Szenvedély–ész–erkölcs hierarchiája

A három tanító-nevelő viszonyában, illetve a kompozícióban a szen-vedély–ész–erkölcs olyan hierarchiájára ismerünk, amilyennel Szekfű Széchenyi-értelmezésében találkozunk, de amelynek a gyökerei Ágos-tonig húzódnak.²¹² – A tanár Imre életének tartalma is összhangban van Szekfű koncepciójával.

Szekfű a liberális nemzedékeknek – a Széchenyi megnevezte nem-zeti bűnökkel (hiúság, szalmatűz, közrestség, irigység, pártviszály, uralomvágy) magyarázott – hanyatlástörténetét szembesíti az általa rajzolt Széchenyi-képben megtestesülő erkölcsi ideállal.

„A nemzet eszmélkedő korszakát – idézi Szekfű a „Széchenyi-tanít-vány” Vajda Jánost – az önismeret vezette be, Berzsenyi és Széchenyi fülünkbe kiálták: magyar, romlásnak indultál, szégyeld magad! – de jött a hanyatlás s vele az új jelszó: magyar ne szégyeld magad, magyar, légy büszke!” S az önáltatás hizlalta az ősi bűnöket. (Sz188)

Babits is, mint Szekfű, elmarasztalja Vörösmarty kifejezésével az

„unalmat”, a „lelki szegénység”-et és a gőgöt. Berzsenyi intelmei is ismételten elhangzanak a regényben. A Döme elkezdte idézetet – amint erre Fried István rámutatott – a cselekménynek egy távolabbi pont-ján Imrus folytatja.²¹³ A függetlenségi párti Döme Berzsenyitől az erkölcsi romlást hangsúlyozó sorokat idézi (49), Imrus a romlás kö-vetkezményeiről, a pusztulásról szóló sorokat (464). Imrus szájából akkor hangzik el az idézet, amikor karácsonykor odavágja a család-nak: „Halálfiai vagytok”. Fried István szerint az Imrus idézte sorok szerepe, hogy „irodalmilag” előkészítsék és nyomatékosítsák a ké-sőbb nyersen kimondott szavakat.

Úgy gondoljuk azonban, hogy van mélyebb jelentése is az idéze-tek összekapcsolásának. Az idézeidéze-tek más kontextusba állítódva más-más funkciót kapnak. Döme a régi erkölcsöt hiányolja, Imrus már új, más távlatból nézve a családot (a „mérgező” „sívár unalmat”,

212 BM-Tan 1978: 1/496.

213 f^ried 1987: 46–49.

a kulturálatlanságot, az irigységet látva), a változás szükségét érezve mondja ki ítéletét. Az író mindkét szereplő alakját kissé ironikus szövegkörnyezetbe állítja. Imrust például a prófétai piedesztálról a négyszer elhangzó „enfant terrible” minősítés szállítja le. – Mind-ez mintha azt sugallná, hogy sem az egyik, sem a másik magatartás-sal nem ért egyet az író. A Döme múltba forduló s csak a hibákat látó álláspontja: elégtelen. Az Imrusé: túlzás.

A regényben két helyen elhangzó Berzsenyi idézetre mintha egy harmadik idézet, egy Széchenyitől való válaszolna: „igaza volt Szé-chenyinek, hogy »először a nemzet kulturális és anyagi jólétét kell kiküzdeni!«” (342) Ezt gondolja már a frissen érettségizett ifjú, aki tanár akar lenni: „a Kultúra papja [...] – a modern műveltségé e »tu-domány nélkül való« országban” (359); aki arról ábrándozik, hogy

„a nagy átalakulásnak” szenteli életét, s „a Szellem fegyveré”-vel fog harcolni „a létező rossz ellen”. (370) Nem véletlenül ezt az ál-mot – nagy kerülő után – megvalósítani igyekvő erdővári tanár éle-tében kerül szóba ismét Széchenyi: Imre „ideálja most Széchenyi volt, a Rend és Kultúra szent őrültje”. (629) Ez a szöveg nyomaté-kosítva ugyanazt mondja, mint a Széchenyi-idézet. Még hangsúlyo-sabbá teszi az író azzal, hogy erdővári hősének gondolkodását mind Kossuth, mind Döme bácsi felfogásától elhatárolja.

Úgy tűnik, az író Babits ideálja is Széchenyi. Széchenyi, aki – ahogy erre Szekfű is rámutat – Berzsenyinél továbbmegy, nemcsak a rom-lást állapítja meg, és a régi erkölcsöt siratja, hanem a változtatás útját is megjelöli. De nem azon az úton, amin a családjára ítéletet mondó Imrus éppen jár, s amit majd Erdővár felől már maga is másképp lát. Babits – bármennyire is látja a vészjeleket – a jövőt illetően sem osztja Imrus családjára vonatkozó ítéletét, sokkal inkább Széche-nyiét, amelyet Szekfű így fogalmaz meg: „De bár kiindulópont és kitűzött cél ég és földként távol van egymástól, Széchenyi lelkében soha egy pillanatra is fel nem merült a kétség, hogy a magyarság fel ne tudna emelkedni a Parlagtól Erényre, a nemzeti bűnöktől az er-kölcsi tisztasághoz.” (Sz26)

Tudniillik Széchenyi gyakorlati politikájának két eleme: „a Magyar Parlag – ez a valóság, és a Magyar Erény – ez a posztulátum.” (Sz26)

Széchenyi a jól ismert „nagy parlag”-metaforával jellemzi az or-szág állapotát. A változtatás azért kellene, mert a „magyarság lagi, halhatatlan lélekhez méltatlan állapotban van”. A magyar par-lagnak munka alá vétele emelheti fel a hazát „önboldogság”-ára, ez pedig elsősorban a „nemzetiség s közértelmesség” erősítése által le-hetséges. Szekfű szerint a „nemzetiség itt magyar nemzetiség, tehát magyar talajból való”. A „közértelmességet” pedig így értelmezi:

„Széchenyi szójárásában nem a tizennyolcadik század racionaliz-musának, sem a francia forradalom és liberalizmus észtiszteletének folyománya, nem is tisztán értelem és ész funkcióira vonatkozik, hanem sokkal bővebb és mélyebb értelmű: az ember egész erkölcsi lényének kiművelését jelenti. Hozzátartozik természetesen az ész kép-zése [...], de mindez a közértelmesség fogalmában csak mellékes helyet foglal el. A fő alkotó elemek ott érzelem és erkölcs [...]. A közértel-messég sem pattan [...] elő az ész [...] funkciójából [...], hanem az egész emberi lélekből és annak az ő magas származásához, halhatat-lan voltához méltó, tehát erkölcsi működéséből.” (Sz20–21) Szekfű értelmezésében Széchenyi „nem a viszonyokat, nem az alkotmányt, a politikai és gazdasági berendezkedést óhajtá változtatni, tehát nem az objektív, külsőséges, kézzel tapintható magyar világot, hanem a lel-kieket, a magyarság egész belső, szubjektív világát. Reformmunkája elsősorban az egyes magyar lelki diszpozícióinak megjavítására s ezáltal az egyedekből kialakuló nemzeti lélek megnemesítésére irányul.” (Sz25) Ahhoz, hogy a magyarság a Nagy Parlagtól, a nem-zeti bűnöktől a nemnem-zeti Erényig felemelkedhessen, önismeretre, ön-fegyelmezésre, nemesedésre van szükség, az említett nemzeti hibák megtagadására. (Sz27) Az „Erény” és erkölcsi tisztaság „a szenve-délyek leigázása és az Ész hatalmának gyarapítása árán valósítható meg”. „A nemzet természettől fogva hajlandó lévén önáltatásra, ábrán-dok hajszolására, irreális politikára, nevelésére az érzelem és szen-vedély [...] alkalmatlanok, minélfogva a józan hideg észnek kell ural-kodást engedni fölötte [...]. Az Ész tehát öncél helyett egyszerűen csak eszköz az erkölcsi végcél, az Erény útjában [...].” (Sz28)

Az alapfogalmak tehát a következő hierarchiát mutatják: az er-kölcs, az „erény” áll a fő helyen, ennek alárendelve működik az „ész”

kontrollja – a neki alávetett „szenvedélyek” felett. Szekfű minden szenvedélyt megrendszabályozandónak vélt, mert véleménye szerint a szenvedélyek eluralkodása a nemzeti bűnök megerősödéséhez ve-zet. „Az észnek az a funkciója, hogy kontrollálja és szabályozza az emberi érzelmeket és szenvedélyeket, azaz meggátolja őket abban, hogy az emberi cselekvésen belül, az emberi lélekben uralomra jussa-nak [...]. Természetesen az ész akkor, és csak akkor tudja ezt a funk-cióját teljesíteni, ha a keresztény erkölcs keretein belül marad, azaz nem a felvilágosodás észtisztelete, nem a francia forradalom és libe-ralizmus észkultusza esetén, és nem is az öncélú racionalitás össze-függésében értelmes dolog az ész funkciójának elismerése, hanem csupán az erény megvalósításának, az erkölcs gyakorlásának eszkö-zeként. Az ész határait, az ésszerűség korlátait tehát a keresztény erkölcs jelöli ki [...]”.²¹⁴

Véleményünk szerint a Halálfiai főszereplőinek életútja, illetve a nevelői figurák – fent bemutatott – rendszere és a regény kompozí-ciója is a fent említettekhez hasonló módon hangsúlyozza erény–ér-telem–ösztönök hierarchiáját. És harmóniáját.

Az elbeszélő és az új Imre ideáljaként is felfogható „harmóniá”-t az Epilog fogalmazványa a „velünk született érzések, vad ösztönök, és racionális eszmék” egymásra hatásaként értelmezi. A regény tel-jes változatában gazdagabban sorolja az író a harmónia összetevőit képező ellentétpárokat („erkölcs és okosság, illem és bestia, ösztö-nök és tudás, álmok és lehetőség, értelmetlen tradíciók és racionális eszmék” – 626). A sor elejére és végére helyezve kiemel egy-egy ellentétpárt, amelyeknek egyik tagja mindkét fogalompárban a „rá-ció”-t jelzi, a másik eleme újonnan beiktatott más-más fogalom: az

„erkölcs”, illetve az „értelmetlen tradíciók”.²¹⁵ A sor elején az erkölcs áll, amely a hagyománnyal, a racionális eszmékkel, a vad ösztökkel alkot sajátos harmóniát. Valamiféle „új klasszicizmus”-ról (Babits

214 B. Bernáth István: Szekfű Gyula „Három nemzedék”-e. Történelmi Szemle 1985/2. 326.

215 Lásd a jelen kiadványban A Nelli és az Epilog című fejezetek fogalmazvány-töredékének és végleges szövegének összevetése című dolgozatot. (420–421.)

Új klasszicizmus felé című tanulmányával egybehangzó gondola-tokról) van szó.