2006. május 1.
Nemcsak távoli olvasóim, de közeli családtagjaim s barátaim is határozottan elítélték, amit Kuncze 7 pontjáról, Gyurcsány kéznyújtásáról javasoltam: ve-gyünk egy nagy levegőt, s fogadjuk el. Mármint fogadja el a jobboldal. Fogadja el Orbán, fogadja el a Fidesz. Azt állítottam, hogy az ország vészhelyzetben van, ezért nyújtogatja a kezét a baloldal. S azt, hogy itt a kedvező pillanat: ha a Fidesz most segít, ő is, az ország is nyerhet rajta. Ha nem segít, ő is, az ország is bizonyosan megbukik. Mert egyedül senki nem nyerhet most meccset sem magának, sem Magyarországnak. Ha a Fidesz keresztbe tesz – például a két-harmados törvények körében –, biztos lehet benne, hogy (ha egyáltalán még egyszer helyzetbe jut), neki is keresztbe fognak tenni. Egyik kedves bírálóm egyenesen így fogalmazott:„Ha nem tudnám, hogy ki vagy, kezdeném azt hin-ni, hogy téged ezekért az írásokért jól megfizetnek.”
Másikuk (Nagy Mariann, itt a gondolán) pedig így: „Már csak abból is látnunk kellene a csapdát, hogy itt egy újabb helyzet, amelyben a jobboldal megosztott, megosztható. Kinek is nyújtanak itt kezet? Annak, akinek el kell tűnnie a magyar politikai életből, a begőzölt csürhének, az agymosott, csápo-ló tömegnek? Annak a sehol sincs szellemi erőnek? Az írástudatlanoknak?
A válságban lévőknek? Miért is nyújtanak kezet? Hogy sikerüljön keresztül-vinni a megszorító intézkedéseket, amelyekről a választás előtt szó sem volt?
Hogy a kétharmados törvények korlátozó sokaságát most az ellenzék jóváha-gyásával felszámolják? Hogy a közreműködésünkkel csökkentsék a közmédia felületét, miután bebetonozták a kereskedelmi csatornákat hét évre? Ez volna a soha nem látott lehetőség?”
De a legkeményebben legjobb barátom fogalmazott. Magánlevele – amelyből engedelmével most bőven idézek –, úgy vélem, nagyon hű lenyomata annak az érzés- és gondolatfolyamnak, amely a kendőzetlen elutasításba torkollott; nem-csak nála, s nemnem-csak az imént említetteknél, de azoknál is, akik cikkem nyomán levelet írtak a gondolának vagy beírtak az Index idevágó topikjába.
„Szerintem igaza van Nagy Mariannak, neked pedig nincs. Már abban sincs, hogy használod a sajtóban szokványos »jobboldal − baloldal« kifejezést, holott
nagyon jól tudjuk, hogy a Fidesz valójában sokkal, de sokkal baloldalibb párt, mint az MSZP. Az SZDSZ pedig egészen nyugodtan nevezhető szélső-jobboldali pártnak, hiszen a nagytőke kiszolgálóit, az állami vagyon eladásá-nak ámokfutóit hogyan is lehet baloldalieladásá-nak nevezni? Ezen hörgök már évek óta. Miért nem maradtál meg a nemzeti (nacionalista) és antinacionalista (internacionalista) szóhasználatnál?
Valójában csakis egyet remélhetünk: hogy a szoci-szadesz koalíciónak a torkán akad a konc, amelyet ő főzött. Ennek az emészthetővé tételéért a Fidesznek az ujját sem szabad megmozdítania. Te azt hiszed, hogy a kéz-nyújtás elfogadása azt eredményezhetné, hogy a későbbiekben majd ők is elfogadnák a nemzetiek kinyújtott kezét? (…) A fasisztákkal nem lehet egyezkedni. Gyurcsányék elmentek addig a pontig, hogy nyugodtan nevez-hetjük őket a másik oldal fasisztáinak: nem nemzetiszocialistáknak, hanem
»nemzetköziszocialistáknak«, mindegy, hányszor éneklik el a himnuszt. Nem tudom elképzelni, hogy ezekkel a nemzeti oldal bármiféle konstruktív együtt-működése lehetséges lenne. Nem tudom elképzelni, hogy a hatalom teljes megragadásának megszállottjai bármikor lemondanának médiahatalmuk bármilyen kicsi szeletéről. (…)
Sajnos ez a nép egyetlen lehetőséget hagyott maga előtt nyitva: hogy ami-kor már nincs hova hátrálnia, akami-kor felkel ez ellen a szennyes és gennyes hatalmi góc ellen, és eltapossa – kitapossa magából. Ha pedig ez nem kö-vetkezik be, akkor jaj nekünk. Az elsunnyogott forradalmat és leszámolást nem lehet büntetlenül megúszni. A nép erkölcsileg romlott volt, züllött, mert hagyta, hogy elzüllessze a Kádár-rendszer, ezért kitért a forradalom köteles-sége elől, a legkényelmesebb utat választotta. A fogyasztói kapitalizmus igé-zetében eszét vesztve belevetette magát immár másodjára gyilkosai karjába.
EZT NEM LEHET BÜNTETLENÜL, HOLMI EGYÜTTMŰKÖDÉSEKKEL MEGÚSZNI. HA NEM LESZ KATARZIS, NEM LÉPÜNK A KÍGYÓ TORKÁ-RA, AKKOR CSAKIS TOVÁBBI ROMLÁS KÉPZELHETŐ EL. (…)
Hát ez az én véleményem. És azt továbbra is fenntartom, hogy egy köztör-vényes bűnözővel nem szabad egyezkedni, hanem lépten nyomon hangoztatni kell, hogy ő KÖZTÖRVÉNYES BŰNÖZŐ. Valóban demokratikus országban már régesrég börtönben rohadna. De úgy ám. És az, hogy nem rohad ott, hanem esetleg megint ő lesz a miniszterelnök, az bizonyítja a legjobban, hogy itt semmiféle demokrácia nincs, csak mint színházi kellék van jelen. (…)”
Eddig a levél.
Ez pedig a nagy talány: ha számtalan részletkérdésben egyetértek – márpe-dig egyetértek – az imént szólókkal, hogyan lehetséges, hogy ennyire gyökere-sen más következtetésre jutunk? Hogy én feltétlen tárgyalnék, alkudoznék az
„ellenséggel” – erre szólítok fel –, ők pedig kerek-perec visszautasítják még a gondolatát is, eleve reménytelennek, csapdának – ha nem mindjárt öngyilkos-ságnak – ítélve mindenféle közeledést, együttműködést.
Nos, igazából minden azon múlik, minek látjuk, minek gondoljuk magun-kat (a magunk oldalát), és minek a túloldaliamagun-kat. Ha a másimagun-kat eleve elvete-mültnek, született gonosznak, javíthatatlan ördögfajzatnak, minden jó elron-tójának véljük és hisszük, magunkat meg nemes, becsületes lovagok csupán csalárdsággal legyőzetett seregének, akkor nem is tehetünk mást, mint hogy minden amonnan nyújtott kezet méltóságteljes határozottsággal visszalökünk.
„Ha belepusztulunk is, ezekkel akkor sem!”
Ha történelmi távlatokba helyezzük magunkat, sorsunkat, még figyelemre méltó példát – érvet, bizonyítékot – is találunk arra, hogy miért „nem szabad”
hinnünk most a baloldalnak. Tamáska Péter történész hívta fel rá a figyelmem, hogy a „felszabadulás” után hiába lett Tildy Zoltán, a Független Kisgazdapárt elnöke előbb a miniszterelnök, aztán a köztársaság elnöke, a rendőrséget meg-kaparintó kommunisták a háttérben hihetetlenül rövid idő, alig két-három hó-nap alatt gyakorlatilag magukhoz ragadták a hatalmat. S bár ez aligha ment volna ilyen simán az itt állomásozó szovjet hadsereg (azaz megszállás) nél-kül, kellett hozzá az is, hogy Tildyék „emberszámba” vették őket. Aztán ezek az „emberszámba” vettek azzal „hálálták” meg a politikai nagyvonalúságot (vagy gyengeséget? hiszékenységet?), hogy 1948-ban Tildy vejét, Csornoky Viktort korrupció és hűtlenség vádjával letartóztatták, a köztársaság elnökét pedig még az ügy nyilvánosságra hozatala előtt lemondatták.
De hogy még egy darabig tovább érveljek magam ellen, s kritikusaim mel-lett: valóban hátborzongató, ahogy egy talpig becsületes – s most aztán tényleg mondhatjuk: igaz magyar – ember életét egészen a legvégéig gátlástalanul és módszeresen tönkretették – immár Apró Antalék. A Sulineten a gyerekek is megismerkedhetnek a rémtörténet főbb részleteivel: 1948. augusztus és 1956.
május között Tildyt házi őrizetben tartották, s 1956 augusztusában is csak az után engedték szabadon, hogy a nyilvánosság előtt többször elkötelezte magát a mezőgazdaság kollektivizálásáért. De mivel 1956. október 26. és november 4. között a Nagy Imre-kormány államminisztereként gyakorlatilag miniszter-elnök-helyettesi funkciót látott el, nem sokáig lehetett szabadlábon. A Nagy Imre-per negyedrendű vádlottjaként a népi demokratikus államrend megdön-tésére irányuló szervezkedés előmozdítása címén hat évre ítélték. 1959 áprili-sában idős korára (valójában betegségére) való tekintettel szabadlábra helyez-ték. Ezután 1961. augusztus 4-éig, haláláig teljes visszavonultságban élt.
Nem, egyáltalán nem csodálkozom azon, hogy az efféle rémdrámák szá-zainak ismeretében jobb érzésű embereken kitör a hideglelés. Hiszen a mai
magyar baloldal úton-útfélen okot ad a kényszerű képzettársításra. Ez a bal-oldal nem elfeledni és elfeledtetni akarja – valamiféle tiszteletteljes szégyen-érzetből – a vérvörös színt, inkább büszkén kampányol vele. Nem ülteti a történelem szégyenpadjára az elmúlt rendszer jelképes figuráit, inkább most is kitünteti őket. Nem szégyentől megilletődve emlékszik vissza a végső rom-lást ránk hozó kékcédulás csalásra, inkább, amit lehet, újra hasznosít belőle.
A most ellene tüntetők előtt sem süti le szégyenében a szemét, hanem a rend-őreivel megint szétveri őket. S ugyan, miért dobná sutba hajdan már annyira bevált propagandamódszereit? Ha még mindig itt vannak néhányan a hajdani ténylegesen akasztók vagy leszármazottaik közül, akkor beszéljünk csak sokat Kövér – valójában teljesen ártatlan, teljesen jelképes, senkit nem fenyegető – köteléről. S ha ennyi mocskos politika után is marad még, terem még a jobb-oldalnak hiteles vezére, akkor ugyanúgy járassuk le, szigeteljük el, ugyanúgy igyekezzünk eltüntetni a közéletből, ahogy ezt hajdan Tildy Zoltánnal (és egy-től-egyig a többiekkel) tettük.
És mégis, mindennek ellenére azt mondom: ez a baloldal nem az a baloldal.
Nem a szocializációja miatt nem, hanem a helyzete miatt nem.
El kell döntenünk, hogy általában és alapvetően az embereket – az emberi természetet – tekintjük bűnösnek, vagy inkább egyes rendszereket, helyzete-ket, körülményehelyzete-ket, amelyekben „az ember úgy elaljasul”.
Én azt tanácsolnám – bőséges történelmi tapasztalatok alapján –, hogy inkább a különféle helyzeteket, rendszereket tartsuk ludasnak. Noha magam is úgy vélem, hogy ez a mostani demokráciánk inkább díszlet, mintsem egy olyan, ideális polgári társadalom, amelyben a különféle szabadságjogokat (mindenekelőtt a szólás- és sajtószabadságot) arra használnák, amire kell – a legfontosabb szabadságjog, az egyenlőségen alapuló titkos választójog többé-kevésbé mégis érvényesül. Baloldali körökben az a hír járja, hogy Gyurcsány Ferenc elbőgte magát, amikor a második forduló után nyilvánvaló lett, megnyerték a választást. Ebben a rendszerben, akárhogy is, keményen meg kell dolgozni a jónép szavazataiért, ebben a rendszerben, akárhogy is, a baloldalt le lehet váltani. Nem tudom, hogy Gyurcsány tényleg bőgött-e, de minden további nélkül el lehet képzelni; az viszont teljesen elképzelhetetlen, hogy Kádár János főtitkárral hosszú uralkodása alatt ez akár egyetlen egy választás után is előfordulhatott volna.
Minden látszat ellenére ez elég lényegi különbség.
Persze, működnek az elvtársakban a régi reflexek, kínálják magukat a régi hatalomtechnikák, de ezek kiélésének határt szab a demokratikus intézmény-rendszer. Ha másképp nem, hát úgy, hogy a jónép – pontosabban a válasz-tani hajlandók többsége – „kijelenti” (azaz döntésével megmutatja), hogy na,
ebből elég volt. És persze, túlsúlyos a balliberális média, ám ne feledjük, mégis csak egy vastag paraszthajszálon – az első fordulón – múlott, hogy ma nem Orbánék állhatnak oda a kormánykerékhez.
Nem érdemes nagyobbnak, erősebbnek képzelni ezt a baloldali hatalmat, mint amekkora. Különösen most nem, amikor az ország előtt álló óriási fel-adatokhoz képest nagyos is kicsi. Amikor nagyon is jól felfogott érdeke, hogy megtalálja a hangot a jobboldallal, ha nem akar bukni. S ha nem akarja az országot bukni hagyni.
De miért is akarná?
Nem érdemes elvetemültebbnek sem gondolni a baloldalt, mint amennyire elvetemült. Különösen akkor nem, ha a választók többsége, lám, nem vevő arra az igyekezetre, hogy a baloldalt szemét, kommunista, hazaáruló, no meg istentelen bandának – vagy akár fülbevalós, technós, szingli, buzi hordának – állítsuk be, a jobboldalt meg csakis felelősségteljes, emelkedett gyülekezetnek, amelyik őszintén aggódik hazája, nemzete, családja sorsáért, s minden lépé-sénél csakis az isteni tízparancsolat, a keresztényi alázat, a krisztusi szeretet vezérli. Mielőtt nagy gőggel rácsapunk a baloldal felénk nyújtott kezére, nem árt, ha időnként tükörbe nézünk. Nem árt, ha nem feledkezünk el arról, hogy Fideszes zsarolt MDF-est, Fideszes tört be a szocialisták szerverére, Fideszes lap hetvenkedett az ellopott kampányanyagokkal, Fideszes politikus hamisí-totta Gyurcsány mozdulatába, hogy „Magyarország bekaphatja”, s nemcsak szocialisták, de Fideszesek is akadtak, akik azt híresztelték vetélytársukról, hogy nem érdemes rá szavazni, mert már visszalépett.
Ha mi magunk bűntelenek volnánk – ha a Fidesz bűntelen volna –, érteném a gőgöt. Bár lehet, hogy akkor is inkább Krisztus járna a fejemben: vajon ő mit cselekedne? Hinne-e abban, hogy minden emberben, legyen bármily gyarló, ott lakozik a jó? Ha a jót keressük, azt leljük meg. Ha a gonoszt, azt találjuk.
Csodák-csodájára tehát, voltaképp rajtunk áll, hogy a jó legyőzi-e a gonoszt.
Ha nem volna elég világos: e vészhelyzetben – amidőn a baloldal a jobb-oldal segítségére szorul –, leginkább a jobbjobb-oldal vezető erejének, a Fidesznek az okos politizálásán múlik, hogy milyen irányt vesz a baloldal. Milyen irányt vesz az egész magyar politika. Ha a Fidesz visszaél a baloldal szorult helyze-tével, ha ellenfele bukására játszik, akkor Magyarországon megmarad a vég-letes törzsi megosztottság, a gazdaság elkerülhetetlenül összeomlik, ám ennek felelősségéből – magatartása miatt – a Fidesz is olyannyira osztozni fog, hogy ez egyenesen vezet el a bukásához.
Egy olyan baloldal, amelyik e vészhelyzetben tevőlegesen és látványosan – például Kuncze 7 pontjával – az együttműködést szorgalmazza, el fogja szívni a levegőt egy olyan jobboldal elől, amely a hűvös távolságtartást, az ellenséges
hangulat fennmaradását szorgalmazza. Egy olyan miniszterelnök (Gyurcsány Ferenc), aki az antinacionalista törzs trónjáról patrióta gazdaságpolitikát hir-det, el fogja szívni a levegőt egy olyan jobboldali vezér (Orbán Viktor) elől, aki eddig éppen a nemzet, a hazafiság jelszavával, nemzeti (nacionalista) politizá-lással édesgette magához leghívebb híveit. Esélye csak akkor maradna Orbán Viktornak, ha a választók többsége számára feketén-fehére kiderülne vagy ki-derülhetne, hogy a baloldal valóban, úgy-ahogy van, hazaáruló, a jobboldal minden lépését pedig valóban a haza, a nemzet önzetlen szolgálata s a nép boldogítása vezérli.
Ez a pillanat azonban számos okból nem következhet be.
Mindenekelőtt azért nem, mert voltaképp nagyon nehéz átlátni, mi szolgál-ja a hazát, s mi nem. Életem szaporodó évtizedei bennem például azt az érzést keltették, hogy egyáltalán nem egészséges dolog, ha a magyar miniszterelnök olyan nagy hatalmak első embereit fogadja magánlakában, mint Nagy-Bri-tannia és Oroszország. Tekintettel Gyurcsány Ferenc felettébb gyorsan ívelő vállalkozói és politikusi pályájára, az idevágó közismeretek birtokában nem tudok szabadulni a félelemtől, hogy most is sokkal inkább a maga hasznára bizniszelt, semhogy a hazáéra. De a legcsekélyebb mértékben sem vehetem zo-kon (mondjuk, hazaárulásnak), ha a baloldali szavazók többsége inkább úgy véli, Gyurcsány okosan és ügyesen cselekedett, mert egy ilyen kis országnak, mint Magyarország, létérdeke, hogy jóba legyen a nagyokkal. De még azt sem vehetem zokon, ha e szavazók egyenesen úgy gondolják: lehet, hogy Gyur-csány ügyeskedéssel, netán csalással, törvények áthágásával szerezte vagyo-nát, de hát ez egy ilyen világ, s ebben a világban egy ilyen fajta ember jobban eligazodik, mint egy olyan, aki „még sose dolgozott”.
Lehetne persze erre azt mondani, hogy az efféle praktikus szempontok sze-rinti politika legfeljebb rövid távon szolgálhatja Magyarország érdekeit, hisz ahol a nép egy csalót, egy törvényszegőt ültet a saját nyakába, ott a szóban for-gó magatartás követendő normává lényegül, s akkor jaj ennek az országnak.
Ám hiába szent meggyőződésük ez akárhányaknak, a mai magyar politika és média alapszemlélete egyáltalán nem alkalmas arra, hogy ezt a meggyőződést szélesebb körben elfogadtassa.
A két oldal törzsi – zsigeri, érzelmi alapú – megosztottsága ugyanis oda vezetett, hogy ma nincs igazi erő Magyarországon, amely rábírhatná a hata-lom különböző tényezőit, képviselőit a tisztességes, törvényes, felelősségteljes politizálásra. Ugyanis bárki bármilyen disznóságot elkövethet, hiszen biztos lehet benne: ha az ellenség kideríti is, ha annak a sajtója jó nagyra fújja is, az ő népszerűsége (ha van ott neki) legfeljebb az ellenséges táborban rendülhet meg, a saját táborában a támadások hatására inkább még nőni is fog. Nem kell
mást tenni, mint például merő rágalmazásnak nevezni a tényeket, ahogy ezt Gyurcsány Ferenc is mindig teszi viselt dolgai ügyében, s akkor táborának lakói végre megkönnyebbülten bólinthatnak. Alig várják ugyanis, hogy újra jó szívvel ragaszkodhassanak vezérükhöz, és újra szívből utálhassák, gyűlölhes-sék az ellenségét.
Persze a jobboldalon éppen ugyanez – ha nem még úgyabbul – folyik. A jobboldal sajtója – ennek főárama – oly mértékig kiszolgálja tábora vezetőit, oly mértékig óvakodik a fejükre koppintástól, s olyannyira ügyel rá, hogy az erre hajlamosakat messze távol tartsa a szélesebb nyilvánosságtól, hogy itt is rendre elmarad a saját oldali felelősségrevonás.
Ha mindehhez hozzávesszük azt a jól megfigyelhető jelenséget, hogy az igazságszolgáltatás is mindent elkövet, hogy ne kelljen a politika kavarta piszkos helyzeteket neki megoldania, máris világossá válik, mitől annyira helytálló ma Magyarországra az a megállapítás, hogy ez egy következmé-nyek nélküli ország.
Mielőtt e következtetésből újra eljutnék oda, ahová bírált írásomban jutottam el, még egy okot említek, amely miatt a választók többsége nem gondolhatja, s még a jobboldalon sem gondolhatja teljes egyöntetűséggel, hogy a Fidesz min-den lépését valóban a haza, a nemzet önzetlen szolgálata vezérli. Noha a két nagy párt közül kétségkívül a Fidesznek volt inkább szívügye a magyar nemzet egészének összefogása, e liberálisként indult párt „nemzeti elkötelezettségében”
időnként meglepő következetlenségek, határozatlanságok mutatkoznak. Ha a reálpolitika számlájára írjuk is, akkor is tény, hogy a magyar földek védelmé-ben elég változékony magatartást mutatott a Fidesz. A kettős (pontosabban kedvezményes) magyar állampolgárság dolgában is felemás volt az elszántsá-ga: amíg világossá nem vált, hogy a Magyarok Világszövetségének sikerül ele-gendő aláírást összegyűjtenie a népszavazás kiírásához, addig a Fidesz, illetve vezetői nem szálltak be a kampányba. De általában is igaz – habár ugyancsak magyarázható a reálpolitika kényszerűségével –, hogy a Fidesz nem táplál túlsá-gosan baráti érzéseket a magyar nemzetért erőteljesen („radikálisan”) elkötele-zett szervezetek, pártok iránt. Olykor igyekszik ellehetetleníteni őket (Magyarok Világszövetsége), olykor csak semmibe veszi őket (Jobbik).
Megismétlem tehát: Magyarország ma nincs abban a helyzetben, itt ma nincsenek olyan politikai közállapotok, hogy a Fidesz az eddigi, elkülönülő, habár „nemzeti”, mégis határozottan önérdekű politizálásával segíthetne akár az ország, akár a maga sorsán. Ha kézbe vesszük a Magyar Nemzet mostani, választások utáni számait, látható, hogy minden ott folytatódik, ahol abba-maradt: a lap arra fókuszálja igyekezetét, hogy a baloldal prominenseinek minél több disznóságát tárja olvasói elé. A magunk fogalmai szerinti normális
országban ez egy tisztességes és okos törekvés, a mai, következmények nél-küli Magyarországon azonban nem alaptalan dolog ettől inkább a falra hányt borsóra asszociálni . A mai magyar nyilvánosság valójában nem tölti be ha-talmat ellenőrző funkcióját. S ezzel szoros összefüggésben, a mai magyar el-lenzék sem számíthat arra, hogy egy elkövetkezendő győzelemhez elég lesz neki szüntelenül a kormányhatalmat bírálni, még akkor sem, ha lesz bőven bírálnivalója, mert a koalíció a vészhelyzetből fakadóan népszerűtlen lépések tömegét lesz kénytelen meghozni.
Megismétlem tehát: a Fidesz nincs abban a helyzetben, hogy a régi politiká-ját sikeren folytathassa. Ahhoz még elég nagy és elég erős, hogy módszeresen és következetesen keresztbe tegyen a mostani kormányerőknek, ám ha e po-litizálás nyomán, valami csoda folytán, kormányra kerülne, ne legyen kétség,
„kamatostul” mindent vissza fog kapni, s ugyanúgy bukásra lenne ítélve, mint lényegi változtatások nélkül a mostani koalíció.
Annyi finomítást kell azért kell tennem a gondolatmenetemben, hogy a mostani koalíció előtt azért van még egy másik út is. Ha nem fog bele lényeges változtatásokba, nyerési esélyként megmarad a már bevált lehetőség: az ország eladósításának folytatása. Még nagyobb veszteségekkel, még nagyobb vesze-delmekkel. Ebben a következmények nélküli országban nem biztos, hogy ma-radt még annyi felelősségérzet a választópolgárokban, hogy elzavarják azokat, akik gyermekeik leendő munkájának gyümölcsét jó előre felzabáltatják.
Azt állítom tehát, hogy a Fideszen is múlik, hogy e vészhelyzetben jó irányt, vagy továbbra is rossz irányt vesznek a dolgok. S azt állítom, hogy mivel a kormánykoalíció nyakig bajban van, a Fidesz mindenki számára kedvezően aknázhatja ki ezt a mostani helyzetet. Nem a merev visszautasítással, hanem az „ellenség” együttműködési készségének azonnali elfogadásával.
S most érkeztünk el egy nagyon fontos mozzanathoz: sehol nem állítottam azt, hogy a Fidesznek bármit is feltétel nélkül el kell fogadnia. Az
S most érkeztünk el egy nagyon fontos mozzanathoz: sehol nem állítottam azt, hogy a Fidesznek bármit is feltétel nélkül el kell fogadnia. Az