A „szeretet” – a „sugár”

Még egy fontos motívum tartozik az erdővári Imre alakjához, pon-tosabban kapcsolataihoz: a „fény”-motívumnak egy újabb változata:

a „sugár”. A „sugár”-t az Imre új életének etikai tartalmát kifejező szeretet jelképeként értelmezzük, s egyúttal a metafizikai értelemben vett szerelem-szeretet szimbólumának tartjuk.

A szeretetnek az egész műben – s így a mű értelmezésében is – kitüntetett helyét csak aláhúzza az a tény, hogy Imre korábbi életé-ben a szeretet hangsúlyozottan csak mint hiány került szóba. Imrus úgy tapasztalta, hogy mind családja, mind az ő életéből, kapcsola-taikból hiányzik a szeretet. Példaként érjük be a Rosenberg előtti ön-elemzésével: „Maga beszélt egyszer nekem az édesanyjáról: akkor én csodálkozva hallgattam: azon csodálkoztam, hogy valaki őszin-tén szerethet valakit. A mi familiánkban nem ismerik a szeretetet.

Én sem szeretek senkit, még az anyámat se. Nem, még az anyámat se, – ismételte. – Mi az anyámmal egy fölösleges szót sem szólunk egymáshoz soha. De nem szeretek én mást se, senkit: egyetlen em-beri érzés nincs énbennem! Az én életem puszta és üres. Talán ha az apám élve marad – minden máskép történt volna! De talán ez is csak...” (592) Tudjuk azonban, hogy az apa már életében elvesztette

193 L. a jelen kötet utolsó dolgozatát! (445–446.)

a fia lelkéhez, titkaihoz vezető utat, hiába szerette volna a kezében érezni „a gombolyag végét, mely az ő fia lelkének gombolyagja”, nem találta a szálat. „A serdülő lélek dacosan bezárult [...].” (298) – A felvilágosult Imrus családjában gyűlölködést látott maga körül.

De nem csak magyarázatot, mentséget is talált számukra: „[...] nem azért van ez így, mint hogyha rosszak volnának, vagy hiányzana ben-nük a képesség a szeretetre; de mert csak azt merik szeretni, amit szokás és szabad, [...] összetévesztik a szeretetet a megszokott ér-dekkel és kötelességgel; de így egészen megürül és sívárrá válik az élet! és semmit se tesznek, hogy gazdagítsák! el hagyják aszni a lel-küket! mindennek az oka az a sívár unalom és lelki szegénység, ami-ben élnek!” (463)

Amikor azonban Rosenbergnek arról beszél, hogy „én sohse tud-tam szeretni senkit” (591), mintha már érezné a hiányát. Kezdi ész-revenni a feléje irányuló szeretetet. Amikor a pesti életből kiábrán-dulva, kétségbeesett, de mégis csodát váró hangulatában találkozik a földijeivel, a gádorosi joghallgatókkal, „valami szívet érzett, va-lami lelket áradni [...]”. Jóságot, szeretetet tapasztal Rosenbergék-nél, amikor felébredve az „idegen és családi” szálakból összeszőtt

„emberi hálót” megpillantja maga körül; majd Gádoroson, Cenci környezetében. (601) Ő azonban ekkor még közömbös vagy dacos, s csak új életében, Erdőváron lesz képes maga is szeretni. „Megvál-tását” is valami magasabb rendű szeretet hozza el.

Erdőváron a természethez való viszonya is megváltozik: „a hava-sok testvérekül intettek le rá” (627), ő pedig mintha értené már a ter-mészet „lelkét”. (591) A megszemélyesítések humánus és kölcsönös kapcsolatot jeleznek. Az ifjú tanár részvétet érez a szegények iránt, különös szeretet fűzi tanítványaihoz. (628) A művelődés „gyertyája”

„fényt” áraszt, de feléje is fény sugárzik a tanítványok és a kis cuk-rászlány szeméből. Idegensége, magánya ellenére olyan lelki kap-csolatnak részese, amelyben képes ő is szeretetet érezni, adni, és

„a mosolyok sugárhálójában” (632) ringva érzi, hogy őt is szeretik.

A „szeretet”-motívum szempontjából érdemes összevetni Babits regényét a Doktor Faustusszal, illetve A Mester és Margaritával.

Thomas Mann regényében az ördög egyetlen, de mindent

megha-tározó feltétele: „Tilos szeretned!”, ezzel szemben a Bulgakov-re-gényben az ördög szerelem- és szeretetpárti.¹⁹⁴ Itt most elégedjünk meg annyival, hogy a Halálfiai közelebb áll Thomas Mann regé-nyéhez (a szerelem bűnbe visz), de – a két regény közötti szemléleti különbségből adódóan – attól is erősen különbözik. Adrian számára nincs megváltás, Babits hőse „újjászületik”, ebben pedig egy maga-sabb rendű (Liebe von oben) szeretetnek, az isteni kegyelemnek is szerepe van. Babits műve e tekintetben nagyobb rokonságot mutat a Fausttal (amint ezt fentebb megmutattuk). Sajátosan egyedi jelle-get ad azonban a Halálfiainak, ahogyan e tekintetben is érvényesül Babits Ágoston-szemlélete (amiről lejjebb lesz szó).

Az erdővári tanár magasabb rendű világában a „szeretet” meta-forája a „sugár”, „ami lelket lélekhez köt”. (631) Mit jelképez a lé-leknek ez az egyszerre a természet, a női szépség, a másik lélek felé irányuló vonzalma? Ennek értelmezéséhez segítségünkre lehet a re-gény egy korábbi szöveghelye, az erdővári szerelmi történet kéz-iratban található szövegváltozata, s segítségül hívhatjuk Ágostont és a költő Babitsot.

Imrus pesti „penitenciája” idején – mikor a Szónyával való talál-kozása nem hozta meg a várt „megváltást” – embergyűlölettel a szí-vében a budai hegyekbe vonulva a természettől remél megváltást;

„csúcsok”-at keres, de az alázatot és szeretetet nem ismerő, gőgös ifjú még nem érti a természet „lelkét” (591). – Az elbeszélő Imrus magatartását kommentálva így meditál: „minő szerelem s mily össze-olvadás emelhet csúcsokra pillanatokon túl? s minő csúcsok azok, melyeken hosszabban ülhetsz unalom nélkül?” (590)

A regény erre a kérdésre csak sejteti a választ. Valami olyasfélét, ami a kérdésben kimondatlanul is benne rejlik: hogy van másfajta

„szerelem”, szenvedély is, mint ami a prostituált vagy Noémi ágyá-ba vonz (elvontabágyá-ban: bűnbe visz, tehát az ördögtől való), és más-fajta csúcsok is, mint az időbeli, evilági.

Az Epilog előfogalmazványában található szövegváltozatban mintha egyértelműbben kifejeződne az író ama szándéka, hogy az

194 Balassa: i. m. 40.

erdővári történetben a szerelem ilyen másfajta, a „pillanaton” túlmu-tató, „csúcsokra” emelő legyen. E változatban azt olvassuk a cuk-rászleányról, hogy „más és jobb [...] Gretchen volt mint Noémi”.

Az írói elmélkedés pedig a szerelemmel kapcsolatban metafizikai dimenziókat emleget.¹⁹⁵

A válasz nagyon hasonlónak tűnik ahhoz, amit Babits Ágos tontól idéz: „Mit szeretek, mikor Téged szeretlek? Testi szépséget? Múló bájt? Ezt a barátságosan szememben ragyogó fényt? Sokféle hang-nak összesímuló, édes zengzetét? Virágok, kenetek, fűszerek illatát?

Mannát? Mézet? Ölelésre hívó tagokat? Nem. De mégis valami fényt, hangot, illatot, valami eledelt és ölelést szeretek, mikor Istent szere-tem, mert ő fény, hang, illat, eledel és ölelés az én belső világomnak.

Ott olyan fény ragyog lelkemre, amelyet semmi hely be nem fogad-hat. Van ott hang olyan, hogy idő szárnyán el nem száll; van illat, de azt szellő el nem ragadja; íz, amelyet falánkság meg nem ront, ragaszkodás, amelyet megunás szét nem tép...”

„A lélek, melynek élete az Időben örök nyugtalanság és küzde-lem”, időtlen megnyugvást „csak az időtlen Istenben” találhat, hiszen az érzéki világ képei csak utánzatai az örök világnak.¹⁹⁶ De az evilági érzéki szépségekre, ama öröknek az utánzataira irányuló vonzalom átlényegülhet az örök, (Ágoston szavával) az égi „Igazság”, (a Dantét idéző Babitséval) a „nagy Szeretet” felé vonzó „szerelem”-mé, amit Babits „szent Szerelem”-nek nevez A jóság dala című versében:

„Segíts, Szerelem! ezt az egész verset neked énekelem, mert te vagy a Jóság magva és átoma, szent Szerelem, ki a testi Szépség fáklyáját tartod a lélek elé

úgy vezeted a lelki nagy Szeretet felé!

195 „Mindenesetre furcsa Távolságok és furcsa közelségek kezdtek nyílni a zord ifju filozóf s e naív szász Gretchen között, melyek közelebb hozhatnak az Élet értel-méhez – mert ha van az Élet[nek] értelme, miben lehetne megtalálni másban, mint a távolságok közelségében? Ez azonban már alighanem metafizika [...].” (922) L. még a jelen kötet utolsó dogozatát! (435–436.)

196 Babits: Ágoston. In: BM-Tan 1978: 1/484.

[...]

S mi lenne velünk e sötétben, hol lábunk mindig fájva botol, ha Te nem biztatnál fáklyáddal, hogy Fény is van valahol?”

Ó, szabadság Rése, első Ablak, melyen az önzés elhagyja magát mint egy rabságot! Első Szál, mely a vak falon vájva fogózik át lélek és lélek közt – hajts, drága Mag: mert belőled nő ki a szent Gyökér,

mely az emberiséget befonja és pólustól pólusig ér.”

A platóni-ágostoni értelemben vett „szeretet”-„szerelem” – az ördögi és isteni, a Sötétség (halál, a kárhozat) és a Fény (a megváltás) között botló embert a „Fény”, a „Nagy Jó”, a „nagy Szeretet” felé vonzó-mozgató erő¹⁹⁷ – a regény motívumhálózatának a centruma, amely a mű világában rejtekezik, néha releváns helyeken megnyilvánul, de leginkább a hiányával jelzi fontosságát.

Németh G. Béla Babits világképének négy ágostoni eleme közül a másodikról, a metafizikai és erkölcsi jelleműről így ír: „Az egyén érzi, tudja az eszmék realitását és vonzását, kivált az eszmék esz-méjének, a lényegnek, az igazságnak, az istenségnek a realitását és vonzását. E realitás tudatában s e vonzás erőterében az Erós minden fajtája istenszeretetté lényegülhet át, pietásként vetülhet vissza min-den létezőre s áhítattal ölelhet át minmin-den létezőt. De nem szükség-szerűen, de nem magától értetődően. Mert az Erós hajthat rosszra is, hiszen az emberi természet, melyet eltölt az erós, eleve kettős [...].”¹⁹⁸ Ágoston szerint minden emberben benne rejlik a rossz, a bűn. „Bű-nösök és önzők vagyunk mindannyian, s talán minden emberi törté-netnek ez a tanulsága”– olvassuk a Halálfiaiban is. (618)

197 Vö. a Faustból Pater extaticus énekével: „Ewiger Wonnebrand, / Glühendes Liebeband, / Siedender Schmerz der Brust, / Schäumende Gotteslust.” (Kálnoky fordításában: „Örökös üdvű láng, / izzó szerelmi pánt, / tűz, mely szivet gyötör, / habzó istengyönyör.” I. m. 399.) Lásd még Babits himnuszát a „szent Szerelem”-hez:

A jóság dala 5.

198 Németh G. Béla: Világkép és irodalomfölfogás Babits irodalomtörténetében.

Új Írás 1983/11. 18.

Az Erosznak, illetve az emberi természtnek e kettősségét meg a rossztól való megszabadulás útját mutatja Babits ágostoni ihletett-ségű regénye, Imrus és Nelli sorsszerű története. Gondoljunk arra, hogy az ördögi csábító szemei is „fénylenek” (91), „ragyognak” (92),

„csillognak” (414); „mosolygott az advocatus diaboli mosolyá-val” (479). Van tehát ördögtől való szerelem, és van „szent Szere-lem”. De nem egyenrangú s nem két, egyformán transzcendens erő vonzásáról van szó.

A Babits interpretálta Ágoston szerint a Rossz „nem valami külön álló lényeg”, minden Erő, a Jó és a Rossz „az Isten teremtménye”, mindennek a végső oka Isten. A rossz oka „nem az Isten cselekvé-sében, hanem tartózkodásában” rejlik. Az emberi szenvedélyek sem eredendően rosszak, de jó eredetük ellenére hajlanak a rosszra, tehát meg kell őket fékezni; „az Igazság (kegyelem) által a jóra kénysze-ríthetők”.¹⁹⁹ Ágoston elképzelését a „hogyan”-ról Németh G. Béla így világítja meg: „[...] a minden lélekben ott lakozó szomj az igaz-ság, a lényeg, az eszme iránt – s az Eszméből –, vagy mint itt spino-zisztikusan mondatja Ágostonnal Babits – a Világlélekből a minden lélekre rásugárzó vonzás, az illuminatio veritatis segedelme képessé tehet minden lelket, hogy megküzdjön a gonosszal. Társak szeretete, tanácsa, tapasztalata segíthet ebben, de a döntést végül is kinek-ki-nek folytonosan magának kell megejtenie.”²⁰⁰

A regényben az ördögi Hintáss a „földi” világhoz tartozik, nincs benne semmi időtlen (mint például Bulgakov Wolandjában). Hintáss alakjában az emberben levő mindenfajta rossz szenvedély összesűrösö-dik. Jelen van mindenütt, és a vonzereje nagy. – A „rejtőzködő” nagy Jót, a Fényt viszont nem ismeri fel az ember, csak valamiféle megvilá-gosodás (illuminatio) kivételes pillanataiban érezheti-sejtheti meg az evilági jelenségeken átsugárzó, azokban megnyilvánuló erejét (lásd a regényben a csillag-, a gyertya-, a lámpafény-motívumokat).

A „Fény”-nek „belülről, legmélyről kell kilobbanni” (618) – ol-vassuk a regényben, amiként Ágoston is tanítja. „Ágoston – írja

Né-199 Babits: Ágoston. In: BM-Tan 1978: 1/484, 490–491.

200 Németh G. Béla: i. m. 244.

meth G. Béla – Babits szerint [...] tudja, hogy mind az egyed, mind a nem tekintetében az igazi lényeg a belső élet, a belső alakulás.

S ez a belső élet és alakulás sokkal több, mint amit az ész fölfogni képes – ám megélő intuícióval megsejthető, befelé figyeléssel meg-ragadható, a vallomás elszánásával megrögzíthető belőle sok [...].

Nemcsak s nem elsősorban villanásos, heurisztikus intuíció ez, ha-nem tapasztalati, érzéki [...]. Szubjektív és egyedi ez a megragadás, de tárgyias valóságú [...].”²⁰¹

Az író regényében mintha maga is egy „belső alakulás”-t rögzített volna a „vallomás elszánásával”. – Azonban mutatis mutandis a Ha-lálfiaira is vonatkoztatható, amit Babits Dante művéről ír: „[...] nem-csak Dante sorsáról van itt szó, hanem az Emberi Lélek sorsáról az élet útvesztőjében s örök küzdelméről a Megváltás felé. Rettenetes küzdelem, melynek halottjai is vannak, – s azt jelképezi a Pokol – de diadalmasai is; az emberléleknek ez olthatatlan istenhez-törésében, van a költemény misztikus és metafizikai háttere, s mintegy titkos értelme.”²⁰² A Halálfiaiban ennek a küzdelemnek jelképes halottjait és diadalmasait szimbolizálja Nelli és Imrus ilyen értelemben egy-mást ellenpontozó-értelmező alakja.

*

A regény mély struktúráját alkotó, főleg a keresztény kultúrkörrel érintkező motívumokból szőtt motívumháló vázlatos bemutatásá-val jelezni kívántuk, hogy van a Halálfiainak olyan misztikus síkja, melyben a földi és égi vonatkozásrendszer értéktartalmakat, érték-hierarchiát jelenít meg, s olyan dimenziók meglétét s az emberi lé-tet befolyásoló erejét áramoltatja be a regény kozmoszába, amelyek szóval kimondhatatlanok, miképp azt Babits a Hadjárat a Semmibe című filozófiai tankölteményében írja: „s az én mesém is végtelenbe megy, / / hisz benne olyan dolgok vágya szólal, / miket nem mond-hatsz véges számu szóval”.

201 Németh G. Béla: i. m. 243–244.

202 d^ante 1945: 60.