A jelölthöz való viszonyulás mint befolyásoló tényező

Marcus Tullius Cicero úgy vélte, hogy a jó vezető, a jó politikai jelölt ismeri a tör-ténelmet, a törvényeket, a polgárjogot. Nem lehet dicséretet érdemlő szónok, ha nem

vértezi fel magát minden jelentős terület és minden tudomány ismeretével. Ahogy ő fogalmazott: „Mert bizony a dolgok ismeretéből sarjad ki és borul virágba a beszéd!”

(De oratore – A szónokról, 1, 6, 20, vö. Cicero 2012) Ezzel a kijelentéssel már akkor is megosztotta a retorikusokat: míg Crassus egyetértett ezzel a gondolkodásmóddal, addig már akkoriban Scaevola is erőteljesen lépett fel ez ellen a polihisztorkép ellen. Bemu-tatta, hogy a múlt nagy elismert szónokai maguk is járatlanok voltak a törvények isme-retében, a polgári jogban, az ősök szokásaiban (A szónokról, 1, 9, 35). Ezzel ért egyet a mai politikai elit világszerte. Nem titok, hogy minden nagy szónokot, minden vezetői pozícióban lévő politikust számos tudományág jeles képviselője segít a hatalomért ví-vott harcban. A jó jelölt ismérve nem a mindentudás birtoklása, hanem annak elhiteté-se, hogy ennek birtokában van. Hiszen, bár a szimpátia elnyerésének egyik eszköze a közönséghez való hasonlóság reprezentálása, bizonyos közéleti szereplőktől mégis csak elvárjuk, hogy nálunk képzettebbek, kompetensebbek legyenek.

A jó szónok követelménye az ókorban a következőket jelentette: kedvesség, szelle-messég, szabad emberhez méltó műveltség. Képesség arra, hogy rávegye hallgatóságát mindarra, amire akarja, és elterelje onnan, ahonnan akarja. Hatása leginkább abban mutatkozik meg, hogy az emberek lelkét haragra, gyűlöletre vagy fájdalomra tudja in-dítani, vagy ugyanezeket az indulatokat át tudja változtatni szelídséggé és irgalommá.

A 20–21. században ez a fajta nyílt kinyilatkoztatása a befolyásolásnak, a manipulá-ciónak nem engedhető meg, mindazonáltal mindenki által ismert és használt eszközei a modern politikai világnak.

A politikust, a jó jelöltet minősítő korábban legfontosabbnak ítélt tulajdonság, a belső hitelesség (pl. szavahihetőség, megbízhatóság, szakértelem) voltak. A személyiség és a presztízs meggyőző hatására már az ókorban is felfigyeltek. Pratkanis és Aronson Arisz-totelészt idézve ezt írják: „A jó embereknek könnyebben és szívesebben hiszünk, s ez igaz, bármely kérdésről légyen szó, különösen akkor, ha a teljes bizonyosság lehetetlen, és a vélemények megoszlanak. Nem igaz, amit különböző írók állítanak a retorikáról szóló dolgozataikban, hogy a szónok személyes tulajdonságai nem fokozzák szavainak meggyőző erejét. Épp ellenkezőleg, jellemvonásai talán a legfontosabb eszközök, ame-lyek a meggyőzéshez rendelkezésünkre állanak” (Pratkanis–Aronson 1992: 74).

Manapság egy jelölttől leginkább elvárt értékek a magyar választópolgárok szerint egy friss felmérés alapján a következők legyenek: felelősségteljes, szavahihető, erköl-csös, bátor, gerinces, értelmes, logikus gondolkodású. Emlékeztetőül az ókori fő jellem-zők a követkejellem-zők voltak: szavahihetőség, megbízhatóság, szakértelem. Láthatjuk, hogy nem változott sokat a kép.

Egy jelölt három okból kelthet bizalmat Arisztotelész szerint. Ezek a bölcsesség, az erény és a jóakarat. Ha a szónokok valamiről beszélve valami helytelent állítanak, akkor

„vagy ostobaságuk folytán tévednek, vagy nem tévednek ugyan, de gyarlók, és nem mondják ki azt, amit gondolnak, vagy bölcsek és becsületesek ugyan, de nem jóakaratú-ak, és éppen ezért lehet az, hogy nem tanácsolják a legjobbat, pedig ismerik” (Ariszto-telész 1999: 82). Ezeken kívül nincs más. Vagyis nem volt más út az ókori gondolkodók szerint. De a modern ember kreativitása változtatott ezen a képen. A hitelesség ma is fontos tényező a meggyőzés során, ez a legnagyobb tőkéje a szónoknak, és elmondható, ha egy kommunikátort hitelesnek tartunk, akkor feltételezzük róla, hogy szavahihető és

elfogulatlan szakértő, de az ezekre a tényezőkre való következtetés már külső szempon-tok alapján történik, ami az ókorban hiányzott még. A politikus személyisége helyébe marketing által kialakított imázsa lép, ebben pedig egyre nagyobb szerephez jut a meg-jelenés, a magabiztosság, a beszédstílus, a humor, valamint az, hogy mennyire hasonló a közönséghez, mennyire ismerős (arc és név), végső soron tehát az, hogy a választók szimpatikusnak találják-e (Orosdy 2007). A pártok a választások során ma már hasz-nálhatnak úgynevezett rögzített jelöltet, akit nem alakítanak, hanem úgy használják, ahogy van. Alkothatnak is egy továbbfejlesztett jelöltet, akit a kitűzött kampánycélok-nak megfelelően alakítakampánycélok-nak, valamint a választói-fogyasztói magatartás, elvárás alapján létre is hozhatnak egy jelöltet (Aczél 2009). Bármelyik stratégiával élnek is, a jó jelölt alapvető ismérve, hogy lehessen rá emlékezni, meg lehessen érteni, és kellemes érzé-seket keltsen. Itt jelenik meg az imázs kérdésköre. Jobban szeretjük azokat, akiknek kellemes tulajdonságaik vannak, akiknek bizonyos képességeik vannak, és valljuk be, akik minket szeretnek. Nagyon fontos viszont megjegyezni, hogy a túlzott tökéletesség inkább riaszt. A „jó tanuló, jó sportoló, jó apa és tökéletes férj” nem tűnik emberinek, nem hasonlít hozzánk. Nem hanyagolható el a fizikai vonzerő sem: aki tetszik nekünk, attól hagyjuk magunkat befolyásolni: a kilencvenes évek közepétől megfigyelhető Ma-gyarországon, hogy a fiatalabb, kellemes megjelenésű férfiak, valamint a középkorú, ápolt, elegáns hölgyek nyerik el a választók bizalmát.

A politikát ma a személyek határozzák meg. Arról a politikusról van szó, aki az adott ügyet, szakpolitikát vagy pártot képviseli; leegyszerűsíti a komplex tényállásokat, meg-testesíti a pártprogramot, a politikai üzeneteket és célokat. A megszemélyesített infor-máció csökkenti a politika átláthatatlanságát, szemléletessé teszi a politikát. A szemé-lyek hitelessé, emberközelivé és eladhatóvá teszik a politikai üzeneteket, szimbolizálják egy-egy párt „általános” erősségeit és gyengeségeit. Egyetlen személyre is leegyszerű-síthetik programjukat – egy személyre, aki megjelenít egy habitust, stílust, értékrendet, aki nem utolsósorban pártja szimbólumává válik. Ő testesíti meg a hatalmat és a felelős-séget, a pártok nem hiába keresnek a nyilvánosság szempontjából hatásos személyisége-ket, karizmatikus vezetőket mint „szavazatgarantálókat” (Jankovics 2008).

Szinte lehetetlen az ideális politikus képét és tulajdonságait sablonszerűen meghatá-rozni, hiszen az, ami az egyik számára előnyösnek tűnik, a másiknak hátrányos lehet.

Különbséget kell tennünk a jelölt személyes kvalitásai és a politikai képességei között.

A személyes kvalitások közé a hitelességet, a szimpatikus kisugárzást, a vallásosságot, az egyéni jómódot és a működő, sértetlen családi életet sorolják, a politikai képességek körébe a képzettséget, a vezetői kompetenciát, a döntéshozó képességet és a tapaszta-latot. Azt is le kell szögezni, hogy a sikeres politikus politikai ösztönnel rendelkezik, hangulat- és problémaérzékeny, képes a jelentős feladatokra összpontosítani, és mestere a médiamegjelenésnek (Jankovics 2008).

3. Következtetés

Összegzésként megállapítható tehát, hogy a megbízottak kiválasztásának demokrati-kus folyamatában a megbízók olyan politidemokrati-kusokat támogatnának, akik hozzáértők, a közérdeket szolgálják, valamint jog- és normakövetők. A kihívás persze sok jelöltet ösz-tönözhet arra, hogy elinduljon a választáson. Lesznek közöttük olyanok, akik kevésbé

rátermettek, sőt rosszindulatúak, s ez a helyzet könnyen beindíthatja a kontraszelekció mechanizmusának működését. A jó politikai jelölteket csak akkor lehetne megválasz-tani a rossz politikai jelöltek ellenében, ha a felkészültséget, rátermettséget és erénye-ket könnyű lenne megfigyelni és ellenőrizni. Az alapprobléma tehát abban rejlik, hogy a rosszul informált fél (a választópolgár) képes lesz-e valaha is pontosan megismer-ni a – legalábbis saját képességeiről és szándékairól – jól informált feleket (a politikai jelölteket).

A helyzet az információs aszimmetria (Szántó, 2009) tipikus esete: a választók ugyanis sohasem lehetnek tökéletesen informáltak a politikai jelöltek valódi képességei-ről és szándékairól, mindig lesz kisebb-nagyobb mértékű bizonytalanság a politikai je-löltek jellemzőiről. Ráadásul minden jelölt a saját kiválóságát és feddhetetlenségét fogja hirdetni a kampány során. Ezért a választópolgárok bizonytalansága tovább nő. Sőt a rosszindulatú jelöltek – túl azon, hogy megtévesztő módon, saját magukról hamis képet festenek – attól sem riadnak vissza, hogy téves információkat terjesszenek a többiekről.

Beindul a negatív kampány és/vagy a rágalomhadjárat, s ennek során további manipu-lációs módszerekkel fogják az érintettek befolyásolni a politikai verseny kimenetelét.

Ezzel a fegyverrel a tisztességes jelöltek – legalábbis egyelőre – nem élnek, mert bíznak a választópolgárok tájékozottságában és józanságában. Nem újkeletű dolog ez, már az ókorban Cicero is kiemelte, hogy a homo novus, azaz az új ember nagy előnye, hogy nemcsak erényei nem ismertek a választók előtt, hanem bűnei sem. Így csak saját jövő-beni tettei alapján tudják megítélni. Ezt kihasználva azonban ellenfelei lejárathatók. Az ókorban is jellemzők voltak a rágalomhadjáratok egymás ellen. Tulajdonképpen sem-miben nem különböztek a mai politikai szereplőktől. Ebben a tekintetben (is) ugyanott tartunk, mint néhány ezer évvel ezelőtt. A politikus akkor is győzni akart, sokszor bár-milyen áron. Ezeknek a folyamatoknak viszont előbb-utóbb az lehet a következményük, hogy a tisztességes jelöltek kiszorulnak a politikai versenyből (vagy egy részük előbb-utóbb beadja a derekát, s beszáll a tisztességtelen eszközökkel folytatott küzdelembe).

Felhasznált irodalom

Aczél Petra 2009. Új retorika. Közélet, kommunikáció, kampány. Kalligram. Pozsony.

Adamikné Jászó Anna 2013. Klasszikus magyar retorika. Holnap Kiadó. Budapest.

Arisztotelész 1999. Rétorika. (fordította, a bevezetést és a jegyzeteket írta Adamik Tamás).

Telosz Kiadó. Budapest.

Cicero, Marcus Tullius 2012. Cicero összes retorikaelméleti művei. (szerkesztette Adamik Ta-más). Kalligram. Pozsony

Cicero, Quintus Tallius 2006. Hogyan nyerjük meg a választásokat. A hivatalra pályázók kézi-könyve. (fordította, a jegyzeteket, az előszót és az utótanulmányt írta Nótári Tamás, szerkesz-tette és a kísérő tanulmányt írta Németh György). Lectum Kiadó. Szeged.

Jankovics Zsanett 2008. A személyek jelentősége a politikában. In: Médiakutató. 2008 tavasz.

http://www.mediakutato.hu/cikk/2008_01_tavasz/03_szemelyek_a_politikaban (Letöltés dá-tuma: 2013. szeptember 10.)

Mazzoleni, Gianpietro 2006. Politikai kommunikáció. Osiris Kiadó. Budapest.

Newman, Bruce L. 2000. Politikai marketing mint kampánystratégia. Bagolyvár Könyvkiadó.

Budapest.

Orosdy Béla 2010. Politikai marketing, árpolitika, korrupció. Marketing &Menedzsment. XLIV 4. 4–10.

Pratkanis–Aronson 1992. A rábeszélőgép (élni és visszaélni a meggyőzés mindennapos mester-ségével). AB OVO. Budapest.

Strumpf István 1996. A választói magatartás hullámzása 2006. In: Társadalmi riport. Andorka Rudolf, Kolosi Tamás, Vukovich György (szerk.). Tárki. Századvég. Budapest. 135–148.

Strumpf István 1999. Választási kampány, média, kampányfinanszírozás In: Választástudomá-nyi tanulmányok. OVI Budapest. 129.

Szántó Zoltán 2009. Kontraszelekció és erkölcsi kockázat a politikában. Közgazdasági Szemle.

LVI. évf., 2009. június, 563–571.

Zöldi László 1998. Házaló politikusok. Mozgó Világ. 98/9.

Elnök Úr!

Mélyen tisztelt Országos Tudományos Konferencia!

Hölgyeim és Uraim!

Mondandómat egy önvallomással kell kezdenem.

A rendszerváltás engem előléptetett, – mert addig a párton kívüli voltam, azóta pedig pártokon kívüli vagyok, ugyanis az a párt még nem alakult meg, amelyiknek a politi-kájával feltétel és maradék nélkül egyet tudtam volna érteni, – én magam meg sohasem akartam pártot alapítani.

Jól tudom, hogy a hályogkovács bátorságával – Madách Imre szavaival élve – „a le-hetetlen lelkesít fel”, amikor azt tűzném ki magam elé célként, hogy egy ízig-vérig politikai témáról megpróbálnék politikasemlegesen szólni.

Azt tudjuk, Hölgyeim és Uraim, hogy a „politika” a görög polisz, politeia szóból ere-deztethető, s az ókori Hellaszban a görög városállam ügyeivel való foglakozást jelentet-te, de a magyar nyelvben csak a 18. században jelent meg ez a szó. A görög hagyomány szerint 1000 polisz volt, de Németh György, az ókori görög történelem jeles kutatója szerint a görög polgárok mindösszesen 561 poliszba tömörültek. A poliszok mikénti működésében csekély volt a szóródás, így tételként kimondható, hogy a politika, a poli-tizálás általában is a városállam közügyeivel való foglakozást jelentette.

Mi hát a politikai szónoklat, tisztelt Tudományos Konferencia? Mi minősíthet egy nyilvános és szóbeli megnyilvánulást, egy szónoklatot politikaivá? A szónok személye, a szónoklat helye, a beszéd időtartama, a mondandó tartalma, esetleg ezek részben vagy teljességben együttesen?

Talán mondanom sem kell, hogy mind a politika tudományának, de a retorika műve-lőinek a nézeteiben is elég jelentős a szóródás.

Azt leszögezhetjük, hogy – úgymond – a „profi” politikusok, természetesen attól függően, hogy minél magasabban vannak a politikai ranglétrán, nyilvános és szóbeli megnyilvánulásaik során általában a köz ügyeivel foglalkoznak, azaz politizálnak, poli-tikai beszédet tartanak. De természetesen ez nem kivételt nem tűrő szabály.

Az idő – történelmileg és in concreto – nem meghatározó tényező. Természetesen a nagy történelmi sorsfordító időkben a nyilvános beszédek általában több politikai tar-talmat hordozhatnak. Ugyanígy az, hogy egy szónok, legyen az akár vezető politikus is, időben mennyit beszél, az beszédét még nem avatja feltétlenül politikai szónoklattá, – legalábbis pozitív értelemben nem. Fidel Castróról tudjuk, hogy fénykorában, ha – te-szem idézőjelbe: „egy levegővel” – 6 órát beszélt, akkor igen szűkszavú és visszafogott