2006. március 6.
Rogán Antal, a Fidesz kampányfőnöke bejelentette, hogy Pásztor Tibor szocialista önkormányzati képviselő internetes naplójában a Fidesz díszzsidójának nevezte az ellenzéki párt alelnökét. Pásztor Tibor később elnézést kért Deutsch-Für Tamástól és mindazoktól, akiket megjegyzésével megbántott. Az V. kerületi képviselő ugyan-akkor hozzátette: az ő esetében, aki nyíltan vállalja zsidó identitását, képtelenség antiszemitizmusról beszélni.
Valóban képtelenség?
Nos, attól függ, mit értünk antiszemitizmuson.
Ha fajgyűlöletet – tehát a „zsidó faj” gyűlöletét –, akkor alighanem igaza van írásunk alanyának; nincs miért kétségbe vonnunk, hogy zsidó lévén, nem gyűlöli a zsidókat.
Csakhogy: Csurka István sehol nem adta bizonyságát, hogy a zsidót mint fajt gyűlölné; írásaiból, nyilatkozataiból megítélve semmi baja a hétköznapi
„kis” zsidókkal; azokkal van, akikről úgy véli – többé-kevésbé titokban, ösz-szeesküvéssel –, a világ sorsát igazgatják. Faji értelemben tehát még Csurka sem antiszemita.
Ha antiszemitizmuson zsidóellenességet értünk, már eggyel bonyolul-tabb a helyzet. Ha Csurka nem beszél is a kis zsidókról, ha nem foglalkozik is velük, a zsidók szerepének démonizálásával minden zsidóval szemben nö-veli (növelheti) az ellenérzést, a gyanakvást, ilyen értelemben határozottan kárt okoz általában a zsidóságnak, tehát helyénvaló antiszemitának – értsd:
zsidóellenesnek – nevezni. Hogy egyáltalán marad bennünk halovány kétség az ítéletet illetően, ez csak azért van, mert fülünkben cseng Heller Ágnesnek a televízió nyilvánossága előtt tett egykori kijelentése, már hogy „nem baj, hogy antiszemitizmus van Magyarországon, mert ez fékezi a zsidók asszimi-lálódását”. Ha ez igaz, hogy fékezi, és az is igaz, hogy nem baj, akkor Csurkát ugyebár mégsem helyes antiszemitizmussal vádolni, hiszen ő eszerint éppen hogy jót tesz a zsidók ama részének, amelyik nem lelkesedik a fajták (?), fajok (?), népek (?) keveredéséért.
Vessük el azonban ezt a kissé meglepő – bizonyos értelemben nagyon őszinte, más értelemben pokolian cinikus – felfogást az indirekt hasznosságot illetően, s a közvetlen károkozást (rossz színben való feltüntetést, ellenérzés-keltést, hergelést, uszítást) tekintsük továbbra az antiszemitizmus (mint zsidó-ellenesség) lényegének, illetve szükséges kritériumának.
Így most már csak annak tisztázása marad, hogy minden „ellenesség”
biztosan károkozás-e, illetőleg minden „károkozás” feltétlen bűnös dolog-e. Ha Heller Ágnes – és a hozzá hasonlók nem tudni mekkora szellemi halmaza – örül annak, ha nincs keveredés, ez csak úgy képzelhető el, hogy éppenséggel van eleve elkülönülés magyar és magyar között, mégpedig a jellemzően zsidó identitásúak és a jellemzően nem zsidó identitásúak között.
De ha van ilyen elkülönülés, akkor ennek minden bizonnyal kulturális, sőt, politikai különbségekben is meg kell mutatkoznia, azaz a jellemzően zsidó identitásúak akarhatnak lényegesen más kulturális és politikai irányt venni, mint a nem zsidó identitásúak. De ha akarhatnak, akkor a jellemzően nem zsidó identitásúak, ám határozottan magyar nemzeti érzelműek nemcsak eleve zsidóellenességből (tehát antiszemitizmusból), hanem önvédelemből is szembeszállhatnak eme akarattal és törekvéssel (lásd Csoóri Sándor hajdani Nappali Holdját); ebben az esetben viszont az ellenesség máris nem tekinthető bűnnek, semmiképp nem helyes tehát azt a kifejezést alkalmazni rá (vagyis az antiszemitizmust), amelyet a bűnök bűnére alkottak.
Megfordítva eme tételt: önvédelemről – s a bűnös antiszemitizmus nem létéről – csak akkor beszélhetünk, ha valóban van ki ellen védekezni, ha valóban vannak olyanok, akik származásilag és identitásilag élesen megkü-lönböztetik a „zsidót” a „magyartól”. De ha vannak is ilyenek, s ha emiatt jogosnak tekinthető is az önvédelem, a „zsidóellenesség”, akkor is igaz, hogy ez a fajta védekező ellenesség mindig generálhat olyan ellenességet, amely már nem a másik csoport jellemző identitására (sajátos szándékára, törekvésére) irányul, hanem a származására. Vagyis bűnös értelemben an-tiszemita.
Csakhogy a bűn elkövetésének felelőssége itt már igencsak megoszlik. Mert ki a bekövetkező kár legfőbb okozója?
Nem lenne helyes bűnösnek tekinteni azokat, akik kisebbségként – hatá-rozottan zsidó identitásúként – a saját identitásuknak megfelelő világot sze-retnék kialakítani maguk körül. De ugyanígy nem lenne helyes bűnösnek tekinteni azokat, akik többségként – határozottan magyar identitásúként – csak addig a határig nézik szívesen bármely kisebbség akaratának érvényre jutását, ameddig – vélekedésük szerint – a többség életének, kultúrájának
gazdagodását vonja maga után, nem pedig határozott romlását. Annál in-kább bűnösnek kell tekinteni azokat, akik ördögi ténykedésükkel ott akarnak különbségeket felmutatni, ahol nincsen. Ahol nem áll élesen szemben egy-mással zsidó és nem zsidó identitás. Ahol – akinél, akiben – a zsidó éppen annyira magyar is, ahol a magyar éppen annyira zsidó is.
Mint például Deutsch-Für Tamás esetében.
Pásztor Tibor nem azzal követett el főbenjáró bűnt, hogy számon tartja, ki zsidó, ki nem. Ha csupán azt mondta volna Deutsch Tamásra, hogy „zsidó”, talán még joggal védekezhetett volna is úgy, ahogy védekezett: lévén ő is zsi-dó, képtelenség őt antiszemitának bélyegezni. Csakhogy ő ennél sokkal rútabb dologra vetemedett: díszzsidónak nevezte politikai ellenfelét.
Ezzel ugyanis azt juttatta végletesen kifejezésre, hogy zsidó csak akkor ül-het meg egy „nemzetinek”, „magyarnak” tekintett-hirdetett pártban, ha ő a ki-vétel, a kilóra megvett, az áruló – a díszzsidó. Ha Pásztor Tibor ezt komolyan gondolja, akkor mindazoknak védekeznivalójuk van vele – és Heller Ágnessel meg a hasonló felfogásúakkal – szemben, akik óvni akarják Magyarországot egy, magukat a többségtől határozottan elhatárolni („kirekeszteni”) igyekvő kisebbséggel szemben. Ha viszont Pásztor Tibor ezt a díszzsidózást nem gon-dolná komolyan, csupán a választók ama halmazának akart üzenni, amely tényleg meg van verve az igazi, faji alapú antiszemitizmussal, akkor bizony ő egyszerre két nagy bűnt is elkövetett.
A politikai előnyszerzés kedvéért mások származásár firtatta, azaz zsidó-zott egyet. Így remélve, hogy a megrögzött antiszemiták közül néhányan majd nem szavaznak a Fideszre, hiszen, lám, zsidó az egyik alvezér. Pásztor nem-csak politikai tetűnek tekinthető emiatt, de határozottan butának – tudatlan-nak – is, hiszen a faji alapú antiszemitizmus nagyon korlátozottan van jelen Magyarországon, a jónépnek jobbára nem a Deutsch-fajtákkal (azaz a zsidók-kal) van baja, hanem a Pásztor-félékkel (azaz a Pásztor-módra gondolkodók-kal). Éppen ezért a firtatás (zsidózás) nyomán alighanem kevesebb szavazatot veszít majd a Fidesz, mint amekkora veszteséget a visszafelé elsült fegyver okoz gazdájának.
Pásztor másik nagy bűne pedig, bizony, a valóságos zsidóellenesség – a valóságos kár, amit díszzsidózásával a magyarságnak és benne a magyar zsi-dóságnak okozott. Pásztor a fellépésével mindenképpen azt a képet erősítette a közgondolkodásban, hogy itt mégis csak vannak olyan kiváltságosok, akik megkülönböztetik magukat a magyartól, akik szóvá teszik, ha a fajtájuk a ma-gyarral keveredik. És nemcsak kiváltságosak ők, de igen fontosak is lehetnek, mert pártelnökük, lám, nem kívánja „cenzúrázni” őket, holott ha a másik ol-dalon fordul elő bármiféle zsidózás, akkor akár Washingtonig is kiszaladnak
a példás büntetés harsány követelői. Egy-egy ilyen akció után sokat kell dol-gozni azon, hogy a jónép belássa: a zsidók többsége éppen olyan jó magyar, mint akár Deutsch-Für Tamás, és a nem-zsidók között éppen annyi politikai és erkölcsi nulla van, mint amilyen nevezetesen Pásztor Tibor.
(http://gondola.hu/cikk.php?szal=46961) Kapcsolódó cikkeink
> Rogán: Magyarországon senki nem zsidózhat
> „Zsidózik” az MSZP? – a Fidesz magyarázatot vár
Volt nékünk, volt nékünk egy rendszer-változásunk…