, érdeklődő csillagász: egy olyan, akit százezernyi asztronómusnemzedék sürget. Milliónyi égfürkész, éjjelente munka közben: a csillagok fölé kell-e emelkedni, hogy közéjük vethessem a hálóm?
Nem.
Nem, hiszen az engem is magukkal sodró pillanatok folyásiránya, mint tengely kö-rül repdesnek a gigászi jupiterek. A teremtettség királyai, a világraszületettség nagy-jai. Emberek, akik légkondicionált vákuumban holdjaikként keringetik maguk körül a szilárddá dermedt színarany cseppeket. Testvérek, akik belegabalyodtak a gyémánt-gyümölcsű mammonhínárok kusza hálózatába: akiket mindennap újból és újból isme-rősnek jelöl a kapzsiság, és akiket elsőnek dob ki a „tallér” szóra a magasztos felleghi-vatalok ítélőszékének keresője.
Nem.
Nem, hiszen a mi szemünkbe is napról napra belerepülnek az agresszív démonok által megszállt, veresen fénylő szentjánosbogarak: a hétköznapok marsai, kiknek szárny-zümmögése gyereksírás, lárvája közömbösség, tápláléka elfeketült pupilla. Az erőszak béklyóiba önkéntesen belebonyolódó lelkek, az Élet értékeinek offenzív lomtárai: nihi-lista agyak, semmit pumpáló szívek. Átkozódó hajléktalanok és a mellettük közönyö-sen elsétáló járókelők. Hálátlan gyermekek. Irigy fivérek. Megcsúnyulni akaró nővérek.
A világ hasztalan délibábjainak böngészői. Távoli unokatestvéreik a testi vágyak nélkü-li angyalok, akik nélkü-litániák között szintén gyakran hümmögik sima állukat dörgölve: Hát a csillagok fölé kell-e emelkedni, hogy közéjük vethessem a hálóm?
Nem.
Nem, hiszen köreinkben tündökölnek a vénuszok. Szépnek teremtett sorsunk ellipszise-it körbetáncolva arról énekelnek emberi szavakkal ki nem fejezhető himnuszokat, hogy beláthatatlan hóvirágrétek nyílnak az Isten háta mögötti sivatagbolygók iszonyúan forró homokjából. Hogy leírhatatlanul fehér hó hull alá a gázplanéták tarkabarka felhőiből.