2006. április 19.
Nem temetni jöttem a Fideszt – igaz, nem is dicsérni –, ezért csak a választások első fordulójáig terjed elemzésem.
Ha Dávid Ibolya volnék, vagy Boross Péter, vagy valamely megbízó – aki a nyolc pontot (az Orbánnak írt Dávid-levél nyolc feltételét) tollba mondta –, én is azt lovagolnám, hogy a Fidesznek elszállt minden győzelmi esélye.
Ilyen nyolc pontot MDF-es fejjel nem lehet leírni. Csak szocialista vagy sza-bad demokrata fejjel. Vagy még olyanabbal.
„Útban vagyok az MSZP-nek, SZDSZ-nek és az MDF-nek is. És a mögöttük álló pénzügyi, nagytőkés köröknek is útjában vagyok, ez az igazság” – nyilat-kozta Orbán Viktor.
Ha ez igaz, igen nagy örömre ad okot számunkra. Szigorúan véve.
Mert akkor végtelenül megnyugodva kijelenthetjük, hogy Magyarorszá-gon lehet választást nyerni a pénzügyi, nagytőkés körök ellenében.
*
Mint közismert, Soros György a választási kampányra időzítve irdatlan nagy pénzzel támogatta meg a Közép-Európa Egyetemet. Akkorával, amekko-rával a „rendes” egyetemek közül is egyedül az orvosi gazdálkodik, csakhogy emez klinikákat, kutató intézeteket is működtet. Furcsa érzés olyan országban, olyan demokráciában élni, ahol sem a politika, sem a média nem kezd el han-gosan érdeklődni, vajon kiket erősítenek ezek a pénzek. Négy évvel ezelőtt legalább még tudható volt, hogy a hatalmas hídlepel, az óriásplakátok és a fizetett tévéműsorok közvetlenül a balliberálisokat támogatták, s e tényt jó né-hányan szóvá is tették – így jómagam is. Hiszen efféle külső beavatkozások esetén egyáltalán nem garantálható, hogy a szabad választás valóban szabad lesz; hogy érvényesülhetne a választásokkal szembeni egyik legfőbb alapkö-vetelmény: az esélyegyenlőség.
Most csak logikánkra és megérzésünkre hagyatkozhatunk. Miért ne támo-gatta volna Soros most is a balliberálisokat; jó szokásához híven mindenekelőtt a szabad demokratákat? És miért ne támogatta volna meg most az MDF-et,
amikor ezzel ugyancsak a baloldalnak, s ugyancsak a szabad demokratáknak tesz jót?
És miért ne szállhatott volna be Soros mellé MDF-et támogatni Leisztinger Tamás, szocialista-közeli milliárdos is? A Heti Válasz bizonyít: a párt országos listáján előkelő helyen hemzsegnek a Leisztinger-kapcsolatok.
És miért ne segített volna be a pénz a Tisztelet Társasága különös metamorfózisába is: hogy Hillerből hirtelen Dáviddá változzék a fedett politikai gyülekezetek e tipikus kreálmányának díszelnöke?
Egy dolog biztos.
Semmit nem vethetünk Dávid Ibolya szemére csak azért, mert a maga túl-élésért mindenhol, mindenkinél próbálkozott.
Azért viszont már igen, hogy hazudik.
Hogy Borossal, Herényivel látványosan és hangzatosan úgy tesznek, mint-ha az Antalli örökséget vinnék tovább. Az MDF mai vezetői – akárcsak az SZDSZ-éi – a kádári szocialista túlélés (erkölcs, hatalomtechnikák) lekötelezett útitársai. Alighanem szintén túlélésből, kényszerűségből, de akkor is. „Antall József ma csodálkozna azon, hogy olyan emberek, akik az ő tanításait, politi-káját szeretnék folytatni, azok nem látják azt, hogy igazából Magyarországon a rendszerváltozás sikeres befejezéséhez arra van szükség, hogy kormányvál-tás legyen” – fogalmazták meg a hajdani miniszterelnök egykori barátai és munkatársai (Jeszenszky Géza, Granasztói György és mások) az MDF-székház előtt.
S pokoli nagy hazugság az a mese is, amelyet „a gyermekét, a családját a politikánál előbbre helyező” elnök asszonyról maga az érintett költött s gerjesztett a készséges média segítségével. Elterelő hadműveletként közvéle-mény-kutatással (azaz befolyásolással) igazolták, hogy a nép helyeselte ezt a magatartást. Ez sem ad azonban választ arra: hová tűnt az elnök asszony a már javában zajló kampány kellős közepén három hétre? Olyan anyát még nem hordott a hátán a Föld, aki ne magához vette volna a fiát egy olyan nagy baj-ban, amelyhez állítólag az egész család három hetes kiutazására volt szükség.
Csupán két eset lehetséges: 1) Nem hozhatta a fiát. Ám akkor ezt a baloldalon is tudják, hogy miért nem. 2) Nem a fiánál volt. Hanem titkos támogatóinál.
Felkészítőinél. Megbízóinál.
Bármelyik igaz a kettő közül, annyi szent: semmit nem akarhatunk kevés-bé, minthogy ez az MDF öt százalékos pártból valaha is a jobboldal meghatá-rozó nagyságú pártjává váljék.
*
Szigorúan véve éppen ezért örömhír, hogy Orbán Viktor útjában áll a pénz-ügyi, nagytőkés köröknek. Mert ezt a választást a Fidesz most megnyerhette volna. A részrehajló nagytőke ellenében. A részrehajló média ellenében. Tehát a demokrácia ellenségeivel szemben.
Ezt a választást ugyanis, szigorúan véve, a „körmös”, a „szingli”, a „fülbe-való” és tsaik veszítették el a „kóbor kutyák” ellenében.
A nagy és titkos összefüggések feltárásához – legalábbis ennek megkísér-léséhez – szokott elemző némi lehangoltsággal veszi tudomásul, hogy ezúttal igaza van a fecsegő felszínnek. Ha innen nézem, ha onnan, ha erre forgatom, ha arra, mindig ugyanaz az eredmény.
Mikola István „elszólásain” bukott meg a Fidesz.
Mikolából, a nemzet orvosából, egy szempillantás alatt a nemzet körmöse lett. S nem csak belőle. A Fideszből is.
*
Persze, amit a körmöst illeti, a kormányfő-helyettesi poszt Fideszes jelölt-je voltaképp nem mondott semmi rendkívülit. Utólag botrányossá dagasztott előadása során fél szóval sem állította, de még csak nem is utalt rá, hogy (a Fidesz) hatalomra kerülése esetén akárcsak egy fél lépést is tenne a körmös újbóli bevezetéséért a honi iskolákban. Csupán emlékeztetett rá, hogy ha ő csúnyán írt annak idején az iskolában, kapott egy körmöst, s csodák csodája, mindjárt szebben írt. Most meg elviszik pszichiáterhez a gyereket. „Tehát itt elképesztő helyzet van” – szögezte le végül.
Ami 2002-ben Kövér kötele volt, most Mikola körmöse s többi, hasonló „el-szólása”. Csak épp százszoros hatásfokkal. A tudománynak külön kifejezése van erre: szinergiának nevezi azt a jelenséget, amikor a tényezők megsokszoroz-zák egymás hatását. Ahogy most a körmös, a szingli, s az ezt kísérő fülbevaló, buzi, techno tették egymással.
*
Egy egész balos hadtest dolgozott azon, magnókkal, kamerákkal, hogy ta-láljanak egy végtelenségig fújható lufit, amely nem ereszt le idő előtt, sőt, az utolsó pillanatig újra és újra kidurrantható. A Fidesz közben tálcán kínált egy nagy szabású önlejáratást Meggondolatlan, ostoba akciója – az MSZP közpon-ti számítógépének feltörése, a kampányelemek megszellőztetése – azonban
„túl korán” jött, ráadásul hamar kitették az érintett „informatikusok” szűrét;
a szóvivő megégett ugyan, de a nagyágyúk – élükön Orbánnal – inkább csak megpörkölődtek.
Innen még lehetett volna nyerni.
Főleg, hogy a – lám – szintén nem tétlenkedő jobboldali hadtest biztosnak látszó fogást talált a baloldal első emberén. Mivel a túloldal mindent egy lapra, Gyurcsány Ferencre tett, akár úgyis alakulhatott volna az első forduló eredmé-nye, hogy Orbán nyer egy orrhosszal Gyurcsány előtt. Akkor most ő lenne az isten, s a „Gyurcsányizmusnak” lenne vége.
Ám nem így történt.
A körmös és társai könnyűszerrel feledtették a kóbor kutyát.
*
Kádár itt maradt népe – mi magunk – mitől félne jobban a levadászásoktól, befogásoktól, mint annak idején? Hiszen valójában, zömében akkor, a puha diktatúra idején sem félt. Ha megvolt a mindennapi gulyása – betevője –, s nem nyitotta túl nagyra a száját, nyugisan el lehetett tengődni; még talán annál is nyugodalmasabban, mint manapság.
Ha valakit mégis levadásztak, elhallgattattak, Kádár népe úgy volt vele, mint ma Göncz Árpád: Aki szembeszállt a hatalommal – jelentette ki márci-us idmárci-usán a baloldal köztiszteletnek örvendő Árpi bácsija, demokráciánk első köztársasági elnöke, amúgy ötvenhat félévszázados jubilálásának évében –, az tudhatta, hogy mi vár rá, tehát ne sopánkodjon.
Ha valaki ma szembeszáll a balliberális hatalommal (egészen pontosan: Gyur-csánnyal), ha – a Hír Tv segítségével – nyilvánosság elé tárja Gyurcsány valóban rémisztő mondatait a kóbor kutyák befogásáról, s emiatt a munkahelyén szépen lefokozzák, műsorait szüntetik meg (amint ezt a Séd televízió műsorigazgatójával tették), Kádár itt maradt népét ez igazából hidegen hagyja. Hidegen hagyja az is, hogy a balliberálisok vezette rendőrség rendre törvénytelenül akadályoz meg tüntetéseket, nyilvános tiltakozásokat. Mert nem érzi úgy, hogy ez az ő köreit, az ő szabadságát sértené. Kádár népének ez a része még arra sem ugrik, hogy a régi elvtársakat, lám, sorban előszedik, leporolják, s a régi, kádári kitüntetéseik mellé most odabiggyesztik a demokrácia, a szabadság friss, üde jelvényét is.
Kádár népe annál jobban ugrik – annál jobban ugrasztható – a körmösre.
*
Bebizonyosodott: Kádár utódai jobban ismerik Kádár népét, mint azok – mi magunk –, akik végre, örökre szabadulni szeretnének Kádár árnyékától. A balliberális hatalomtechnikusok csalhatatlan érzékkel, hibátlan kivitelezéssel hitették el Kádár itt maradt népével, hogy ha Orbán győz, vége a világnak.
Pontosabban: a köztársaság, a demokrácia könnyed liberalizmusa helyett be-köszön a szigorú körmösvilág.
Kádár itt maradt népe semmit nem érzékel abból, hogy a szabadság örve alatt hatalomtechnikusok és médiamanipulátorok miképp terelik az országot a felelőtlenség, a következménynélküliség zsákutcájába. Semmit nem fog fel ab-ból, hogy a szabadság legnagyobb ellensége a közösségi rend felszámolása, az okos kötöttségek, szabályok, normák elpusztítása, megszüntetése. Magyarán:
a fékevesztett liberalizmus. Azt viszont nagyon is jól el tudja képzelni, hogy ha ilyen kemény, határozott ember, mint Mikola István hatalomra jut, akkor vége a saját kis szabadságának. Hogy vagy ténylegesen, vagy képletesen, de körmöst fognak osztogatni: számon kérnek és büntetnek. Szinte érezni véli az ujjai hegyén. Kádár népe igazából nem fél azoktól, akik maguk is bűnben fogantak. Akikről szinte kiabál, hogy csalással, ármánykodással lopták össze – mentették át – magukat. Ettől ők csak emberibbek. Hitelesebbek.
Ezért hát elhiszi, hogy a Fidesz „nemzetgyógyászati programjának egyik sarokpontja az iskolai körmös”; hogy „több Mikola, több körmös”, hogy „ne adjanak körmöst a gyereknek, mert ha felnő, olyan lesz, mint Mikola” – és így tovább. Február 23-a, a körmös elhangzása óta nem telt el nap, hogy valame-lyik szocialista, szabad demokrata vagy magyar demokrata ne említette volna a körmöst ilyen-olyan formában, összefüggésben, az utolsó leheletig. Gyurcsány Ferenc az Orbán Viktorral való nagy csatározáskor sem felejtette el visszhan-gozni. Különös jól jött az egész a szabad demokratáknak, akik – a népnek tett miniszterelnöki fogadalom szerint – kénytelenek lesznek megválni az oktatási tárcától. Magyar Bálint és a szabad demokraták itt nyújtott, rettenetes teljesítmé-nyét könnyen feledtették a Mikola körmösére kihegyezett SZDSZ-es közlemé-nyek, nyilatkozatok. „Konzervatív oktatáspolitika: erőszak otthon, az iskolában, a kampányban.” „Április 9-én a szavazók két oktatási program közül választ-hatnak. Dönthetnek úgy, hogy a liberális, diákközpontú, szabad szellemű, hasz-nálható tudást nyújtó és felelős politikát választják. De dönthetnek úgy is, hogy visszalépünk a 19. századba, mikolai körmösök az iskolában, gyermekbántal-mazás otthon, Veres püspök ajánlásával, kötelező és kizárólagos egyházi okta-tással.”
*
Gyermekbántalmazás otthon? Veres püspök ajánlásával? Kötelező és kizá-rólagos egyházi oktatással?
Ha most lelki szemeink előtt bizonytalan szavazatokat látunk elúszni a fiatal demokratáktól a szabad demokraták felé, az nyugodtan tekinthetjük a valóságnak, s nem csupán merő képzelgésnek. Kádár itt maradt népében
bőségesen maradt annyi ideológiai fejlettség, hogy Veres püspök gondolatait a szeretetből és gondoskodásból fakadó szülői fenyítésről úgy fordítsa át, hogy tehát a Fidesz szentesíteni fogja gyermekbántalmazást; a vallásos nevelés elő-nyeiről szóló eszmefuttatást pedig egyetlen szellemi bakugrással a kötelező és kizárólagos egyházi oktatás rémképévé lényegítse. Semmit nem fog észrevenni a sandaságból: hogy itt a szabad demokraták, szigorúan véve, nagyobban lódí-tottak, mint a szocialisták az állítólag ideözönlő 23 millió románnal.
*
Ugyebár a Fidesz arra építette kampánystratégiáját, amit a sok millió ma-gyartól megkérdezett, megtudott. Jó ötlet, jó elképzelés volt. Végeredményben alig több, mint egy százalékon múlt, hogy nem jött be. Jó, hogy végre van egy párt, amelyik komolyan gondolja, hogy a választópolgárok által előnyben ré-szesített értékekre építse politikáját. Ez a párt sem feledkezhet meg azonban arról, hogy a szép számú bizonytalan nem annyira egy – meglehetősen ho-mályosan – körvonalazódó jövőkép, tehát egy remélt valóság alapján választ, hanem sokkal inkább hirtelen érzésektől, puszta benyomásoktól vezérelve.
Orbánéknak akár okos – logikus – húzása is lehetett volna, hogy Mikolát a nemzet orvosa rangra emeljék. Ennek a Magyarországnak valóban velejéig sé-rült a teste és lelke, mi mással magyarázható, hogy átlagában tíz évvel élünk kevesebbet, mint alig pár kilométerrel odébb az osztrákok. Nagyon nagy szük-ség van tehát a nemzetben való gondolkodásra, a közös erőfeszítésre, közös boldogulásra. Ám nem ismeri Kádár itt maradt népét – nem ismeri a tíz millió magyart, de talán az egész nyugati civilizációt sem – az, aki a nemzet közös érdekeinek egyetlen lendülettel alá akarja vetni az egyedek érdekét, sorsát, szabadságát. Mikola „szinglizése” ezért hathatott akkora erővel, hogy a négy év teremtette győzelmi esély egy pillanat alatt elszállhasson. No meg azért, mert a Fidesz mégiscsak liberális pártként indult valaha. Mégiscsak a fiatalok pártjaként. Ilyesfélékkel, mint amiket rögtön szó szerint idézek, legfeljebb azo-kat szabad traktálni, akik már több-kevesebb élettapasztalattal a hátuk mögött jutnak el addig a meggyőződésig, hogy a kóros individualizmusra az egész or-szág, az egész nemzet rámehet – értelemszerűen az önző, rövidlátó egyedeit is beleértve. Élettapasztalatok és kikristályosodott értéksorrend – mély nemzeti elkötelezettség – birtokában lehet érteni és méltányolni az alábbi szavakat és mondatokat. Ezek hiányában csak félreérteni és utálni.
Igenis – szögezte le Mikola István –, a mindenkori irányításnak, menedzs-mentnek, hatalomnak „korlátoznia kell az egyén parttalan szabadságvágyát.
A közösség (...) a közjó és az igazságosság szellemében. Mit jelent a másik
oldal? Az egyén parttalan szabadságvágynak a kibontakozását kell segíteni.
Nem kell a közösség. Az önmegvalósító, mai szingli életforma, az az igazi.
Nem közösségek kellenek, hanem szinglikből összeálló hordák kellenek, és akkor már indul is az Andrássy úton a menet, a fiúk a lányok nyakában, fülbevalók, lufik, és szól a recsegő rádióban a zene, amit úgy hívnak, hogy techno. Elgondoltam ezt a két képet, két világ. Döntenünk kell a két világ között. Az egyik oldalon az élet kultusza, az egyén, a közösség boldogulásának a segítése, a másik pedig az önpusztító, talán prolongált öngyilkosság-kép is aposztrofálható.”
*
Bizonytalanként, fiatalként, szingliként rögtön más párthoz szaladtam vol-na, vagy legalábbis nem mentem volna el szavazni. De – Kozma György szavá-val élve – homológként is ezt tettem volna. Az író és karikaturista mostanság nagy erőfeszítéseket tesz azért, hogy a média fősodrában hinthesse álláspont-ját: nem helyes a homoszexualitást kizárólag örökletes hajlamnak tekinteni, nem helyes e kapcsolatokat természetesnek és konfliktusmentesnek ábrázol-ni, mert az efféle felfogás éppen az érintetteknek árthat a legjobban; közülük is azoknak, akik egyáltalán nem genetikai kényszerből kerültek szorongtató helyzetükbe, és mihamarabb szabadulni szeretnének belőle. Kozma György e figyelmeztető szavait is csak igen nyögvenyelősen fogadja be a túlsúlyos balliberális média; el lehet akkor képzelni, hogy Mikola lendületes levezeté-se, amely a szinglikből eleve megvetendő buzi hordát csinált, majd öngyilkos nemzet-képet prolongált, milyen hatást válthatott ki a média főáramából. S csak utána, csak rajta keresztül a választókból.
*
Mert bár Mikola mondta, amit mondott, de soha ne feledjük: a politika s a média dönti el, mit, hogyan hasznosít. Lesz-e nagy hír, lesz-e választóbefolyá-solás valamiből, vagy nem lesz.
Ha rákeresünk a világhálón (mondjuk, a Google-val) a Mikolára és a kör-mösre, de ugyanígy a Mikolára és a szinglire, sok százra rúg a tényleges ta-lálat. Ha a Séd tévére és az ominózus műsorelvonásra (megszüntetésére, le-vételére, a műsorigazgató háttérbe szorítására stb.) keresünk rá, alig egy pár találatnak örvendhetünk. Egy nem a balliberálisok és nem az MDF fogalmai szerint normális országban, demokráciában egy olyan újságíró, aki felfedi a miniszterelnök és a miniszterelnöki poszt várományosának efféle ellenzék-befogó hajlamait, bizonyára megdicsőülne. Az igazság jelképe, a szabadság
letéteményese lenne. Nálunk eldugják a nyilvánosság elől. Legfeljebb itt-ott megírják, ennek semmi köze Gyurcsány kóbor kutyáihoz…
Ez Magyarország.
Ezentúl ezzel kell számolnia a Fidesznek.
S akkor a nagytőkések ellenében is lesz esélye.
Esélyünk.
Szigorúan véve.
Utóirat
*
Nem biztos, hogy a második forduló előtti feszült várakozásban mindenki úgy veszi írásom, ahogy szántam. Ha nem remélnék, nem írtam volna egy árva szót sem. Ha utólag írnék bármit is, késő bánat, hiábavaló okoskodás.
Éppen azért mondom most. Mert még semmi sem késő.
(http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=47818)