Imre „imitatio Christi”

Az erdővári Imrének – a Jézus-történetben előforduló képek (bárka, gyertya, bárány) kisugárzása révén – megemelt alakja mondhatnánk:

„imitatio Christi”. Sorsának ilyen értelmű szimbolikus elmélyítését a regény előző fejezeteiben megtalálható számos előreutalás, kép, motívum, mozzanat szolgálja. Többször említődik a szövegben mint

„király” (224, 373, 577–578), máskor mint „ifjú megváltó” (401),

„próféta” (370), „kultúrvértanu” (578). Elsősorban azonban a hús-véttájt játszódó pesti „pokoljárása”, passiója, gádorosi „halála”, új-jászületése, illetve az áldozatszerep játszik rá a Krisztus-történetre.

De a mélyre zuhanást, szenvedést, áldozatot is többszörös előre-jelzés előzi meg. Például az édesanyjának karácsonyra ajándékozott Pietà-kép. Még korábban a gyermek életének egy élménye: a kis-pap emlékének állított kereszt. Ez a látszólag epizodikus kép csak később, illetve a mű egészében kap szimbolikus jelentést. Imruskát Nelli hazajövetele után nagyanyja Gádorosra viszi – akkor is tavasz volt, „hűvös, különös tavasz”. (220) Az út elején és végén (a halált szimbolizáló) jegenyesor között vezetett az útjuk, Imrus a halálra (a „halálgépre”, a „halálkamrára”) gondolt, s mikor a kocsi a hegyek között vezető ösvényen haladt, a kocsis megszólalt, s amit mondott,

„az is tűnődés anyaga lett: Látja az ifiúr azt a fehér keresztet, fenn a fehér kövön?” Elbeszélői közlés a többi: „Mélység nézett onnan alá s a keresztet egy kispap emlékére állították, aki hajdan lebukott a mélységbe. Imruska már érezte az esés nagy szelét, a szikla közel-ségét; már olyan volt, mintha ő maga is bukna.” (221) (Gondoljuk meg a kép értelmezéséhez, hogy Imrus alakjához még hányszor kap-csolódik a papképzet: a „kultúra papja” akar lenni – 359; az erdővári tanárban van „valami papos” – 626.) Imrusnak is le kell szállnia az élet mélységeibe, hogy felemelkedhessen. – A kereszt a passiótörté-netre és a megváltásra utal. Imrus, aki egykor a gádorosi szőlődomb keresztjénél fordít hátat a vallásos hagyománynak, a családnak, bu-dapesti pokoljárásakor a „Konstantin keresztjé”-nek megváltó jelére vár, de hiába. (576)

A gádorosi „feltámadását” megelőző néhány budapesti napja

sa-játos parafrázisa a Krisztus-történetnek, az apokrif iratok őrizte po-kolra szállásnak, az ördögi erők megláncolásának. A bűntelenül is bű-nös Imrus „hegyre vonulása” (a Júdás-Rosenberg általi elárultatása előtt!) párhuzamba állítható „a gonoszok közé számláltatott” (Lk 22,37.) Krisztusnak – elárultatása, keresztre feszítése és megváltó halála előtti – cselekedetével: az Olajfák-hegyére vonul, s magányosan imádkozik.

A húsvéthagyomány szerint a keresztre feszítés apokaliptikus jele-nései a gonosz uralmát is jelzik; majd a pokolra szálló Krisztusnak a sátán erői, illetve a halál fölött aratott diadaláról szólnak az apok-rif iratok. Halála által megsemmisíti az ördögöt (Zsid 2,14). Imrus, a „király” a „túlvilágra jutott lélek érzésével” (576) az „apokalip-tikus” (576) egek látványától menekülve alászáll „az Élet pokol-fényébe” (548), ahol „az első tornác” a kivilágított kávéház (577), a legmélyebb pontja: a prostituált ágya, amelyben Imrus önmagát

„vértől csepegő kezekkel” mint „kéjgyilkos”-t látta (590).

Babits regényében is kísérlet történik a krisztusi és a fausti to-posz egyesítésére. Műve ezen archetípusok felidézésével a modern mitikus regények sorába tartozik.¹⁸⁸ – Imrus lelkében – sajátos mó-don – az antikrisztusi és krisztusi erők küzdenek. A Halálfiai főhőse alakjával kapcsolatban is beszélhetünk arról, hogy az író rájátszik

„a Faust–Antikrisztus–Krisztus összefüggésre” is, mint Th. Mann a Dok-tor Faustusban.¹⁸⁹ De míg Adrianban az antikrisztusi, a Halálfiai Imrusában a krisztusi vonások a dominánsabbak. Mindez meghatá-rozza a két regény világképének különbségét, amelynek hátterében a hasonlóságában is eltérő történelmi-szellemi léthelyzet található.

A pokoli bűnök legteljesebb megismerése egyben a tőlük való meg-szabadulás, az ördögi erők fölött aratott győzelem kezdete is, amely – Cenci beavatkozása révén – a gádorosi fordulathoz („halál”-hoz és

188 Balassa Péter: i. m. 38. Balassa Péter az „ördög-regény” nyugati és keleti tí-pusáról szól.Alaposabb összehasonlító elemzés és bizonyítás nélkül megkockázta-tom, hogy Babits regényének – mely szintén válságállapotból nő ki, s melyben a művészet, világnézet, társadalom nagy kérdései kapcsolódnak össze – mindkettő-vel vannak érintkezési pontjai.

189 Balassa: i. m. 38.

„feltámadás”-hoz) vezet (amikor már „vert sereg”-ről lehet beszélni, ha jelképesen értelmezzük a tájleírást – 625).

Imrus bűnös is, meg ártatlan is, és áldozat lesz – a gonosz erők (Hintáss, Noémi, Dodó) áldozata. A gádorosi jelenet, amelyben Imrus Dodó fegyverétől megsebesül, többértelmű: végsőkig viszi a (már az autodafé-jelenet által is szimbolizált) szakítást régi életével, s jelzi az új életre való megváltását; de kifejezi azt is, hogy a küldetéses megváltó áldozata lehet a világban eluralkodó erőszaknak.

A cselekményt végigkíséri az erőszakot jelképező motívum:

a „puska”. Döme 48-as (!) puskáját, amelyet a gyermek Imruska hamar eldobott, Dodó ragadta meg. A kissé erőszakos, semmi tekin-télyt nem tisztelő (még Cencit sem!) fiú, a „kis Kain” (608), Hin-táss és Nelli fia („több legenda szerint a Sátán testi kapcsolatban állt Évával, s az utóbbi tőle szülte Kaint”¹⁹⁰) kezében az egykori játék Imrus számára veszélyes fegyver lesz.¹⁹¹

A puskamotívummal rokon az Epilogban az Imrét megkergető

„sötét bivalybika”. (638) A bika ambivalens jelképi tartalmából Ba-bits a negatívat használja ki: a bika ugyanis az elszabadult, féktelen alvilági rossz, a pusztítás, a halál jelképe is. Az antihumánum, a meg nem szelídített „pogányság” jelképében (a vad bikák számos legen-dában „a Krisztus szolgálatába kényszerített pogányságot személye-sítik meg”¹⁹²) mint eljövendő tragédiák oka kísért a regény lapjain az

„ifjú Intelligenciát” fenyegető, halálos veszedelmet jelentő erőszak.

– A „kiszámíthatatlan jövendők” egyéb szimbolikus „vészjele”-i (636) is feltűnnek itt: a fenyegető, sötétlila csúcsok, a földrengés (637), az emberi erőszak, a véres sortűz (636). Mindezek – „a Bárány ellen viaskodó” „fenevad”-dal együtt a Jelenések könyvének (17, 44) apo-kaliptikus képeit idézik.

Az áldozattá lett küldetéses embert és megváltó áldozatát

szimbo-190 Mit. encikl. 1988: 2/374.

191 Dodónak az alakját a Pesti Napló-beli változathoz képest elidegenítő módon átrajzolja az író. Idegennek érzi Nelli, Imrus, az elbeszélő, az olvasó.

192 A keresztény művészet lexikona. Szerk. Jutta Seiber, a Herder Verlag lexikon-szerkesztőségének közreműködésével. Ford. Harmathné Szilágyi Anikó. Bp., Cor-vina, 1986. 54.

lizálja a „bárány”-motívum. A bárány Krisztus-szimbólum („Agnus Dei, qui tollis peccata mundi”); illetve az apostolokat is jelképezi („úgy küldelek titeket, mint bárányokat a farkasok közé” – mondta Jézus az apostoloknak – Mt 1,10; 16.) Bár az Epilogban a szellemi harcok és az erőszakos emberi-politikai történések közepette „elté-vedt” (635), „tanácstalan” (637) „bárány”-ról esik (ismételten) szó¹⁹³, mégis úgy érezzük, hogy a motívum minden eredeti jelentése benne sűrűsödik, s jelképezi Imrust-Imrét: nemcsak a kereső embert, de a küldetéssel bíró apostolt, illetve megváltót, ki ártatlan áldozat, s is-mét azzá lehet.