Az ómagyar idő- és módrendszer

Az ómagyarban tovább élt a kései ősmagyar korban kialakult összetett igeidő- és aspek-tusrendszer. A befejezetlen aspektust zéró, a befejezett aspektust -t/-tt morféma, a jelen időt zéró, a múlt időt pedig -a/-e morféma jelölte. Az aspektusjel és a személyrag az igetőhöz, a

múltidő-jel pedig a segédigeként használt létigéhez kapcsolódott (kivéve az egyszerű múlt időt. Amikor az igének nincs aspektusjele, az időjel az igetőhöz járul.)

Egyes szám harmadik személyben az alábbi alakok voltak használatosak:

(89) mond – egyszerű jelen mondott – befejezett jelen monda – egyszerű múlt mond vala – befejezetlen múlt mondott vala – befejezett múlt

Kérdéses a mondand igealak státusa. Az esetleges, feltételhez kötött jövő jelölésére szol-gált, és ennek megfelelően csak alárendelt mellékmondatban fordult elő – mint a Halotti be-széd alábbi mondatában:

(90) ysa kí nopun emdul oz gimilstwl. halalnec halaláál holz

Így feltételezhető, hogy az -nd nem időjelként, hanem modális képzőként (a -hat/-het modális képző távoli rokonaként) funkcionált (lásd még a morfématörténeti fejezetet: III. 6.3.2.2.).

A (89) alatt felsorolt aspektus- és időkombinációkat az alábbi funkciókban használták:

Egyszerű jelen

A hangzó időjel nélküli egyszerű jelen a beszéd idejekor folyamatban lévő, illetve a jövőben beálló cselekvések, történések és állapotok, valamint a habituális (szokásos) cselekvések és történések leírására szolgált; például:

(91) Latiatuc feleym zumtuchel mic vogmuc (HB.) (92) a. syrolmol sepedyk. buol ozuk epedek (ÓMS.) b. Scemem kunuel arad (ÓMS)

Egyszerű múlt

Az -a/-e jeles egyszerű múlt a beszédidőt megelőző szituációk idejét jelölte: nem utal a szituáció befejezett vagy befejezetlen voltára. Tipikusan az egymást lineárisan követő múltbeli események elmondásának, azaz a történetmesélésnek az ideje, ezért elbeszélő múltnak is nevezik; például:

(93) Ivvvvuvvvv [jöve] es èlreite vmagat … es v magat vète vlabaihoz Es imė immar ėfelkoron ohaitozėc az èmbėr es mėghaborodėc es lata fèkv nèmbeỉèt vlabaynal.

[fekvő némberjét ő lábainál] (Bécsi k. 7) Befejezett jelen

A -t/-tt jeles befejezett jelen olyan múltbeli szituációk leírására szolgált, melyeket a jelen szemszögéből szemléltek. Általában olyan múltbeli eseményeket jelölt, melyek következmé-nye még a beszéd idejekor is fennállt; például:

(94) mondanac vnèki Megtartottad te lelkedèt azert mert illètèn tana^Lot [tanácsot] lėltèl (Bécsi k. 26)

A megtartottad te lelkedet állítmány az alanynak a beszéd idejekor tapasztalható állapotára vonatkozik. Az illetén tanácsot leltél is azzal egyenértékű, hogy ’illetén tanács birtokában vagy’. Még világosabban mutatja a befejezett jelen szerepét az alábbi idézet:

(95) Orpha megapola v napat es mėggggfordola. Rvt ėggèsvlè v napaual Kinec monda Noemi Ime te rokonod meggggfordolt (Bécsi k. 2)

E szövegben ugyanazt az eseményt, Rut megfordulását a kívülálló elbeszélő -a/-e jeles el-beszélő múlttal, az esemény résztvevője, a Rutot megfordulva látó Orpha pedig -t jeles befe-jezett jelennel adja elő.

A befejezett jelen összeférhetetlen a múltbeli időpontot jelölő időhatározókkal, ilyenek mellett elbeszélő múltat használtak:

(96) Enyngen yram ez lewelet penteken senth Anna ason nap wtan. (1529, KLev. 79.) Befejezetlen múlt

A befejezetlen múlt igealakok esetében a zéró aspektusjelű lexikális ige fejezi ki a befejezet-lenséget, és az -a múltidő-jelű segédige fejezi ki a múlt időt. A befejezetlen múltat többek között egy adott múltbeli időpontban folyamatban levő szituáció jelölésére használták – mint az alábbi idézetben, melyben a múltbeli referenciaidőt a főmondati esemény, Nabahodonozor és Arphaxat megvívásának ideje adja meg:

(97) Nabahodonozor Assiriosoknac kirala ki orzagluala Niniuzn$c nag varosaban viua Arphaxat èllèn (Bécsi k. 11)

A habituális cselekvés, történés is olyan kiterjesztett szituációnak tekinthető, melyet kezdő- és végpontja nélkül, folyamatában látunk, ezért a múltbeli habituális cselekvések, történések ideje is a befejezetlen múlt idő volt:

(98) Ez nemesseges zent zvz magery kyralnak nemes leyanya ^. hetet tart vala az cohnyan fevz vala az sororoknak ^. fazekat mos vala ^. talakat mos vala ^. az halakat meg faraya [farag-ja] vala… (Margit-legenda 22)

Azokban a nyelvekben, melyekben ma is használatos a befejezetlen múlt (például az olaszban, angolban), megfigyelhető a befejezetlen múlt idő egy sajátos funkciója. Eredmény-igékkel (azaz olyan pillanatnyi cselekvést, történést kifejező Eredmény-igékkel, melyek esetében egybe-esik az esemény kezdő- és végpontja), a befejezetlen múlt idő a meg nem valósult eredmény előkészítő szakaszának jelölésére szolgál; például:

(99) We were already reaching the mountain top when the storm forced us to turn back.

’Már majdnem elértük a hegycsúcsot, amikor a vihar visszafordulásra kényszerített bennünket.’

Az ómagyarban is adatolható a befejezetlen múlt időnek ez a jelentése. Az alábbi példa meghal vala igéjének jelentése: ’majdnem meghal’. A halál meghiúsulása a történet folytatá-sából is egyértelmű.

(100) akar meely erxssen mwkalkodyk vala meeg ees megh haal vala ehel… Es hozya meene mondwan … eggyÕt mwkalkoggywnk mynt annak elette (Érdy-k. 464a)

Befejezett múlt

A -t befejezettség-jellel ellátott lexikális igéből és az -a múltidő-jellel ellátott vala segédigé-ből álló befejezett múlt olyan szituációkat jelöl, melyek egy múltbeli referencia-időpontnál, többnyire a főmondati esemény időpontjánál korábban mentek végbe; például:

(101) a. Es meg èmlèkèzec Peter iesusnac bèzedervl kit mondotuala (Müncheni k. 33vb) b. meg leltem èn iuhomat ki èl vèzetuala (Müncheni k. 73vb)

3.8.2. Az igekötőrendszer kiépülése

Az ómagyar kor végére az aspektusjelölésnek egy alternatív rendszere is kiépült a nyelvben:

az inherens végponttal bíró, tehát szükségszerűen befejezett eseményeket, történéseket jelölő igékhez igekötő járult.

Az ómagyar kor elején csak elvétve találunk igekötőt. A 12. század végi Halotti beszéd és könyörgésben még sem a befejezett helyváltozást, sem a befejezett állapotváltozást kifejező igéknek nincs igekötőjük; például:

(102) a. es odutta vola neki paradisumut hazóá b. es veteve wt ez muncas vilagbele

(103) a. es bulscassa mend w bunet b. Es zoboducha wt urdung ildetuitvl

A HB. egyetlen igekötője eredménypredikátumhoz járul, a folyamatos múlt idő az esemény meghiúsulását fejezi ki:

(104) Es oz gimilsnec vvl keseruv uola vize. hug turchucat mige zocoztia vola.

A jó fél évszázaddal későbbi, a 13. század közepén keletkezett Ómagyar Mária-siralomban a befejezett helyváltoztatást kifejező kinyuhhad (’kinyújtsad’) ige már igekötős:

(105) buabeleul kyniuhhad

Az 1510-es Margit-legendában már nemcsak a befejezett helyváltozást (41), hanem a befeje-zett állapotváltozást kifejező igék is igekötővel állnak (42):

(106) a. ez soror sabina nem merneye ky venny az fazekat az zenbevl (23) b. es ky vona az zennek kevzepybevl (23)

c. myg az egyeb sororok fel nem kelnec vala az aztaltvl (24) d. el megyen vala az capitulum hazba (224)

(107) a. az halakat meg faraya vala (22)

b. az ev kezenek bevre meg hasadoz vala (23) c. Az cohnÿat meg sevpri vala (23)

d. jme az fazek meg gyvlada (23)

Érdekes pillanatképet nyújt az ómagyar kor vége felé zajló változásról a 16. század elején keletkezett Müncheni emlék. E nyelvemlékünk két változatban is tartalmazza az Úr imádsá-gát. Az egyik változatot minden bizonnyal hallás után, németes helyesírással jegyezte le a magyar nyelv iránt érdeklődő, feltehetőleg német anyanyelvű scriptor, a másik változatot

pe-dig egy írott forrásból másolta ki. A valamivel korábbi nyelvállapotot tükröző másolt válto-zatban még nincsenek igekötők. A lejegyzett hangzó változat viszont az alábbi igekötős ala-kokat tartalmazza:

(108) ës megbozässät mi vëtkenkët. mikëpen ës mi magboczätunk vëtëtëknek… de säbädiczmk mikët a gonostwl.

Az igekötőrendszer kiépülése nem hozott magával szerkezeti változást, ugyanis az ige előtt az ómagyar korban is volt egy predikatív pozíció az összetett ige-névszói állítmányok névszói része számára – ahogyan ezt például a HB.-ben tapasztaljuk:

(109) ysa pur es chomuv uogmuc.

Az igekötő ugyanabba az ige előtti pozícióba került, mint az összetett állítmány névszói része.

3.8.3. Az ómagyar módrendszer

Az ómagyar is ugyanazokat az igemódokat használta, mint a mai magyar: a kijelentő módot, a kötőmódot (más szóhasználatban a felszólító módot) és a feltételes módot. A módjelek sem változtak; a múlt idejű (eredetileg befejezett) feltételes módban (ment volna) a befejezett lexi-kális igéből és módjelet hordozó segédigéből álló összetett igealak is megőrződött. Megválto-zott azonban a három mód használatának megoszlása. Az ómagyarban nemcsak feltételes mellékmondatot tartalmazó összetett mondatokban és óhajtó mondatokban találunk feltételes módot, hanem az időhatározói mellékmondatok túlnyomó részében (110a), továbbá a célhatá-rozói mellékmondatok (110b) és az alárendelt (függő) felszólítások (110c) jó részében is.

(110) a. Mert mykoron Parusia feldeben voltuolna egy to mellet … husshagyo nappba vendege hyuatott (Jókai-k. 26)

b. vendege hyua zent ferencet hogy estue uele ennek (Jókai-k. 3)

c. Felsegedeth kerem hogh parancholna Neky hogh menne bee adna zamoth az en atyamfyanak (1524, KLev. 49.)

A feltételes mondat gyakran annak kifejezésére szolgál, hogy az állítás nem direkt bizonyíté-kon alapul:

(111) … frater Rufen yelennen ezebeuewue [eszébe vevé] hogy ewtet az gonoz ag ellenseg meg czaltauolna (Jókai-k. 54)

Érdekes jelenség, hogy a felszólító ige alá beágyazott tárgyi mellékmondat igéje olykor örökli a főige módját:

(112) … agyad nekem hytedet hogy ezeket tarczad es engem te erted kezesleuen el ne hagy (Jókai-k. 152) Mára a feltételes mód szerepét időhatározói mellékmondatokban a kijelentő mód, célhatározói és felszólító tárgyi mellékmondatokban pedig a felszólító mód/kötőmód vette át.