Az egyéni és a nemzeti megváltás útja: önnevelés és nevelés

önnevelés és nevelés

Magyarország nemzeti fölemelkedéséhez – idézi Szekfű Széchenyit – magába szállás, a hiúságokról való lemondás és kemény napi munka szükséges. (SZ98) Majd ugyancsak Széchenyit idézve így fe-jezi be három nemzedék hanyatlástörténetét: „[...] vétkesek s betegek voltunk és vagyunk, s bajainkon kisebb kezdemény nem, csak lelki megtisztulás, belső átalakulás segíthet.” (Sz381) Széchenyi prog-ramja: „a lelki kultúra kezdetein állónak egeket verdeső gőg”-jén való túlemelkedés (Sz345), „egész lelki életünk reformja”. (Sz380)

Hasonló helyzetértelmezéssel a Halálfiaiban is találkozunk. Az Im-rus bűnét Döme előtt mentegető Schapringer a társadalmi erkölcsre vonatkoztatva mondja, hogy „mindannyian hibásak vagyunk”. (556) Általánosabb szinten fogalmaz Babits, mikor így zárja – a lateiner középosztály sorsát kritikusan bemutató – regényét az Epilogot meg-előzően: „Bűnösök és önzők vagyunk mindannyian, s talán minden emberi történetnek ez a tanulsága.” (618)

Azonban Babits nem írja le Széchenyi-Szekfű fent idézett mon-datának második részét, ahol a kiútról, a „lelki megtisztulás”-ról, a „belső átalakulás”-ról van szó. De az Epilogban ennek a ki nem mondott gondolatnak a költői megjelenítésével találkozunk: az er-dővári tanár, az újjászületett Imre tevékenységében, értékeiben sej-teti az író a Széchenyi értelmében vett egyéni és nemzeti megváltás útját.

Mind a regény, mind a történelmi mű írója számára a valláserkölcsi és a nemzeti értékekre támaszkodó értelmiségi, polgár és hazafi az eszmény, amellyel a nemzeti és az egyéni válság megoldásának le-hetőségét is kijelölik. Szekfű a keresztény és nemzeti erkölcs értékei közé emelte a munkát. A regényben a legfőbb ideál, Cenci néni tes-tesíti meg ezt az értéket, s Imrusnak adott „leckéje” is ilyen értelmű,

s a tanár Imre Erdőváron már ebben a szellemben tevékenykedik:

„a Rend híve, a Komoly Munkáé.” (626)

Szekfű művében a keresztény valláserkölcsi és a nemzeti érté-kek „sajátos szimbiózisa” valósul meg: a kereszténység humanizá-ciós értékei a polgári és a nemzeti értékrend részévé váltak, polgári és nemzeti erénnyé »profanizálódtak«, a polgári és nemzeti értékek pedig a vallásos értékek rangjára emelkedtek.²¹⁶ – Ez a szimbiózis lehetővé teszi, hogy Szekfű „a magyarságot a nyugat-európai közös-ség integráns részeként mutassa be, s ugyanakkor a magyarság »fel-emelkedését« azonosíthassa a nyugat-európai (keresztény és polgári humanista) kultúra és civilizáció értékeinek a magyar társadalomba történő beépítésével”.²¹⁷ Lehetővé teszi azt is, hogy a magyar nem-zet jobbulásának, európaivá válásának útját úgy képzelje el, mint amibe „a hazai zsidó népesség asszimilációja éppúgy beletartozott, mint a nemzetiségi kérdés méltányos megítélése és a magyarság faji bűneinek leküzdése.”²¹⁸

A nemzeti és az „idegenek” (a zsidóság) szerepe a Halálfiainak is fontos kérdésköre, itt azonban a nemzeti sors megváltásával kapcso-latban csupán néhány beszédes motívumra hívnánk fel a figyelmet:

az „ugar”- és az „új trágya”-, illetve a „virág”-motívumokra.²¹⁹ Ezek a mű különböző részein előforduló fogalmak kiegészítik egymást.

Először azt a jelenetet idézzük, amelyben Imrust a gádorosi jogá-szok társaságában a „Magyar Pimodán”-ban látjuk, ahová Várkonyi Béla viszi magával az éjszakában kétségbeesetten bolyongó főhőst.

Sorsának fordulóján Imrus ellentmondásosan viszonyul a társaság-hoz: „Ez a társaság voltakép az ellenséges hadsereg volt: mindaz, ami ellen Imrus egész kulturális létével küzdeni érezte magát hivatva, a Magyar Ugar! Gúnyolt filozoptersége e jogászbandában büszke tüntetés volt a Kultúra mellett s éppen e jogász-ugar ellen! S mégis Imrus otthon volt közöttük [...]: ez otthonának melegsége volt, a

kö-216 B. Bernáth: i. m. 330.

217 Uo.

218 Uo.

219 A „trágya”-motívumot lásd A sziget nem elég magas című versben!

vér, trágyás talaj melegsége, mely jól esik a dekadens virágnak is.

S ha ugar is, ha rohadás és burjánok anyja: e rohadás nemes, e burjá-nok dúsabbak mint máshol; s így züllik a magyar, mint aki kincseket dobál az ablakon.” (579–580)

Az emblémáknak, az önmagukban is szimbolikus motívumok-nak („magyar Ugar”) s azokmotívumok-nak, amelyek csak a regényben kapmotívumok-nak – épp visszatérő jellegüknél fogva – metaforikus jelentést, koncep-cionális szerepük van. A „magyar Ugar” nem annyira Ady ostorozó hangját idézi emlékezetünkbe, mint inkább a kép ősforrását, Szé-chenyit (aki korábban és később is Imrus eszményképe volt és lesz, akinek az alakja – nem véletlenül – csak Imrus budapesti világában szorult háttérbe). – Az idézett összetett képsor egyszerre fejezi ki a gádorosi világ – Ady versére is rezonáló – kritikáját és azt a fel-fogást, amit a „parázs”-motívum is jelez, hogy ez a világ megműve-letlenül, kibányászatlanul hagyott értékeket is őriz. A pusztulástól, a rohadástól, az ugarléttől a „művelés”, az „új trágya” mentheti meg, akkor is, ha ez „idegen”.

Általános tanulságként fogalmazza meg ugyanezt az Emma és Jolán néma, könnyes létösszegző párbeszédét követő narratív köz-lés: „[...] virág nem nyilhat az ősi földön, ha új trágya nem éri. A trágya szennyes és idegen, s a kényes föld irtózik is tőle, de a virág eleped nélküle – a virág csupa szomj [...]...” (610) A képek a két világ köl-csönhatásának szükségességét sugallják.

Szekfű idézi Széchenyi ama figyelmeztetését, hogy a nemzetnek

„ábrándokra, önáltatásra, a magafajtájának túlbecsülésére” való haj-lamából „következik az idegen meg nem értése”. (Sz48) A magyar

„nemzetiséget” (értsd: nemzetet) „ő még nem tartá szilárd, megálla-podott képződménynek, csak feslő virágnak, ifjú, növekvésben levő egyéniségnek”. (Sz49) Véleménye szerint a „nemzetiség” akkor nő ki a gyermeki létből, ha „már magába vette az egyetemes emberi művelődés elemeit s azokat specifikus nemzeti színezetűvé alakította”.

Az ő szemében a magyar „nemzetiség” az „emberi műveltséggé ma-gasztosult magyarság”, mert „az egyetemes emberi műveltség – leg-tökéletesebb fokán – nem egyéb, mint erkölcs, az Erénynek meg-valósítása a földi életben.” (Sz45)

Babits a Széchenyi-Szekfű elképzeléséhez közel álló módon fo-galmazott 1919-ben írt ön-, illetve a nemzethez szóló vallomásában:

„ami a nemzetet nemzetté teszi: az a lelkekben van. [...] Az egész múlt, jelenig gazdagodva, úgy amint lelkünkben felgyülemlett.” A nemzet

„a lelki múltat, a lelki ősöket” képviseli.²²⁰ Másutt ezt írja: „És ki bízzon a Szó erejében, a szellem csákányának nemes és lassú mun-kájában, hogyha nem a költő? Ki hirdesse [...], hogy nem a nyers, romboló erőszak, hanem csak ez a nemes, lassú munka viheti to-vább, újba, a világot? [...] Én csak a nemzettel törődöm, mely a lel-kekben van [...].”²²¹

Széchenyi-Szekfű szerint mivel a „nemzetiség belső, lelki tulaj-don [...] külső eszközök nem terjeszthetik”. (Sz47) Ebből a szempont-ból figyelemre méltó, amit a magyar nyelv erőszakos terjesztéséről mond: a nyelvet külső, mechanikus módszerekkel el lehet sajátítani, de „a nemzetiséghez mechanikai úton lehetetlen közeljutni, lévén az belsőséges, lelki dolog, a lélek változatlan alapszövete.” (Sz45)

Érdemes ezzel a véleménnyel összehasonlítani az erdővári Im-rének az idegen ajkú tanítványai neveléséről vallott – tanártársaitól eltérő – felfogását: „ő a nemzetiséget nem a politikai kiáltozásokban, hanem a Kultúrában látta; s különben meg volt győződve, hogy erő-szakkal nem megyünk semmire, s a leggyanúsabb román tanulót kény-szeríteni, hogy a Szózatot szavalja, époly rövidlátó eljárás, mint azé a »kollégáé«, aki a kis fenevadaknak megtiltotta, hogy egymásközt románul beszéljenek: holott nem is tudtak még máshogyan!” (629) Imre küldetését nem a nacionális politika feladatául fogta fel, szá-mára a „Magyarság ügye egy volt a Kultúra ügyével” (627), „nem tudta elválasztani a Kultúrát a Magyarságtól”. (628)

Imre vállalt szerepe, munkája, a nevelés összhangban van azzal a funkcióval, amelyet Szekfű a magyar nemzet megváltásában az értelmiségnek szánt. Szekfű szerint a nemzeti felemelkedés megva-lósításához az értelmiség a keresztény erkölcs által „megnemesített”

220 Babits: Magyar költő kilencszáztizenkilencben. Vita és vallomás. In: BM-Tan 1978: 1/647–648.

221 Babits: i. m. 1/664.

nemzetihez való viszonyulása, illetve a nevelői feladat vállalása ré-vén járulhat hozzá. Erre az útra azonban maga is a „megigazulás”, az önnevelés által léphet.²²² – A Halálfiaiban Imrus-Imre életútja az önismeret, az önnevelés és nevelés fontosságát jelképezi, (Miska külsődleges nevelésével szemben) a lelki művelődés magasabb ren-dűségét, mint ahogy Széchenyi-Szekfű is ezt tekinti a „halhatatlan lélek”-hez méltóvá válás feltételének.

A bűnös egyéni és a bűnös nemzeti sors tehát ugyanazon morál-filozófiai alapról kölcsönösen értelmezhető. Ezért is alkothat a re-gényben egységet a társadalmi regény, a családtörténet és a fejlő-dés-, illetve nevelődési regény. Meg azért is, mert a babitsi program (hasonlóan a Szekfűéhez meg a Tündérkertet író Móriczéhoz) az ér-telmiség legjobbjainak egyéni, lelki nevelődésétől és nemzetnevelő munkájától várja azt a morális átalakulást, amely a nemzet jövőjének záloga lehet. A morális átalakulás tartalma is hasonló: neokonzerva-tív (az értékőrzésen alapuló), nemzeti és „vallásos” szellemiséggel párosuló hasznos munkálkodás.

A Halálfiai írója azért is érezhette magához közel a Három nem-zedék felfogását, mert annak bizonyos gyökerei ágostoni eredetűek.

Babits szemléletében, művészetében pedig már a világháború, illetve a Dantéval és Ágostonnal való foglalkozása hatására olyan változá-sok érlelődtek, melyek fogékonnyá tehették Széchenyi-Szekfű kon-cepciójára. A változásról tanúskodik Babits 1917-ben írt Ágoston c. esszéje, erről beszélnek a háború alatt keletkezett, illetve a Nyug-talanság völgyének önvizsgáló, gyónó versei. A Halálfiai Babits „lelki átalakulásának” abba a folyamatába illeszkedik, amelyről Rónay György beszél Babits hite című tanulmányában. Ebben a költő Éji út című versével kapcsolatban írja: „Azon a hosszú »éji úton«, amely a háborúval kezdődött, Babits világában nemcsak a másik jelent meg, az »akit szeretünk«, és vele az addig zárt világon, »bűvös körön« egy (mostantól fogva egyre tágulóbb) rés a többiek, az emberek, ember-társak felé; hanem menthetetlenül kérdésessé vált a problémák in-tellektuális megoldásának érvénye, s egyáltalán inin-tellektuális

meg-222 B. Bernáth: i. m. 331.

oldhatósága is.” ²²³ Ez azonban nem jelenti az értelem tagadását, különösen nem „az antiintellektuális rendszerek és az antiintellek-tuális élet: a Háború korában”. Ezért van „szükségünk” – mondja Babits – „az Intelligencia Szentjére”, Ágostonra.²²⁴

Az ész és „az észnél magasabb Valami” sajátos dialektikáját fo-galmazza meg a költő a (regényével való intenzív foglalkozással egy időben született) Sziget és tenger bevezető hitvallásában: „hi-szek az észben, hogy ameddig ér, hűséges szolgálója annak a Va-laminek, amit el nem ér...” Örökkék ég a felhők mögött (Vallomás helyett hitvallás)

223 Rónay György: Babits hite. In uő: Hit és humanizmus, Ecclesia, é. n., 408–409.

224 BM-Tan 1978: 1/497.