A nyelvjárási elkülönülés

A nyelvjárási elkülönülés dinamikus folyamat, melynek eredménye statikus formában, szink-rón metszetekben mutatható meg leginkább. Az ómagyar kor nyelvjárási állapotváltozását ezért egy 13. század végi és egy 15. század végi állapotleírásban szemléltetjük.

3.2.1. A 13. század vége

A 13. század végi állapotleírás figyelembe vett változói a következők: 1. i ~ ü viszony, 2. ë ~ ö viszony, 3. ™ ~ a viszony, 4. az ëÇ ~ ëÝ viszony és egyeshangzós folytatása, 5. í ~ é viszony, 6. a β szókezdő helyzete, 7. a β intervokalikus helyzete, 8. az l vokalizálódása, 9. a c hang regionális létezése, 10. a határozóragok alaki zsugorodása, 11. a határozóragok illeszkedése, 12. az elbeszélő múlt E/3. személyének kifejezése, 13. nyelvjárásilag jellemző tájszók

A szempontok közül az első négy a labializáció – illabializáció kérdéskörébe tartozik. Az i ~ ü kettősség már valószínűleg az ősmagyar korban is jelen volt, és megosztotta a nyelvjárá-sokat. Erre utalnak az ö-t, ü-t tartalmazó török szavak, melyeknek kétféle átvétele (ökör, ürü ~ idő, kék) ü-ző és i-ző nyelvjárásokról tanúskodik. Ez a nyelvjárási megoszlás az ősmagyar korban még tovább erősödik, a tővéghangzó redukálódása ugyanis elősegíti a labializációt (vö. hangtörténeti fejezet 5.2.4.). A korai nyelvemlékek (TA., HB.), a 12. és 13. századi okle-veles adatok eme nyelvi megoszlás számos példáját mutatják. Az ü-zés valószínűleg a

Dunán-túl délkeleti részén, míg az i-zés az északi, északkeleti részeken lehetett jellemző. E jelenség körébe tartozik az ë ~ ö viszony is, mely a nyíltabbá válás következtében váltja fel az i ~ ü viszonyt a nyelvjárásokban. Területe ezért megegyezik az i ~ ü viszonyt mutató területtel.

Ugyan az ë ~ ö viszony megjelenése inkább már a következő (al)korszakra jellemző, de két-ségkívüli példák a 13. században is jelzik a meglétét (feld/föld, velgy/völgy). Az ™ ~ a viszony hátterében bonyolult változási folyamatok állnak (a török hatás kérdése az a kialakulására, az

™ labializálódása a-vá, az o nyíltabbá válása a-vá), melyek időben és területenként eltérően hathattak. Valószínűnek látszik, hogy a letelepedést követő századokban a nyelvterület nagy részén az a felváltotta az ™-t (ezt jól mutatják azok az eredeti ™-ra visszavezethető o-val írott példák, melyekben az o betű nagy valószínűséggel az a jele: pl. tör. taš [t™s] > DömAd. Tosu [tasu], ám az északi területek nyelvjárásaiban és egyes elszigetelt nyelvjárásokban (csángó, szlavóniai) ma is meglevő ™ megőrzött régiség, mely e korszakban is ™-ként hangzott. A labialitás körébe tartozik a szóvégi spiránsok vokalizációjával összefüggő (de egyéb hangvál-tozásokkal is bővülő) labiális – illabiális kettőshangzó kialakulása is (fëÇ ~ fëÝ). E kettőshang-zók még ebben az időszakban a legtöbb nyelvjárásban monoftongizálódtak (fé ~ fő). Az ada-tok ezért a korszakban a labiális ~ illabiális, illetve a monoftongus ~ diftongus megoszlás ke-vert példái.

Az í ~ é viszony tekintetében már 12. és 13. századi adatok is mutatják e kettősséget, mely a mai napig is jellemzi a nyelvjárásainkat: az í-ző alakok már a korai, majd a késői középkor-ban is a nyelvterület nyugati és keleti (Nyírség) nyelvjárásaiközépkor-ban éltek.

A c hang megléte kétséges a korszak elején, mivel számos idegen szó hanghelyettesítéssel honosodott meg (német, cső stb.). A Felső-Tisza vidékén azonban már korán, a 10. században meglehetett, s innen terjedt el lassanként más nyelvjárásokba.

A szókezdő helyzetű β ebben a korszakban nem mutat területi tagoltságot (megvan minden nyelvjárásban), de a hangzóközi β igen: kiesik, és e korszakban átmenetileg hiátusos alakokat és a β helyére lépő v-vel kitöltött alakokat is találunk (TA. luazu holma, cues kut, illetve HB.

terumteve, feledeve). A korszak kezdetén valószínűleg nagyobb területre volt jellemző a hiá-tusos alak, főként a nyelvterület nyugati és keleti nyelvjárásaiban.

Az l vokalizálódása t, d, c, cs és gy előtt a 12. századtól kezdődik, kettőshangzót létrehozva (vëlgy >vëÝgy, fëld > fëÝd, holt > ho²t). Ezek a kettőshangzók, akárcsak a spiránsokból ala-kult kettőshangzók a 13. század végén az átalakulás (monoftongizálódás) folyamatában van-nak, valószínűleg területi különbségeket mutatva.

A határozóragok alaki zsugorodása a legtöbb esetben befejeződött (HB. milostben), egyes (kelet magyarországi) nyelvjárásokban azonban a -ból/-ből rag még teljesebb alakjában él (Jókai-k. 60 vylagbalol, 17 kezebelewl). – A határozóragok illeszkedésének hiánya ma is jel-lemzi a göcseji nyelvjárást, s ez az állapot megőrzött régiség lehet: visszautal az egykori hatá-rozószó eredeti hangrendjére. Mivel a korai nyelvemlékek megoszlanak e jelenségben (HB.

halalnec, de ÓMS. viragnac), itt is nyelvjárási különbségekre következtethetünk.

Az elbeszélő múlt E/3. személyének kifejezésére a Halotti beszéd nyelvjárása sajátos meg-oldást talált: a tőalak újjáalkotásával képezi a határozott ragozású alakot (munda ~ mundoa) – l. még a morfématörténeti fejezetben). Ezt a – valószínűleg csak szűk területen jellemző – megoldást a szóvégi á, é hangok rövidülése teszi szükségtelenné, s a HB. nyelvjárási újítása megreked egy nyelvjáráson belül.

A 13. század végére számos, csak egy-egy területre jellemző tájszó található: a hany ’mo-csár’, a gyűr ’bucka’ csak a Dunántúl nyugati felén volt ismeretes, ezzel szemben a jó ’folyó’

csak a keleti nyelvjárásokban honos.

3.2.2. A 15. század vége

A 15. század végi nyelvjárási állapotot a következő változókkal szemléltethetjük: 1. az ö-zés elterjedése, 2. a kettőshangzók monoftongizációja, 3. a nyitódó kettőshangzók megjelenése, 4.

a β szókezdő helyzete, 5. a -val/-vel hasonulása, 6. az l vokalizálódásának nyelvjárási követ-kezményei, 7. a -nott/-nól/-ni ragcsoport használata, 8. a felsőfok palóc alakja, 9. a feltételes mód E/3 személyű határozott ragozású alakja, 10. a birtokos személyjeles családnevek, 11. a mezőségi a-zás.

Az ö-zés elterjedése az ómagyar korban ható két nagy változási folyamat (tendencia), a la-bializáció és a nyíltabbá válás együttes hatására történt. De a lala-bializáció további okokra is visszavezethető: a szóvégi labiális hosszú magánhangzó hatására (idő > üdő), az l + dentális hang hatására (feld > föld, zeld > zöld), majd később (már 16. századi példákban) labiális mássalhangzó hatására (pispek > püspök, mível > művel).. A korábban elindult ö-zés a 15.

századra túlterjed a kibocsátó Délkelet-Dunántúlon, észak és nyugat felé terjed, egészen Bu-dáig. A 15. század végére majdhogynem divatjelenséggé válik: a kódexek nagy száma is ö-ző ebben az időben. Ez a „könyvnyelv” mindenesetre a folyamat erősségét mutatja.

A záródó kettőshangzók monoftongizációja a 14. század végére megtörtént, az egyes-hangzókat mutató helyesírás átalakulása csupán e folyamat rögzítését jelenti. Egyes (keleti, északkeleti, somogy–baranyai, szlavóniai) nyelvjárások azonban megtarthatták megőrzött régiségként a kettőshangzót, amely később e nyelvjárásokban egyéb magánhangzók diftongi-zációját is indukálhatta.

A 15. század végére egy új, nyitódó kettőshangzót tartalmazó változat is kialakult, mégpe-dig két különálló területen: a nyugati nyelvjárásterületen erősebb formában (az ó, ő, é helyén), a keleti nyelvjárásterületen (a Kraszna és a Szamos torkolatvidékén) pedig az eredeti é helyén.

A 13. században még az egész nyelvterületen jellemző szókezdő helyzetű β a nyugati nyelvjárásterületeken lassanként átadja helyét a v-nek, a 15. században már egyre inkább csak a keleti nyelvjárásokban él. A német jövevényszók korai (v-s folytatású: vánkos, vincellér, virics ’sörcefre, maláta’) és későbbi (b-s folytatású: bükköny, bognár, bendő, billikom) átvéte-le igazolja ezt a mozgást (l. még a hangtörténeti fejezetet).

A -val/-vel nem hasonult változata ma csupán néhány nyelvjárást (palóc, székely, csángó) jellemez. Az ómagyar korszak végén azonban ez a terület lényegesen nagyobb volt a mainál:

kódexek, magánlevelek tanúskodnak a jelenségnek felső-magyarországi és partiumi területe-ken való jelenlétéről: egy 1540-es gyulafehérvári fogalmazvány korabeli „korrektúrázott”

változata a két nyelvhasználati tudatosság összeütközésének szép példája (KLev. 202.), to-vábbá az erdélyi nyelvjárásokban való használatáról tanúskodik a kolozsvári gyalázkodás is (1491 mit gondolok az agebekvel ’nem törődöm az engem gyalázókkal’: ageb ’agg eb’: szida-lomszó).

Az l vokalizálódása a 15. század végére kiteljesedett, s az így keletkezett kettőshangzót hosszú egyeshangzó váltotta fel. Főként a nyugati nyelvjárásokban hatott ez a változás (ódal:

1374 Chakodalya [Csák ódalja]; bót: SchlSzj. both). Az írásbeli norma azonban l-ező maradt, s ennek következtében a nyelvjárási megoszlás ott is l-ező alakokat hozott létre, ahol eredeti-leg nem is volt l: boldog, hold, old.

A -nott/-nól/-ni ragcsalád első adatai noha csak a 16. század végéről mutathatók ki, s bár eredete is vitatott (raghalmozás vagy önálló szói eredet), a középmagyar korban való elter-jedtsége alapján bizonyosnak tekinthető ómagyar kori megléte a nyelvterület keleti nyelvjárá-saiban.

Az 1554-ben született Balassi Bálint nyelvi szocializációja a század 50-es éveire tehető.

Joggal feltételezhetjük, hogy a leg- felsőfokjel let változata, melyet egyik versében is használ, a korabeli középpalóc nyelvjárás élő alakja, s mint ilyen, a 15. század végének palóc nyelvi képére is jellemző változat.

A feltételes mód határozott ragozású E/3. alakjai a 16. század eleji forrásokban megoszlást mutatnak (adná ~ adnája). Mivel a hosszabb változat hiányzik a déli területre lokalizálható kódexekből, arra következtethetünk, hogy esetleg itt is nyelvjárási különbség mutatkozik.

A 15. századi oklevelek szerint a birtokos személyjeles családnevek előfordulása (-a, -e) a nyugati nyelvjárásokban gyakori, míg más nyelvjárásokban nem használatos. Ezek a család-nevek (Lőrince, Balassa) később más területeken is előfordulnak.

Az ómagyar kor folyamataiba tartozónak tekinthetjük a mezőségi a-zás megjelenését is. A legkorábbi hiteles adat e jelenségre 1552-ből való, az ezt leíró egyén nyelvi szocializációja a század első harmadában történhetett, vagyis a jelenség a 15. század végén kétségkívül jelen volt a nyíltabbá válás különleges helyi sajátosságaként.