A beszéd fajai

A szónok, a beszédének anyagául (materia) szolgáló, a retorikai szituáció által létre-hozott ügyet (causa) emeli témává, s tárja fel a megismerés (intellectio) folyamatában.

A retorikai szituációtól függ tehát az ügy milyensége, ez pedig meghatározza a szónoki megnyilatkozás, a beszéd fajtáját, de kihat majd annak szerkezetére (érvelésére, ter-jedelmére) is, s ezek mind összefüggésben lesznek a stílussal. Az ügy milyensége az A C. Herenniusnak ajánlott retorika szerint négyféle lehet: tisztességes, becstelen, kétes és érdektelen. Ettől a felosztástól lényegében csak elnevezésében tér el Hermagoraszé, aki paradoxnak nevezi a Cornificius által becstelennek hívottat. Cicero öt minősítését (tisztességes, csodálatraméltó, jelentéktelen, kétes és homályos) Quintilianus kiegészíti a rút (turpe) fajtával (Adamik 2001: 18–19).

A szónoki beszéd fajainak megállapítása a kezdetektől vitás kérdés. Arisztotelész klasszikusnak nevezhető kategorizálása (ti. a beszédeket logikai alapon három beszédfaj-tába sorolta: tanácsadó, törvényszéki és bemutató) előtt (pl. Iszokratész, Anaximenész) és után is számos felosztás látott napvilágot (vö. Adamik 2001). Quintilianus bölcsen visszatér a klasszikus hármas felosztáshoz, hiszen nincs olyan beszéd, „amelyben va-lamit ne dicsérnének vagy feddnének, javasolnának vagy elleneznének, valami mellett ne kardoskodnának, vagy megakadályozására ne törekednének” (Quintilianus 2008:

3, 4, 15).

3.1. A politikai beszéd

„Tanácsadó (politikai) beszédeknek (hagyományosan) azokat a beszédeket nevezik, me-lyek testületek tanácskozásain hangzanak el. Céljuk: a felmerült esetekben a testület ha-tározathozatalát egy bizonyos irányban befolyásolni.” (Ady–Lengyel 1928: 49) A politi-kai beszédek körébe manapság elsősorban a parlamenti beszédeket, a különböző közéleti fórumokon elhangzó megnyilatkozásokat soroljuk.

A tanácsadó beszéd, a politikai szónoklat valószínűleg egyidős az ember szervezett életével, hiszen a tanácsadó, buzdító beszédekre mindig szükség lehetett. Ebből kiindul-va feltételezhető, hogy a magyarságnak is lehetett a kezdetektől fejlett politikai rendsze-re – s közös ügyeiket minden bizonnyal megbeszélték őseink is. Hazánkban a szónoki tanultság az államalapítással, majd az iskoláztatás terjedésével terjedhetett, ennek köz-vetlen bizonyítékai azonban 19. század közepéig igen szegényesek.

3.2. A magyar politikai szónoklat története/korszakai

A magyar politikai szónoklatok történetében Toldy Ferenc négy korszakot állapít meg.

Felosztása (vö. Toldy 1866) a mai napig helytálló, de ki kell bővítenünk.

3.2.1. Az államalapítástól Mátyás koráig

A legrégebbi ismert, összefüggő írott magyar szöveg, az 1192−1195 körül keletkezett szövegemlékünk, a Halotti Beszéd és Könyörgés bővelkedik retorikai eszközökben (kérdés, felkiáltás, megszólítás, hármas figura etimologica stb.), s ezeket nagy maga-biztossággal használja. Valószínűsíthető tehát, hogy a 12. századra a magyar nyelv már igen gazdag írásbeliséggel rendelkezett, de pusztán ez az egy szöveg maradt fönn me-mentónak ebből az időből. A korszakot erőteljesen meghatározta a latin nyelvű kultú-ra és írásbeliség, de kétségtelen, hogy a fontosabb politikai tanácskozások magyarul folytak, folyhattak. Bár közvetlen források ezt nem támasztják alá, mégis kellett, hogy legyen előzménye Szilágyi Mihály és Mátyás király beszédeinek – a magyar politikai beszédkultúra alapjai ekkor alakulhattak ki.

3.2.2. Mátyás király uralkodásától a szatmári békéig (1711-ig)

A humanizmus, később a reformáció és ellenreformáció terjedésének időszakából származik az első fennmaradt politikai beszédünk, melyet Szilágyi Mihály mondott el Mátyás királlyá választásának érdekében a pesti gyűlésen, 1458. január 22-én. Mátyás király szónoki tehetségét egyébként sokan méltatták a történetírók közül. Vitéz János, Werbőczy István, Esterházy Miklós, Esterházy Pál, Wesselényi Ferenc mellett Páz-mány Pétert és II. Rákóczi Ferencet emelhetjük ki a korszak szónokai közül. Rákóczi beszédei közül a gyömrői táborban 1705-ben elhangzott beszéde maradt fenn, Pázmány Péter pedig – aki egyetemi tanár, tankönyvíró, hitvitázó és papnevelő is volt – a magyar prózastílus történetében töltött be kiemelkedő szerepet. Pázmány a nyelv nagy művésze volt: bőven élt a barokk stílus díszítőelemeivel, nagyszabású körmondatai grammatikai bonyolultságuk ellenére is mindig tiszták, áttekinthetőek. Stílusára jellemzőek az ér-zékletes, realisztikus képek és a közmondásszerű megállapítások. Félelmes tekintélyt szerzett a protestánsokat támadó nagyszámú vitairatával, melyekben a szatíra, a gúny és a humor stíluseszközei gyakran összekapcsolódnak szenvedélyes sértegetésekkel, gya-núsítgatásokkal is, de sosem gorombáskodott, sosem személyeskedett (durván). Élete végén, 1636-ban jelent meg Prédikációk című terjedelmes kötete, mely 101, korábban a szószéken elmondott szentbeszédét tartalmazza, melyekben a magyar élőbeszédet emelte szónoki művészetté.

3.2.3. 1711–1830 – az Akadémia megalapításáig

A politikai szónoklat kibontakozását, fejlődését erősen gátolta a cenzúra, s az, hogy 1812 és 1825 között a király nem hívta össze az országgyűlést. 1825-től azonban a fejlő-dés már egyenes vonalú, és korábbiaknál gyorsabb is volt.

Mivel 1825-ig az országgyűlések nyelve a latin volt, így latinul is szónokoltak – a klasszikus római retorika szabályainak szem előtt tartásával. Kelemen Ferenc, A magyar politikai szónoklat története a mult század első felében című 1937-es művében megál-lapítja, hogy a „18. század végén lesz a nemesi nemzet latinul szónokló jogásznemzetté,

melynek műveltsége, művelődése és nevelése is retorikai irányú.” (Kelemen 1937: 4) Kelemen megjegyzi a korszakkal kapcsolatban: „A szónok modora, hangja az előadás folyamán, ennek következtében a gyűlések és a viták lefolyása teljesen más volt, mint a mai (1900-as évek eleji) politikai és parlamentáris életben. A fegyelmezetlenségek-nek és durvaságnak az a mértéke, mely jelenleg mindenütt általános jelenség, ekkor még ismeretlen volt. (…) nyílt személyeskedés, durva közbekiáltozás, sértő gúnyoló-dás, fenyegetés, egymás célzatos megzavarása nem fordult elő.” (Kelemen 1937: 5–6) Napjaink közéletének, egyes politikusoknak, szónokoknak stílusát szemlélve felettébb elgondolkodtatóak, s aktuálisak lehetnek ezek a megállapítások.

A korszakban az egyik legjelentősebb szónok Felsőbüki Nagy Pál volt, aki beszéde-iben a magyar nemzet szempontjából különös fontossággal bíró magyar nyelv ügyében és a nép sorsának, a közállapotok javításának témájában szónokolt erőteljesen, nagy lendülettel. Szónoklatainak hatását azzal növelte, hogy sokszor élt a rögtönzés lehető-ségével. Szónoki pályája nagy hatással volt Kossuth Lajosra is (vö. Kelemen 1937: 8–9).

3.2.4. 1830–1861 – A magyar politikai beszéd művészi rangra emelkedése

A „nemzeti nyelv” térhódításában a deák (latin) nyelvvel szemben Széchenyi István szerepe elvitathatatlan. Széchenyinek összesen 120 beszédét, felszólalását jegyezték fel, s ez is csak töredéke elmondott beszédeinek. A legjelentősebb szónok Kossuth volt: 200, többségében a parlamentben elhangzott beszéd maradt fenn tőle. Kedvelte a romantikus körmondatok alkalmazását, zengő orgánuma és meggyőző ereje minden idők legjobb magyar szónokává avatta. 1844-ben lett hivatalossá a magyar nyelv, ez reformkor virág-kora. Jelentősek Jókai Mór, Wesselényi Miklós, Beöthy Ödön és Deák Ferenc beszédei, de említésre méltóak ebből az időből továbbá nemzeti imádságunk szerzőjének, Kölcsey Ferencnek szónoklatai is. A korszakra jellemző, hogy a szónokok és beszédeik stílusa egymástól igencsak eltérő volt (vö. Adamik–Jászó–Aczél 2004: 182–188). A szónoki megnyilvánulások többsége ún. felirati javaslat volt, de már ismerték a világ, elsősorban az angol parlamentarizmus szónoklatait is: 1838-ban megjelent Hugh Blair retorikájá-nak fordítása, s 1847-ben, Pesten Szalay László Státusférfiak’ és szónokok’ könyve című munkája is. A korszak érdekessége, hogy bár Széchenyi és Kossuth egymás politikai el-lenfelei (és nem ellenségei!) voltak, egymásról elismerően szóltak, egymással szemben tisztelettel viseltettek. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint, hogy maga Kossuth nevezte Széchenyit a legnagyobb magyarnak.

Megszületett az első és máig egyetlen politikai retorikakönyv is: Szeberényi Lajos:

Politikai szónoklat-tan. Alapos útmutatás nyilvános beszédekben és a parlamenti vitat-kozásban (Pest, 1849) című alapműve.

3.2.5. 1861–1948 – Alkotmányunk helyreállításától önálló államiságunk eltörléséig Ebben az időben a magyar alkotmány viszonylag független volt, s 1861-ben „újra teljes erejével, egész fenségében szólalt meg a politikai szónoklat” (Névy, idézi: Adamik–

Jászó–Aczél 2004: 188). Jelentős, meghatározó alakja az időszaknak Deák Ferenc, a

„haza bölcse”, ki Cicerói értelemben „ékesszóló”. Nagy hatású, kifinomult stílusú be-szédei közül kiemelkedik az 1861 februárjában elmondott felirati beszéde. A kiegyezést

követően tehetséges szónoknak bizonyult Tisza Kálmán, Apponyi Albert, Tisza István, Klebelsberg Kuno, de politikai szónoknak tekinthetők az egyházi szónokok, Ravasz László, Prohászka Ottokár és Mindszenty József is (vö. Adamik–Jászó–Aczél 2004:

154–197).

3.2.6. 1948–1989 – A retorika háttérbe szorításának időszaka

A szovjet fennhatóság, a kommunista uralom, a pártállamiság, majd az egypártrendszer kora a retorika háttérbe szorításának időszaka volt: a retorika oktatását az 1950. évi tan-terv is eltörölte, s erősen korlátozták az egyházak működését is. Bár a nép sok beszédet hallott, a politikai szónoklat kihalt, hiszen a retorika csak szabad országokban virágoz-hat – jó példa erre a római császárkor (is). A kommunizmus idején a szólásszabadság hiányával a retorika háttérbe szorult, s bár a beszédek a maguk módján jól voltak meg-szerkesztve, de szovjet mintákat (pl. Lenin szónoklatainak, Dimitrov perbeszédeinek mintáit) követték, és voltaképpen inkább hatalmas felsorolások voltak, mint beszédek.

A szovjet fennhatóság korszakának vezérszónoka Kádár János volt. Egy-két kiemelke-dő beszéd ugyan meg-megtörte az uralmat: ilyen volt Nagy Imre beszéde 1953-ban és az 1956-ban elhangzott beszédek, de a propaganda erősebbnek bizonyult 1989-ig (vö.

uo. 190–191).

3.2.7. Napjaink politikai retorikája, a demokrácia korszaka (1989 – )

A mai magyar demokrácia retorikájának kezdetét Orbán Viktornak Nagy Imre és társai újratemetésén elmondott elhíresült, a maga idején igen merésznek, bátornak számító széde jelentette, mely 1989. június 16-án hangzott el a Hősök terén. A legújabb kori be-szédekben a szónokok többsége igyekszik ötvözni a (klasszikus) retorikai hagyományt a modern igényekkel.

A korszakot az „újkori” választások (s azok végkimenetele) alapján lehetne újabb részekre [1. 1990–1994, 2. 1994–1998, 3.1998–2002, 4. 2002–2006 (5.) 2006–2010, 5. (6.) 2010–2014] tagolni, hiszen ezekben a rövidebb – többségükben négyéves – pe-riódusokban eltérő politikai retorikával találkozhatunk – annak függvényében, hogy az egyes politikai erők, politikusok kormányzói vagy ellenzéki szerepkörben voltak/

vannak.

4. A mai magyar politikai beszédek stílusa, lehetséges elemzési megközelítéseik