2005. július 15.
Még idejében szólok: a köcsög nem azonos a közönségesen buzinak, szépeleg-ve szólva melegnek, homokosnak, „tudományosan” homoszexuálisnak neszépeleg-ve- neve-zett emberi lénnyel. A köcsög egy mélyen taszító, heves undort keltő kifejezés.
Gyűjtőfogalom, amibe, akár egy küblibe, minden mocsok belefér. Ám nem fér bele mindegyik „buzi”, „meleg” vagy „leszbi”. Egyik legnépszerűbb szí-nészünk nemcsak a képernyőn nyűgözött le mindig, de egy ízben személyes találkozásunkkor is: kevés nála szeretetreméltóbb, kedvesebb, előzékenyebb emberrel találkoztam életemben. Tudtam, hogy homokos, de e tudat a legke-vésbé sem nyomasztott vagy taszított. Kultúrlény volt. Emelkedett. Emberi.
Akármennyire paradoxon: áradt belőle a természetesség.
Amikor rá gondolok, legszívesebben azt mondanám a Jobbiknak, hagyd a fenébe a melegeket békében vonulni.
Ám amikor a budapesti melegfesztivál vonulóit nézem, egyáltalán nem így gondolom.
Ha egyesével találkoznék velük, családi asztalnál, mint a nagyszerű szí-nésszel, vagy akár egy kávézóban, bizonyára nem fogna el az iszony. De így, egy harsány, magamutogató „köcsögfesztiválba” sűrűsödve, kifejezetten za-varnak. Taszítanak.
Árad belőlük a természetellenesség.
Akkor meg mire jó az egész? Kinek?
Szigorún véve?
Magam elé képzelem a vakokat. Mondjuk, éppen azért demonstrálnak, hogy minden közlekedési lámpánál legyen hangjelzés, megkönnyítendő az átkelésüket. Libasorban haladnak, némán, az előttük lévő vállát szorítva. A puszta képzelet is megrendít. Sajnálom őket. Noha nem sajnáltatni akarják magukat. Rászorulók. Szívesen segítenék nekik, rajtuk.
Magam elé képzelem a nyomorékokat. Nem esik nehezemre: sokukkal ta-lálkozom az egyik budai bevásárlóközpont környékén. Hívhatnám őket hiva-talos nevükön is: mozgásukban korlátozottak; csakhogy akkor hideg bürokra-tákat látnék lelki szemeim előtt, és nem segítségre szoruló, esendő embereket.
Pedig éppen ezt próbálgatom: ha ők vonulnának fel tiltakozásul amiatt, mert
Magyarország tojik végrehajtani az akadálymentesítést… Gurulószékeikkel ezer meg ezer közintézményből, szórakozóhelyről szorulnak ki, szegény nyo-morultak. Bizonyára nem örülnek neki, hogy így gondolok rájuk; némelyikre kéz és láb nélkül. Ők szeretnék teljes embernek érezni-gondolni magukat. Tel-jes életet élni. Szorítok nekik. Szívesen segítenék nekik, rajtuk.
A melegek is nyilván ezért vonulnak: a teljes emberi élet jogáért. Ne kelljen másodrangúnak érezni, tudni magukat. Ne csúfolják, ne buzizzák őket. Ne tekintsék természetellenesnek őket. Ugyanúgy járjon nekik az élettársi, házas-társi kötelék joga, sőt, a családalapításé, gyereknevelésé, mint akárki másnak.
Magam előtt látom a parlamenti tévéközvetítések jelbeszélőjét, ott a kép-ernyő bal felső sarkában. Ha éppen nem érdekel, mi zajlik a tisztelt házban, ki mit mond és tesz közös jövőnkért, elkap a jóérzés: lám, milyen emberséges világ ez. Szegény süketnémák így legalább ugyanúgy nyomon követhetik, mi történik az ország házában, mint a „fogyaték nélkül élők”. Amikor viszont – egyre ritkábban – érdekel, pontosan mi hangzik el, megőrjít a képernyőn ha-donászó ember. Megosztja a figyelmem. Nem hagy a mondandóra, az ország dolgára, sorsára összpontosítanom.
Teljesen természetellenes helyzet.
Cirkusz. Mutatvány.
Fesztivál.
Az álemberség oltárán feláldozzuk maradék józan eszünket.
A törvény kimondásának pillanatában tudom, hogy az országnak nem lesz elegendő pénze az akadálymentesítés végrehajtására, de megszavazom, mert ettől vagyok nagyon emberséges, nagyon demokrata, nagyon kisebbség- és másságpárti, azaz politikailag korrekt. Innentől fogva kényelmesen hátradől-hetek a szalon pamlagán, a végrehajthatatlan törvények burjánzása, a norma-sértések napi megszokássá válása legyen a közösség – a közösség sorsáért ag-gódók – gondja.
Mint oktatási miniszter már most, a törvénytervezet elfogadása előtt tu-dom, hogy bizony a Magyar Püspöki Konferenciának van igaza: pénz, paripa és fegyver híján aligha lehet parancsszóra beolvasztani a hátrányos helyzetű gyerekek képzését a „hagyományos” képzésbe. „Mélyen elítélendő”, „előí-téletes”, „nincs tekintettel sem a hátrányos helyzetű gyerekek érdekeire, sem pedig az esélyegyenlőség európai eszméire és pedagógiai eredményeire” – harsogja a katolikus egyházról Magyar Bálint, politikailag korszerűen, én meg lelki szemeim előtt Iván atyát és templomát látom, a reverenda alól ki-bukkanó kopott farmernadrágot és viseltes sarut, no meg a Dawn-kóros mi-nistránst, a tolókocsis nyomorultakat; és amint Iván atya méltósággal, lélek-ben emelkedetten, mégis (vagy éppen ezért) könnyedén, a maga szeretetteli
természetességével lépked oda mindőjükhöz, s helyezi szájukba az ostyát („Krisztus testét”). Veres András, a püspöki konferencia titkára „adatokkal is előhozakodott” – írja a Népszabadság. Ha tisztességes, ha elfogulatlan akart volna lenni – mármint a lap –, számos más kifejezést is választott volna: pél-dául alátámasztotta, bizonyította, igazolta; de hát nem akart. Tény és való: míg a katolikus iskolákban 44, addig az államiakban 18,5 százaléknyi hátrányos helyzetű – bikkfanyelven: „sajátos nevelői igényű” – diák tanul.
Ha kis unokahúgomat nézem, messzi Skóciában, előtte meg Spanyolország-ban, ahogy kórja ellenére befogadták a „normális” közösségek, s ő élhette – él-heti – a maga „teljes” életét közöttük – nos, akkor hajlok Magyar Bálint igazára.
Ha az idegileg és fizikailag végtelenül lefárasztott, anyagilag lerongyoló-dott magyar pedagógustársadalmat nézem, inkább arra hajlok, hogy a szabad demokraták nem – most sem – a magyar valóságban élnek. Erőszakosságuk, árnyalatlan doktrinerségük éppen annyi mérget fog velünk itatni minden (élet)téren, amire csak rászabadulnak, mint a kommunisták valóságtól elru-gaszkodott eszmevilága.
Amelytől csupán másfél évtizede menekültünk meg végre-valahára.
Szigorúan véve.
Nyugodtan kísérletezgetnek velünk, mint Csernobillal az atomtudósok.
Hátha nem robban.
De robbant.
Az ifjúsági és családügyi miniszter távozását követeli a Jobbik Magyaror-szágért Mozgalom. Göncz Kinga nyitotta meg a meleg és transzvesztita moz-galom budapesti rendezvénysorozatát.
A melegfesztivált.
Ezért követeli.
Azért, mert e demonstráció „deklarált célja, hogy megváltoztassa az alkot-mány által is védett házasság és család intézményének több ezer éve kialakult normáját” – mondja a Jobbik.
Valóban.
A köcsögök Spanyolországot éltették, mert törvénybe iktatta a homoszexu-álisok házasodásának jogát.
Spanyolország már igazodott.
Mihez?
Magyarország, Göncz Kinga, Gyurcsány Ferenc, a szocialisták és a szabad demokraták az igazodókkal igazodnak.
Mihez?
A kisebbség-doktrínához.
A demokrácia paradoxonjához.
A demokrácia a nép, a többség hatalmának kinyilvánítása és gyakorlása.
A Szalon eközben azon ügyködik, lelkesen és szorgosan, hogy e többség mé-lyen hajtson fejet a normáit rombolók előtt. Államilag, kormányilag, ifjúsági és családügyileg ösztönzi, hogy a többség együtt ünnepeljen saját normáinak züllesztőivel és rombolóival.
Nem a másokkal, esendőkkel, rászorultakkal.
Nem az ilyen vagy olyan kisebbségekkel.
Hanem a köcsögökkel.
Hogy világos legyen.
Szigorúan véve.
(http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=42999)