A szóalkotással keletkezett szavak

Szóalkotásnak azt az eljárást nevezzük, amelynek során egy már önállóvá vált nyelvben a már korábban is ismert szavak felhasználásával jönnek létre új szavak. Az új szó alapja tehát származhat az alapnyelvi örökségből, lehet egy már (jobbára) meghonosodott idegen eredetű szó, de a szóteremtéssel keletkezett szavakat is fel lehet használni új szavak alkotására.

A szóalkotási módszerek között a szóképzés és a szóösszetétel a két legfontosabb, még ma is igen termékeny eljárásmód. Mivel ezek szorosan kapcsolódnak az alaktanhoz (morfológiá-hoz), itt csupán a főbb jellegzetességekről esik majd szó. A ritkább szóalkotási módok között szokás emlegetni a ragszilárdulást.

3.2.1. A képzett szavak

A magyar szóállományon belül igen nagy a képzett szavak (származékszavak) aránya. Ezeket az új szavakat egy szótő és egy vagy több képző alkotja. Egy adott szótő más-más képzőt is felvehet: mér > méreget, mérés, méret, méricskél, mérkőzik, mérleg, mérnök, mérő. Egy adott képző sok tővel is alkothat új szót, például az -i mint melléknévképző: asztali, gépi, iskolai, távoli, városi stb. A képzett szavak néhány kivételtől eltekintve – például a főnévi igenév (adni) vagy a határozói igenév (adva) – maguk is továbbképezhetők: ért > érthet > érthető >

érthetőség. Így nagy szócsaládok jöhetnek létre, például:

nyom nyom-at nyom-at-ék nyom-at-ék-os nyom-at-ék-os-ít nyom-at-ék-os-ít-ás

A szóképzés már a finnugor és ugor alapnyelvben is gyakori szóalkotási eljárás volt: ebből a korszakból való képzett szó például az álom, falu, gyökér, háló, harmad stb. Az ős- és óma-gyar korban igen megnőtt a képzett szavak aránya. Régiségük ellenére ma is világosan érzé-kelhető a szóképzés például a kéret vagy az élez esetében. Ám nagyon sok olyan magyar szó van, amelyről csak nyelvtörténeti módszerekkel lehet megállapítani, hogy szóképzés eredmé-nyeként jöttek létre. Ilyenek például: ajak, ének, ferde, jog, kedd, ország, réteg, sűrű, szere-lem, vércse stb. A mai nyelvben ezeket a szavakat elemezhetetlen tőszavaknak tekintjük.

Szóképzéssel alkotott szavak természetesen már a legkorábbi magyar nyelvemlékekben is ezrével előfordulnak. Így például a Tihanyi alapítólevélben (1055) a fertő, lovász, köves, me-nő, sziget stb., a Halotti beszédben (12. század vége) a halál, hamu, hatalom, kegyelem, mun-kás, ország, teremt, tilt, világ stb. A 17. század végéig új magyar szavak leginkább szóképzés-sel jöttek létre. Ekkor lassan kezdett elterjedni a szóösszetétel is, mely a nyelvújítás utáni idő-szakban egyre inkább háttérbe szorította a szóképzést, de bizonyos képzési formák és képzők ma is aktívan működnek (a részletekhez l. a III. 6.3.1. fejezetet).

3.2.2. Az összetett szavak

Az új szavak létrehozásának egyik legtermékenyebb módozata a szóösszetétel. Ennek során két szótári szót (amelyek közül akár az egyik, akár mindkettő összetétel is lehet) bizonyos nyelvtani és jelentéstani szabályok szerint összekapcsolunk. Az így létrejött szóegyedek szin-tén szótári szavakká válnak.

Az összetett szavak kezdetben úgy keletkeztek, hogy két, a mondatban gyakran egymás mellett álló szó a köztük levő mondatbeli viszony alapján egyre inkább specializálódó jelen-tésben fokozatosan összeforrt, vagyis szókapcsolatból önálló szótári szó lett. Az ilyen típusú szavak szerkezetét mintának tekintve a nyelvet használó közösség a szavak „egymáshoz ra-gasztását” önálló szóalkotási eljárásként alkalmazta és alkalmazza még ma is új fogalmak megnevezésére.

Összetételek minden bizonnyal léteztek már a finnugor alapnyelvben is. Az ősmagyar kor elején keletkeztek a következő szavak: nép ’nő’ + ’fiú’, arc ’orr’ + ’száj’, ember ’nő’ + ’férfi’, harminc ’három’ + ’tíz’, hatvan ’hat’ + ’tíz’ stb. Ezek azonban a mai nyelvérzék számára már elemezhetetlen, ún. elhomályosult összetételek.

Az összetett szavakat a szerkezeti tagok közötti kapcsolat fajtája szerint különféle típusok-ba sorolhatjuk. Az ún. szerves összetételek esetében a tagok között vagy alá-, vagy melléren-delő mondattani (szintaktikai) viszony áll fenn.

Alárendelő összetételek – alanyos: felemás, istenadta, nyakatekert, porlepte, szavahihető;

tárgyas: egyetért, favágó, híradó, képviselő, idejétmúlt, mindenevő, nagyotmondó, törvény-szegés; határozós: alattvaló, áldozatkész, fülbevaló, jóváhagy, hátúszás, napraforgó, újjáépí-tés; zsírmentes; jelzős: betonoszlop, borospohár, családanya, háromszög, háztető, jobbkezes, sárgadinnye, székláb. – Ebben a csoportban kell megemlíteni azokat az összetételeket, ame-lyeknél az alárendelő viszony pontos jellegét nem tudjuk megállapítani. Ezeket szokás jelen-téssűrítő összetételeknek is nevezni. Ilyenek: csigalépcső, éjfekete, emberöltő, fafűtés, hír-lap, kőkemény, lépcsőház, nyílegyenes, szempont, útlevél stb.

Mellérendelő összetételek – halmozott mondatrészként egymás mellett álló szavakból jöt-tek létre. A teljesen egybeforrt alakokat valódi mellérendelő szavaknak nevezzük. Például:

adásvétel, felebarát, hírnév, rúgkapál, szóbeszéd, testvér.

A mellérendelések közé szokás sorolni a különféle ismétléses szavakat is. Szóismétléssel létrejött szavak: alig-alig, egy-egy, ki-ki, néha-néha. Tőismétléses szavak (másként: figura etymologica): akarva-akaratlan, boldog-boldogtalan, nőttön-nő, régestelen-régen. Vannak lazább szerkezetű mellérendelések is, melyeknek összetevői vagy rokon értelműek (ázik-fázik, eszik-iszik, húz-von, kérve-könyörögve, lépten-nyomon, térül-fordul), vagy ellentétes

értelműek (éjjel-nappal, előre-hátra, hegyes-völgyes, jól-rosszul). Ezek a szavak általában a nyomatékosítás jelentéstöbbletét hordozzák.

A mellérendelő szavak egy sajátos csoportját alkotják az ikerszavak. Ezeknél az utótag bi-zonyos hangalaki eltéréssel az előtagot ismétli meg: apró-cseprő, csetlik-botlik, icipici, idres-fodros, limlom, mendemonda, terefere, sertepertél.

A mondatban egymás mellett álló, mondattani szempontból össze nem tartozó szavak könnyen összetapadhatnak. Az így keletkezett új szótári szavakat szervetlen összetételeknek nevezzük. Ilyen tapadás eredménye a névmások között például az akármi, bárki, a kötőszók körében az ámbár, éspedig. Különféle szövegek gyakran elmondott kezdőszavaiból jött létre az ábécé, egyszeregy, hiszekegy. – Arra is van példánk, hogy egész mondatrészletek válnak szótári szóvá: alászolgája, adjonisten, keljfeljancsi, mitugrász, nefelejcs, nemulass. – A szer-ves és szervetlen összetételek között átmenetet alkotnak a névutós kapcsolatokból létrejött határozószók: délelőtt, ezáltal, holnapután, tegnapelőtt stb. A tagok között valamilyen aláren-delő viszony érzékelhető, de létrejöttük oka a mondatbeli egymásutániság.

A magyar nyelv története során a szóösszetétel egyre inkább előtérbe került a szóképzéssel szemben. Ennek egyik oka az lehet, hogy az összetétel sok tekintetben egyszerűbb eljárás a képzésnél. A nagy fordulat a 18–19. században következett be: ebben a német és (kisebb mér-tékben) latin összetett szavakat „magyarító” tükörszavaknak volt jelentős szerepe (l. 4.10.).

Az elmúlt másfél-két évtizedben keletkezett összetett szavak: bankkártya, devizahitel, hangposta, kártyaleolvasó, közszolgálat, lakcímkártya, mozgásérzékelő, pénzmosás, reklám-riport, sikerdíj, távoktatás, zöldenergia, zsebszerződés stb.

3.2.3. Ritkább szóalkotási módok

A szóképzésen és szóösszetételen kívül más szóalkotási módok is megfigyelhetők a magyar szókészlet kialakulásában. Ezek külön-külön soha nem voltak olyan széleskörűek, mint az említett két eljárás, de összességében sok szó jött létre általuk a régebbi korszakokban, és vál-tozó erősséggel még ma is működnek.

3.2.3.1. A jel- és ragszilárdulás

A magyar szófajtörténet egyik legérdekesebb folyamata. Ennek során határozóragos főnevek és névmások egy részében a tő és a toldalék közötti kapcsolat elhomályosulhat. Ezáltal a nyelvérzék számára egységes, bonthatatlan szóalak jön létre. Ez bekövetkezhet a tő (rögt-ön, reg-gel), a toldalék (hát-ul, sok-á) vagy mindkét elem (messz-e, tüst-ént, mo-st) azonosíthatat-lanná válása miatt.

Ragszilárdulással keletkezett számos határozószó (eleve, fent, gyalog, hajdan, külön, ol-dalt stb.) és névutó (alól, ellen, felől, között stb.). Ilyen módon már az ősmagyar kor elején (esetleg már a ugor korban) is jöttek létre szavak, például: hol, itt, túl stb. – A határozóragok mellett birtokos személyjelek is részt vettek a folyamatban: engem, hozzájuk, nálunk, téged, tőletek stb., illetve fehérje, nagyja (valaminek) stb. Egyes határozószók és melléknevek a kö-zépfok -(b)b jelének megszilárdulásával jöttek létre: inkább; jobb, különb stb. (A folyamat részletesebb bemutatását l. a morfématörténeti fejezetben: III. 7.)

3.2.3.2. A szórövidülés és a rövidítéses továbbképzés

A rövidüléssel keletkezett közszavak száma nem túl nagy, bár a magyar nyelv dokumentálha-tó életében mindig jöttek létre ilyen módon szavak. Például: kicsiny > kicsi (1138), bátor ’no-ha, jóllehet’> bár ’ua.’ (1531 k.), hiszen > hisz (1808), bácsi > bá (1833), professzionális >

profi (1921), tulajdonos > tulaj (1942) stb.

A rövidítéses továbbképzés az ómagyar kor elején tulajdonneveken (személyneveken) fi-gyelhető meg először: Benedictus > Benedik > Ben, Demetrius > Demeter > Dem, Desiderius

> Dezsider> Dezs, Matheus > Máté > Mat stb. A rövidített neveket azonban általában meg-toldották valamilyen kicsinyítő vagy becéző képzővel: Bene, Benkő, Deme, Demse, Mata, Matkó stb. (ma főleg családnevek), Dezső, Peti, Jankó, Fercsi, Julcsa, Kata, Terus stb. A keresztneveknél ma is igen gyakori az ilyenfajta szóalakítás: Ágnes > Ági, Attila > Ata, Atus, Csongor > Csongi, Jolán > Jolca, Mónika > Moncsi, Szilvia > Szilvi stb.

A rövidítéses továbbképzéssel alkotott közszavak nagyjából a 19. század második felétől terjedtek el, az elmúlt fél évszázadban pedig jelentősen megnőtt a számuk. Bekerültek az írás-beliségbe is, amelyben gyermeknyelvi és argó stílusárnyalatuk miatt korábban kevésbé for-dultak elő. A viszonylag régebbiek közé tartozik a bugyi (1873), csoki (1932), foci (1901), mozi (1907), pulcsi (1958), süti (1969) stb. Nagyjából az 1990-es évek óta jött létre a bizal-mas nyelvhasználatban a milkó ’millió’ és tetkó ’tetoválás’, de a legtöbb ilyen szó az -i képzőt tartalmazza: buri ’burgonya’, édi ’édes’, mogyi ’mogyoró’, pari ’paradicsom’, pöri ’pörkölt’, ubi ’uborka’, zsepi ’zsebkendő’ stb.

3.2.3.3. Az elvonás

Ez a szóalkotási eljárás a szóképzés ellentett folyamata. A már meglevő számos képzett szó alapján a nyelvhasználó közösség bizonyos szóvégeket képzőnek fog fel, s ezt a szóvéget el-hagyva jut el egy olyan „tő”-höz, amely korábban önálló szóként nem létezett. A szláv vaditi ige átkerült a magyarba, ahol megkapta az ún. honosító -l képzőt: vádol. Mivel sok igénk főnévből ezzel a képzővel keletkezett (fűrész-el, szám-ol, térd-el, vám-ol stb.), ezek hatására a vádol végén levő képző elhagyásával egy addig nem létező névszótő jött létre: vád. Hasonló a helyzet a szláv eredetű kapál > kapa, parancsol > parancs, a német eredetű rajzol > rajz ese-tében is.

Hangutánzó-hangfestő szavakból is jöttek létre elvonással főnevek: fröccsen > fröccs, füty-tyent > fütty, löttyen > lötty, pirul, pirít > pír. Az elvonás révén újra szótári tővé váltak olyan alapnyelvi eredetű tövek is, amelyek az ősmagyar kortól kezdve csak képzőkkel együtt éltek:

tanít, tanul > tan (uráli eredetű tő), mosolyog, mosolyodik > mosoly (ugor eredetű tő) stb.

Az elvonás sajátos esetének tekinthetjük az ún. jelentéstapadásos önállósulást. Ilyenkor összetételekből vagy szószerkezetekből úgy lépnek ki alkotó tagok, hogy magukkal viszik az egész szó vagy szerkezet jelentését: brassói aprópecsenye > brassói, feketekávé > fekete, napnyugat > nyugat, tokaji bor > tokaji stb.

A 19. század közepétől, bővebb számban a 19. század végéről és a 20. század első feléből vannak adataink a névszó > ige elvonásnak arra a fajtájára, amely egy összetett főnév igei alapú utótagjának képzőjét elhagyva igei „alapszót” hoz létre. Ilyenek például: gyógykezelés >

gyógykezel (1892), gyorsírás > gyorsír (1914), képviselő > képvisel (1843). Az ilyen művelet során az összetett szó belső szerkezete értékelődik át: a (névszó) + [(ige + névszóképző)]

szerkezetből (névszó) + [(ige) – (névszóképző)] szerkezet lesz: a szintaktikailag többé-kevésbé elemezhető összetett főnévből (kép + viselő tárgyas alárendelés, gyors + írás jelzős alárendelés) nagyrészt elemezhetetlen igék jönnek létre, ami pedig az igék esetében hagyo-mányosan nem gyakori jelenség. – A 20. század végétől újra terjedőben van ez a szóalakítási mód: bűnüldözés, bűnüldöző > bűnüldöz, fénymásolás, fénymásoló > fénymásol, hosszútávfu-tás > hosszútávfut, hőszigetelés, hőszigetelő > hőszigetel, közmeghallgahosszútávfu-tás > közmeghallgat, népszavazás > népszavaz, távmásolás > távmásol, végtörlesztés > végtörleszt.

3.2.3.4. A szóhasadás

Ennek a szóalkotási (pontosabban szókeletkezési) módnak az az alapja, hogy igen sok szónak több hangalaki változata és több jelentése is lehet. Ha idővel egy szó egyik alakjához a több jelentésből csak bizonyosak társulnak, a másikhoz meg mások, „széthasad” az egykor egysé-ges hangalak–jelentés kapcsolat, és két új szótári szó jön létre:

szarv ~ szaru (alakváltozatok)

1. ’köröm, toll, pikkely stb. anyaga’;

2. ’némely emlős fején kinövő szaruképződmény’.

Az alakok és jelentések fokozatos „szétfejlődése” után a következő szótári helyzet jön létre:

szarv ’némely emlős fején kinövő szaruképződmény’;

szaru ’köröm, toll, pikkely stb. anyaga’.

Szóhasadással létrejött szavaink közé tartoznak: csekély ~ sekély, bozótos ~ bozontos, jel ~ jegy, kamara ~ kamra, komor ~ komoly, nevel ~ növel stb.