2006. február 1.
Ebben a színjátékban megismerkedhetünk a kormányfőnek a Kommunizmus Ügynökeinek Áldozataiért Emléknapon tartott, nevezetes beszédével; aztán a Hírszerző (internetes hírportál) hiteles jelentésével („Gyurcsány kiállt egy volt ügynök mellett”); a harmadik felvonásban azt igyekszünk tetten érni, Gyurcsá-nyostól, mindenestől „Mégis, miről beszélünk?”; mígnem a ráadásban kiderül a lényeg: „egyenértékű tag lehet az üldöző és az áldozat“.
I. felvonás
Gyurcsány Ferenc beszéde a Kommunizmus Ügynökeinek Áldozataiért Emléknapon
(Szerkesztett, rövidített változat. Az eredeti elhangzott a Holokauszt Ál-dozataiért Emléknapon az Országház Felsőházi termében. A csekélyke szö-vegváltoztatást, ill. –beírást dőlt betűvel jelöltük. – a Szerk.)
Köztársasági Elnök Úr! Házelnök Asszony! Excellenciás Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Emlékező Közönség – itt, a Magyar Országgyűlés épületé-ben, és otthon, a tévéképernyők előtt!
Az ember csodálatos teremtménye a világnak. Csodálatos és jóravaló teremtménye, aki mégsem tudja magát megóvni időről időre a Gonosz kísértésétől. Csodálatos és jóravaló – mondom –, aki képes, tud és akar szeretni, egy új, egy önmagára hasonlító világot létrehozni, akinek van bátorsága álmodni, és képes arra, hogy kinyújtsa a kezét, befogadja a csaknem befoghatatlant, és képviselje a szeretet, a megértés, a nyitottság átható és örökérvényű értékeit. Ilyen az ember. Ilyennek születik. És ezt az embert újra és újra kísérti – nemcsak úgy általában, hanem valameny-nyit és egyenként – a Gonosz, a Rossz: ajánl egy másik utat, ami nem a megértés és a szeretet, nem a befogadás útja, hanem a hiúságé, az ön-zésé, a hatalom- és uralomvágyé, az ezen virágzó felsőbbrendűségé. Az
ember küzd önmagával. Küzd a benne rejlő Jó és a Gonosz, és nekünk, a XXI. század eleje embereinek azt kell mondanunk, hogy időnként a Go-nosz győzedelmeskedett, és a győzelemnek iszonytató ára volt. Olyan ára, amelyet aztán az egész emberiség fizetett, és fizet mind a mai napig az egész emberi nem, fizetnek a nemzetek, a népek és a népek különbö-ző közösségei.
A kommunizmus nem a semmiből, nem hirtelen zuhant ránk. Az a Magyarország, amely Deák, Andrássy, vagy Eötvös korában szép és ra-gyogó példáját adta a magyar polgárosodás első időszakának toleráns magatartásából, abból, hogy milyen módon képes összeilleszteni külön-böző kultúrákat – no és eszméket –, és megérteni, hogy közös a sorsunk, ehhez alkalmas szabályokat tudott vallani, intézményeket tudott alkot-ni, hogy közös magyarságunk kellő erejű összekötőkapocs, és olyan erős azonosságképző legyen, amelyben képes volt egymást kiegészítve egye-sülni sokfajta származási, vallási, etnikai vagy más különbözőségünk.
De ez a XIX. század utolsó negyede.
A folyamat végét ismerjük: százezrek mentek nem önszántukból a halálba, százezreknek és millióknak jutott Európa-szerte a megalázta-tás, és a megaláztatás végén az iparszerű fizikai megsemmisítés. Tették ezt azok az emberek, akik olyanok, mint mi. Akik a kommunizmusra, a Szovjetunióra esküdtek fel. Olyanok működtek közre ebben, akik azt gondolták, hogy a parancsra való cselekvés felmentést jelent.
Ha azt mondjuk, hogy százezrek pusztultak el, utólag ez akár száraz, kopogó ténynek is tűnhet. Nem szeretném, ha így lenne. Azt szeretném, hogyha becsuknánk a szemünket, és egy pillanatra elképzelnénk a nya-kuk köré a kötelet. Éreznénk, hogy ránk tekintenek a szomszédok, azok, akikkel korábban együtt töltöttük a hétvégéket, és közös munkahelyre jártunk, és azt mondják a szemükkel, hogy nem akarunk, vagy nem tu-dunk megvédeni. Mi meg visszanézünk rájuk reménykedve, és kérve, de tudjuk, hogy a válasz a hosszú csönd marad.
Aztán nézzünk magunk elé egy pillanatra, és próbáljuk meg belekép-zelni magunkat mindazok helyzetébe és szerepébe, akik nem áldozatai, hanem cinkosai, vagy éppen aktív közreműködő vétkesei voltak a kom-munizmusnak. Pártvezérei vagy pártszolgái. Nem egyszer előbb a nyi-las pártban, aztán a kommunista pártban. Nem egyszer fedett ügynök-ként, besúgóként. De mind közreműködtek abban – nyilván az elmúlt évtizedek közös társadalmi őrülete alapján –, hogy elengedjük sok száz-ezer embertársunk kezét. És közreműködött abban, hogy gyermekek, asszonyok, férfiak, nagyszülők élete a félelem, a kiszolgáltatottság, élete
vége az értelmetlen, oktalan, megalázó halál legyen. Vitték a parancsot, irányították az erőszakszervezeteket, a besúgókat, a börtönöket, a halál-táborokat. Vagy csak bezárkóztak a négy fal közé – az utcán ácsorogni nem volt ildomos –, a jobb érzésűek sírtak.
Ki a felelős? Manapság oly sokszor megkérdezzük egymástól kisebb és nagyobb közügyekben: ki a felelős? De ki a felelős az emberiség egyik legnagyobb tragédiájáért, a legszennyesebb mocsokért? Nem egyszerű-en és nem kizárólag az akkori magyar politika, hanem az az évtizedes őrület, amelyben jóravaló emberek hitték, végül elhitték, és elhitették másokkal, hogy van ok uralkodni más felett, csak az eszme okán. És erre a közös hitre épülhet végül a mocsok politikája.
Ez az ország volt az, ez az ország tette lehetővé. Az az ország, amely-nek a képviselői ma itt ülamely-nek a parlamentben. Muszáj megértenie Ma-gyarországnak, hogy elsőrendű dolga megóvni a polgárait! Hogy az első parancsa minden közösségnek, minden nemzetnek, minden ország-nak, hogy gyámolítsd az összes polgárod! Hogy védd meg, hogy annak vallhassa magát, aki! Hogy szabadítsd fel, hogy szabadon megvallhassa identitását: hogy ki ő, mire való ebben a világban! Hogy ne kelljen gon-dolkodnia, hogy hiheti-e, mondhatja-e azt, amit egyébként a természe-tes, humánus emberi szabadság bázisán mond, egy szabad, demokrati-kus, alkotmányos rend keretein belül.
A megemlékezés nem egyszerűen a tisztelet, nem egyszerűen az együttérzés, vagy a bűnbánat kifejezése. A megemlékezés felkiáltójel.
Annak a világos kimondása, hogy mi vagyunk a felelősek azért, hogy ebben az országban, ebben a világban mindenki úgy érezze, hogy olyan nemzeti közösségnek a tagja, olyan országnak a polgára, melynek veze-tői, tagjai pontosan tudják, hogy a legelemibb emberi parancs és első-számú kötelezettség megóvni egymást, és nem engedni a Gonosznak.
És fel kell szólalni ellene, és nem szabad okot arra találni, rövid vagy hosszú távú indokok alapján, hogy most még teszek egy lépést, most még teszek egy engedményt, majd meg fogják érteni, hogy miért kellett megtennem.
A Gonosszal való szövetkezés gonosszá teszi a szövetkezőt. És nincs többet eltávolodás, nincs többet mentség. Nem lehet megmagyarázni azzal, hogy taktikai vagy stratégiai szempontból ez volt az érdeke valakinek vagy valakiknek.
II. felvonás
amelyben Gyurcsány kiáll egy volt ügynök mellett Szabó István 6-os kartonja
forrás: Hírszerző
Először szólalt meg exügynök ügyében a kormányfő. Az Estében Gyurcsány Ferenc nem tért ki Szabó István történetének megannyi ellentmondására, ehelyett a kitűnő művészt méltatta, „Én Szabó Istvánt Magyarország egyik legkiválóbb művészének, a filmvilág egyik megkerülhetetlen csodájának tartom” – jelentette ki, összhangban azzal az értelmiségi petícióval, amely szolidaritást vállal Szabóval ügynökmúltjának nyilvánosságra hozatala után („Szeretjük, tiszteljük és becsüljük Őt”).
„És nagyon-nagyon nehéznek gondolom utólag megítélni azt a helyzetet, amelybe ő került, és azt hiszem, hogy van annyi hitele az ő elmúlt évtizedeinek, emberként és művészként, hogy most, amikor őt vádolják vagy szembesítik, akkor adjunk hitelt az ő szavainak” – mondta Gyurcsány a műsorban, bár az nem derült ki, mely verziójára gondol a történteknek.
III. felvonás
amelyben elgondolkodunk, „Mégis, miről beszélünk?”
Tavaly decemberben talán én magam kezdeményeztem, hogy csináljuk ezt meg.
Mert így nemcsak mindegyikünk külön-külön, hanem az ország is sebezhető – mondta a miniszterelnök az Este műsorvezetőjének aktuális okból feltett kér-désére, hogy „miért nincs ügynöktörvény”. A Hírszerző jelentése szerint Gyur-csány Ferenc elmondta: „Úgy találtuk, hogy ennek van egy fontos feltétele, az előterjesztésünkben is az szerepelt, hogy alkotmányt kell hozzá módosítani. Mi, a Magyar Szocialista Párt azt mondtuk, hogy akkor módosítsunk alkotmányt.
(...) A mi koalíciós partnerünk sem akart alkotmányt módosítani, de az ellenzék sem akart. Azaz a kezdeményezésünket két oldalról tették lehetetlenné» – ál-lította a kormányfő a törvénymódosításról, amely tavaly októberben azért bu-kott el az Alkotmánybíróságon, mert egyes rendelkezései „a személyes adatok védelme nélkül bárki által megismerhetővé, hozzáférhetővé teszik az elmúlt rendszer szolgálatainál dolgozott személyek személyes adatait”.
Hát miért lenne ez baj, kedves Alkotmánybíróság? Miért kekeckedtél, miért kukacoskodtál? Hát nem mindannyiunknak, az egész Magyar Köz-társaság minden polgárának elemi érdeke, hogy hulljon a férgese? Egy-szer akarnak történelmi igazságot szocialista testvéreink, egyEgy-szer akarnak
szembesülni vétkeikkel, s azt is meggátolod? Vagy ha nem te, akkor a sza-bad demokraták és az ellenzéki demokraták?!
Jesszusom, mi folyik itt?
Éppenséggel a lehető legundorítóbb, a lehető legocsmányabb politikai játszma.
Amelyben mindenki a saját érdekének és szájaízének megfelelően sütögeti a maga pecsenyéjét.
Merthogy.
Ha szocialista barátaink valóban az igazságot akarták volna szolgálni, most kapva kaphattak volna az alkalmon. Ország-világ előtt demonstrálhatták volna, hogy nem keverik össze az ügynök Szabó Istvánt a művész Szabó Istvánnal.
Igen ám, de szocialista barátainknak elemi érdeke ez az összekeverés, összemo-sás, mert éppen azt kell bizonyítani vele és általa, hogy az ő országuk mennyire emberléptékű, sőt, művészléptékű, sőt, egyetemesen Oscar-díjazható volt. S akik a múltból itt maradtak, sőt, az új rendszernek, új köztársaságnak a kormányke-rekéhez is oly kitartóan odaragadtak, ők is mind efféle humánlelkek, művészlel-kek, akiknek igencsak feledhető és igencsak viszonylagos bárminő bűnük.
De szocialista barátaink azért sem akarhatják valóban a teljes ügynöklista maradéktalan napfényre kerülését, mert azért a titkosszolgákat sem ejtették egytől egyig fejükre. Ha valakik, akkor ők egészen biztosan nem feledkeznek meg egyetlen pillanatig sem a helyzet tökéletes abszurditásáról: azok akarnák kiadni őket, meghurcolni őket, akik egy rendszerrel korábban minden elkövet-tek a beszervezésükért, most pedig újra ott tüszekednek a húsosfazék körül?
Legfeljebb pártos, KISZ-es törtetőből azóta milliárdos ügyeskedőkké, gátlásta-lan, elvtelen politikai mutatványosokká lettek?
Ha nem is mindig a baloldalon…
Bizony mondom, nem úszná meg szárazon a mostani politikai elit, ha egyszer felfedné a teljes listákat. Azt még meg-megússza, hogy a javát előbb kiszemezgeti, aztán a maradékot koncként vagy rágcsálnivaló gyanánt oda-dobja a köznek. Még azt is, hogy időnként megszellőzteti a túloldal néhány ászpolitikusának ügynökmúltját, s némi adok-kapok után szépen visszavonja, csendben fátylat borít rá. Azt azonban nem úszná meg ez a politikai elit, ha saját krémjét lebuktatná, ha az interneten keringtetett listákra az efféle politi-kai nagyágyúk is rákerülnének, akiket jó okunk van most nem megnevezni, és azok a szellemi nagyágyúk is, mint amilyen éppenséggel Szabó István is. Mert éppen ezeknek a listáknak a titka, titkos szövedéke segíti az egykori szövetség régi és új tagjait a háttérben ezer szállal összekapcsolódni, s a nyilvánosság előtt egymást szépen legitimálni, kimosdatni, fényesíteni – másokat meg ép-pen barnítani, ha ennek van sora.
Ráadás,
amelyből kiderül, hogy egyenértékű tag lehet az üldöző és az áldozat
Egy ’56-os szervezet elismerésben részesítette a volt munkásőrt Forrás: Magyar Nemzet
Pro Fidelia érdemrenddel tüntette ki múlt hétfőn az ’56-os Szövetség Zoltai Gusztávot, a Magyarországi Zsidó Hitközségek Szövetsége (Mazsihisz) ügy-vezető igazgatóját. Zoltai Gusztáv kérdésünkre megerősítette: az elismerést személy szerint ő kapta, de az valójában az egész hitközséget illeti. Elmond-ta, az ’56-os események alatt semmiféle aktív tevékenységet nem folytatott, a kecskeméti repülőtér őrszázadában teljesített szolgálatot 1958-as leszereléséig.
Ezután a kőbányai textilgyárban kezdett dolgozni, ahol belépett a munkásőr-ségbe. Ismert, a munkásőrséget azért hozta létre a diktatúra, hogy az esetleges lázongásokat a megbízható belső hadsereg segítségével elfojtsa. Az ügyvezető igazgató – aki tagja volt az MSZMP-nek is – kérdésünkre úgy fogalmazott:
nem érez semmiféle összeférhetetlenséget munkásőr, illetve párttag múltja és a kitüntetés között.“
Wittner Mária ’56-os halálraítélt a hír kapcsán arra hívta fel a figyelmet, hogy a forradalom értékeit folyamatosan és tudatosan amortizálják azok, akik számára kellemetlen az örökség. Elmondta: 2002 februárjában kilépett az
’56-os Szövetségből, mivel nem kívánt olyan 1956-os szervezet részese lenni, melyben „egyenértékű tag lehet az üldöző és az áldozat”.
V. Epilógus
Akár szerethetem is Szabó Istvánt. Akár tisztelhetem is. Akár becsülhetem is. Akár fel is oldozhatom magamban. Egyet nem tehetek: e pillanatokban nem állhatok sem mellé, sem mögé. Mert e pillanatokban ő a besúgó Szabó István.
Ha most, ezekben a tisztázó pillanatokban mellé állok, Sztálin és Hitler mellé állok. És majdanában-danában újra elengedem az áldozatok kezét – legyenek ők akár a holokausztéi, akár a kommunizmuséi.
Ez a majdani tétje a mostani cselekvésnek.
(http://www.gondola.hu/cikk.php?szal=46354)