2006. január 7.
(Laufer Gábornak – A törzsi háború… egyik szereplőjének, amerikai bará-tomnak, aki polgári foglalkozására nézve egyébként szülész-nőgyógyász – az ajtón beesvén csupán ennyit írtam hirtelenjében: „Kedves Gábor, bocsáss meg a hosszú hallgatásért, de dec. 19-én kiszaladtunk Erdélybe, s csak ma érkeztünk vissza. Gondoltam rád, rátok karácsonykor, s most a boldogabb új évet is őszintén kívánom nektek.” Gábor postafordultával válaszolt, nem is akármit. Egy letűnt kor sötét, komor képei, hideglelős hangulatai ugrottak elő a semmiből, de az egykori fiatal ember őszinte értetlenségének, rácsodál-kozásának köszönhetően olyan átélhetően, olyan tapinthatóan, hogy szívből ajánlom e levelet a gondola olvasóinak becses figyelmébe. VDGy)
Boldog új évet kívánok én is!
Életemben kétszer voltam Erdélyben. Az első egy érdekes sztori. Neve-lőapám Kolozsvárott született, és Marosvásárhelyen nevelkedett fel, ott élt a családja (édesanyja, húga, húgának férje, két gyerek). Egy nap értesültünk, hogy meghalt az édesanyja. Hónapokkal később megtudtuk, hogy édesanyja végrendelete alapján valami 30.000 forintnak megfelelő pénzt is örökölt. Az akkori időkben ez nagy pénz volt. Legalábbis nekünk. Emlékszem, hogy az ebédlőasztalnál édesanyám és nevelőapám arról beszélgettek, hogy nem lehet áthozni a pénzt Magyarországra – valami miatt illegális volt. De állítólag, ha valaki elvitte a pénzt a bukaresti magyar követségre, onnan valaki áthozta (át-csempészte?) Magyarországra. A probléma az volt, hogy senki nem mert be-sétálni a bukaresti magyar követségre. Én akkor nem értettem, hogy ez miért lenne probléma? Nem emlékszem pontosan, hány éves voltam, 19-21 körül le-hettem, de arra emlékszem hogy a romániai rokonok visszautasították annak a lehetőségét, hogy akármelyikük elmenjen a bukaresti magyar követségre.
Nevelőapám szintén nem mert menni. Anyám szóba sem jött. Nem értettem a félelmet (hogy is érthettem volna, hiszen még ma sem értem, tulajdonképp mi is történt akkor). Mindenesetre korábban – 13 éves koromban – voltam egy-szer Prágában négy napra, és egyelőre ez volt minden külföldi tartózkodásom.
Felajánlottam, hogy elmegyek én. Mindenki döbbenten nézett rám (anyám, nevelőapám). Biztos vagyok benne? Mondom, igen, miért ne? Nekem ez jó kalandnak ígérkezett akkor…
Persze megvették nekem a vonatjegyet Romániába, és kaptam pénzt a visz-szaútra. Szépen felültem a vonatra, és nekem már maga a vonatút Marosvá-sárhelyre élmény volt. A rokonok nagyon kedvesek voltak. Egy kis aktatáská-ban átadták a pénzt. Egy éjszakát aludtam náluk, másnap délután felszálltam egy hálókocsis vonatra Bukarest felé. Teljesen úgy éreztem magam, mintha egy James Bond filmben lettem volna. Pénzt csempészek, illegális cselekedetet követek el, de egy „magasztos cél” érdekében. A vonaton persze mindenki
„gyanús” volt. Mindenkit alaposan megvizsgáltam, és az aktatáskát megpró-báltam annyira lezseren kezelni, amennyire csak lehetett. Nekem volt gyanús minden mozdulatom. Amikor elálmosodtam és lefeküdtem aludni, magam-hoz öleltem az aktatáskát, és magamra húztam a takarót. Egész éjjel vagy azt álmodtam, hogy lopják a pénzt, vagy azt, hogy rendőrök jöttek értem. Teljesen összetörve ébredtem fel, de a táska a kezemben volt, és senki nem várt rám, senki nem akart letartóztatni. Megérkeztem Bukarestbe.
Innentől fogva egy csomó részletre nem emlékszem. Például fogalmam sincs, hogyan jutottam el a magyar követségre. Valahogy ott voltam. Bemen-tem az ajtón, és keresBemen-tem az illetőt, akinek oda kellett adni az aktatáskát. Az kijött, intett, hogy jöjjek vele, bementünk egy üres szobába. Kérdezte a nevem.
Mondtam. Nyújtotta a kezét az aktatáskáért. Én átadtam. Semmi papírt nem kaptam. Az illető csak bólintott, és mondta, hogy „el van intézve”, mehetek.
Én meg álltam ott egy darabig, valami másra várva, de nyilvánvaló lett, hogy nem akar semmit beszélni, mondani, csinálni, csak várta, hogy menjek el. Ki-mentem az ajtón, ki a kapun. Most már csak haza kell mennem.
Amire szintén nem emlékszem, hogy miképpen jutott eszembe, hogy ad-dig ne szálljak fel a vonatra, amíg nem nézem meg, hogy mennyibe kerülne repülni. Soha életemben nem repültem, de valahogy az ördög belém bújt, mi lenne ha repülnék?
Szintén nem emlékszem, hogy kit hívtam fel, milyen nyelven beszéltem, hiszen csak magyarul tudtam, és néhány szó erejéig angolul. De arra igen, hogy teljes megdöbbenésemre a repülőjegy annyiba került, mint a vonatjegy.
Pénz volt nálam, a visszafelé jegyet valami miatt nem vették meg nekem. Arra emlékszem, hogy kimentem a repülőtérre. Jegyet kell venni. Megyek a pénz-tárhoz (vagy ahol a repülőjegyet árusították), Budapestre szeretnék repülni.
Innen ugyan nem. A nő nem beszél magyarul, de mutogatva megértem, hogy Magyarországra nem erről a repülőtérről indul a repülő. Teljes pánik. Volt vagy egy óra a repülő indulásáig, és én rossz repülőtéren vagyok. A vonatot
már rég lekéstem. Szerencse, hogy Bukarest felé a vonaton annyira izgatott voltam, hogy egész úton nem ettem, így volt pénzem taxira. De hova? Sze-rencsére csak két repülőtér volt Bukarestben. A másikra. Kiszállok, rohanok, mint egy örült. „Budapest, Budapest!”, ismételgetem. Bólintanak. Itt a jegy.
Kiszámolom a pénzt, átadom. Mondja, hogy még 6 lei mit tudom én, milyen díjat kell fizetni. Nekem meg pont 4 lei volt már csak a zsebemben. Magyarul kiabálva, felháborodva veszekszem, hogy kifizettem a jegyet, mit akarnak még tőlem. Nem értik, csak mutogatják a hatos számot.
Én mondom a magamét, ők is a magukét, egyre hangosabban. Valamilyen hivatalosnak tűnő személy kijön, végre valaki beszél magyarul (vagy hajlan-dó). Mondom, 4 lei van nálam, nem tudom, mit akarnak. Adja ide, mondja a pasas. Odaadom. Zsebébe süllyeszti, és int, hogy arra menjek. Megyek balra, jobbra, erre, arra, és egy repülőgépen találom magam.
Egy-két perccel később a gép a felhők fölé ért, miközben naplemente volt.
A látvány annyira lenyűgöző volt, hogy nemhogy nem felejtettem el, de azóta is élesen él emlékezetemben. Már csaknem negyven éve, hogy mindez történt, de azóta, akárhányszor repülőgépen utazom, ragaszkodom hozzá, hogy az ab-laknál üljek.
A gép sötét este érkezett meg. Ferihegyen sem várt a rendőrség. Miután
„ezt is megúsztam”, az akkori Rudas László utcába való hazamenetel borzasz-tó szürkének és unalmasnak tűnt a különleges kaland után.
Később megtudtam, hogy szüleim megkapták a pénzt. Nekem nagyon megköszönték, de egy forintot sem ajánlottak fel belőle. Érdekes módon, ez nekem csak most jutott eszembe. Akkoriban nem, mert annyira hálás voltam a kalandért.
Laufer Gábor – Varga Domokos György (http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=45901)