Az újmagyar kor

Áttekintésünkben e korszak az 1770–80-as évektől máig tart. Kezdetét a felvilágosodásnak nevezett, a Habsburg-abszolutizmus egységesítő politikája és a nemzeti önrendelkezés fel-emelkedő eszménye közötti ideológiai és politikai harc jelenti. Ez a politika szintjén megvaló-suló küzdelem a kultúra és a nyelv szintjén az összefogás, az egységesülés kívánalmát jelen-tette. Létrehozni egy korszerű, a tudományosság, a mindennapi élet és az írás számára alkal-mas változatot, mely a hiányok pótlásával (nyelvújítás), a „fentebb stíl” hangsúlyozásával a társas élet biedermeier stílusához képes idomulni, s azt kiszolgálni. Ennek érdekében az 1770-es évektől írói társaságok alakulnak, magyar nyelvű hírlapok indulnak (a Magyar Hírmondó Pozsonyban, a Magyar Museum Kassán), megjelenik a Debreceni Grammatika (1795). Az írók érzik a nyelv béklyóit: szükséges a korszerűsítés a szókészlet terén. A nyelvújításnak nevezett folyamat során különböző módokon ezrével jön létre új szó (s közülük sok száz meg is marad). A legismertebbek ezek közül: elavult szavak felújítása (bakó, szobor), régi sze-mélynevek forgalomba hozása (Árpád, Gyula), tájnyelvi szók beemelése az irodalomba (be-tyár, csalit, kelengye), szóképzés (hízeleg, ábrándít, festmény, bizonyíték), szóvégek képző-ként való alkalmazása (vö. morfématörténet 6.3) (uszoda, fegyenc), elvonás és szócsonkítás (esküszik > eskü, cégér > cég), szóösszetétel (ábrándvilág, alkonypír, rendőr), szóösszevonás (cső + orr > csőr, könnyű elméjű > könnyelmű), tükörszavak (álláspont, vaspálya) (l. még a szókészlet-történeti fejezetetet: V. 3.3.1.). Munkálkodásuk révén létrejön egy sajátos alma-nachlíra, melynek hatása alól még Petőfi sem tudta kihúzni magát. A választékos, kifinomult irodalmi nyelv hatására alakult ki aztán az a biedermeier stílusú szalonnyelv, mely a felvilá-gosult nemesség nyelvhasználatára a 19. század első felében (reformkor) jellemző. Ez a nyelv kitermeli azokat a körülírásokat, udvarias formulákat, amelyek szükségesek egy jól működő társalgási nyelv meglétéhez

A (magyar nyelvű) polgárság, értelmiség és a kisnemesség azonban nem az irodalmi lapo-kat olvassa. Számukra olvasnivalót a kalendáriumok kínálnak: ezek kiadott és megvásárolt példányszáma 1775-ben 70 000, 1822-ben pedig 301 000 (ebből 167 000 magyar nyelvű), akkor, amikor a hírlapokból évi 2000 példány is alig fogy el. A tömegekhez tehát a kalendári-umok nyelve szól, s ez a mindenki számára érthető, a nyelvújítás szavait igencsak mértékkel alkalmazó, a kirívó nyelvjárási jellegzetességeket kerülő népnyelv. A 19. század első évtize-deiben gazdasági és szellemi központtá váló Pest-Buda lakossága ezt a népnyelvet vegyíti a társalgási nyelvvel, s alakít ki egy területektől független, sajátos köznyelvet. Ezt emeli iro-dalmi rangra Petőfi, Arany, Tompa költészete, s ez válik a fejlődő nagyváros (s majdan az ország köz)nyelvévé.

A reformkorban tehát az irodalmi és társasági élet központjává Pest-Buda válik, itt kap majd helyet a Pozsonyban megalapított Magyar Tudományos Akadémia (1825), melynek egyik fő célkitűzése a magyar nyelv ápolása. Itt jön létre a Kisfaludy Társaság, itt jelennek meg irodalmi majd politikai lapok. A szabadságharc vérbefojtása egy időre megakasztja a fejlődést, de már 1850-ben megindul a Pesti Napló, az Akadémia pedig a magyar nyelv vé-delmezőjeként lép fel. A 19. század közepén még mintegy 180 000 főt számláló Pest-Buda lakossága a 20. század fordulójára eléri a 700 000 főt. A nagyarányú építkezések, az itt épülő gyárak, az itt székelő főhivatalok, a kulturális intézmények különböző képzettségű munkaerőt igényelnek. Budapest a nyelvi egységesülés kohójává válik: magába olvasztja a vidékről ér-kező nincsteleneket, a szlovák építőmunkásokat, a jiddist beszélő zsidókat, megtartva a város alapnyelvét beszélő németeket. Budapest még a századforduló idején is inkább tűnik német városnak, semmint magyarnak, bár a német lakosság száma ekkor már a főváros össznépes-ségének csak egyharmadát teszi ki. Viszont ez az ország központja, az itt nyomtatott sajtóter-mékek hatása vidékre is eljut, s ezáltal nyelve is hat a vidéki nyelvhasználókra. A két, illető-leg többnyelvű környezet felszabadító hatással lehet a fantáziára, az ötletekre, a népetimológi-ás magyarázatokra és az analóginépetimológi-ás újítnépetimológi-ásokra.

Molnár Ferenc szerint a budapesti gyerek „szivesebben mondja ki azt, amibe beletörik a nyelve, mert megszokta, hogy épp az ilyen titokzatos dolgoknak furcsa és nehéz nevük van, mert a pesti gyereknek a lift, az aszpirin, a várkertrakpart és az automobil már hároméves korában barátja, pedig e szavaktól a fa-lusi gyerek még legény korában is a falnak megy” (Molnár 1913. 173). Heltai Jenő a Magyar Nyelvőrnek ugyanebben a számában humoros dialógusban írja le, hogy az átlag budapesti polgár, miközben elítéli a

„ronda pesties írást és dumálást”, az itt kitalált „külön tolvajnyelvet”, teljes mértékben használja ezt a

„link dumát” (Heltai 1913. 173–4).

E nyelvi környezet különös sajátságát az adja, hogy együtt van meg benne a németes hatás és a teremtő fantázia. S e kettő együtt teszi a kor vidéki magyar beszélője és átlagértelmiségije számára furcsává és érthetetlenné a budapesti szlenget. Ugyanakkor viszont a vidékről ide sereglő, főként az építkezéseken napszámosként dolgozó falusiak számára egyáltalán nem jelent „nyelvi romlást” az itt kialakuló argó. Elfogadják, gyakorolják, a maga természetessé-gében használják ezeket a szavakat és kifejezéseket

A „germanizmusok” túlburjánzása miatt az Akadémiának az volt a célja, hogy egy nyelv-védő lapot adjon ki. A Magyar Nyelvőr rendíthetetlenül harcolt a szabálytalan szóalkotások, a németes kifejezések ellen, a helyes képzésű magyar szavakért. De a Szarvas Gábort a szer-kesztői székben követő Simonyi Zsigmond szerkesztette Magyar Nyelvőr a 20. század első két évtizedében már nem rekesztette ki a budapesti nyelv vadhajtásait, hanem megpróbálta megérteni, integrálni. A lassacskán kialakuló budapesti köznyelv tehát heterogén elemekből hoz létre egy normatív, egyre inkább vonzással és tekintéllyel rendelkező változatot.

A budapesti köznyelven belül létező különböző nyelvváltozatok gyorsan alakulnak ekkor, egy-egy divathullám erősíti fel az éppen aktuálisan megjelenő kifejezések terjedését. A városi népnyelven belül – ahogy azt az ábra is mutatja – alapvetően három nyelvváltozat különíthető el:

Az úgynevezett „argóval átitatott köznyelv” a következőképpen jellemezhető: grammati-kai rendszere megegyezik a köznyelvével, de a szókincse merőben különböző. Ez a jassz-nyelv, más néven az argó. Az argó fő jellemzője a megállapodáson alapuló nyelvferdítés; tu-datos, félig tudatos vagy éppen tudattalan szóalkotás. A tolvajnyelv alaptulajdonsága a titkos-ság és a csoporthoz kötöttség, éppen ezért amint átkerül egy szélesebb nyelvhasználói közeg-be, megszűnik argó lenni, hiszen megfosztatik létezésének fő kritériumától. Ez a „pesti nyelv”

tehát egy alacsonyabb szintű köznyelv: a tolvaj argó és egyéb, nem elhanyagolható csoport-nyelvek, illetve tréfás hangulatú szavak (pl.: dögész ’természetrajz szakos egyetemista’) ötvö-zete.

Szinte egyáltalán nem kutatott változat a jassznyelvi elemeket és a kispolgárság nyelv-használatát is tartalmazó változat, a (nagyüzemi) munkásság nyelve. Ez a proletár nyelvvál-tozat erős rokonságot mutat az argóval, él annak képteremtő eszközeivel, használja a szakmai szakkifejezéseket. E munkás változattól nem esnek messze a gondozatlan beszéd vulgáris szavai, de a képteremtő fantázia, az érzékeltető hangulatfestés kifejezései sem: lepetél ’leül, megpihen’, az ürge megkajolta a link kulát ’az illető elhitte a hazugságot’, Elhatároztuk, hogy amint lehet, meghúzzuk a zamzigot és átgémblizünk a taccson ’megszökünk és átlépjük az országhatárt’ (1954).

A budapesti polgárosult középosztály nyelvhasználata természetéből fakadóan egy igénye-sebb, az irodalmi nyelvhez közelebb álló, választékosabb nyelvi forma. Az „úri középosztály”

beszédmódjáról sokat elárulnak a korabeli filmek. Az 1940-ben bemutatott Hétszilvafa című vígjáték kiválóan tükrözi az akkoriban oly divatos illabiális ™ hang ejtését: h™lban ’hallban’, ˆrgentín™ ’Argentína’, rom™ntikus ’romantikus’, ™pp™názs ’appanázs’. Példákat találunk itt az argóra is: Olyan ruhát kapott ’úgy megverték’, érti a szakmát ’ért a lányok nyelvén’, nem sül ki a szemed a fejedből ’nem szégyelled magad’, a házmesternével fut ’a házmesternével jár’. Főleg a nagypolgárság fiatalabb nemzedékének tagjaira jellemző a jassznyelvi elemek nyelvükbe történő beépítése, s ezek az elemek a megélénkülő társasági élet különböző színte-rein (kávéház, klub, vendéglő) viharos erővel terjednek. Álljon erre példaként egy jellemző

- (kávéházi) értelmiség nyelve

- az argó és a kispolgári nyelv keveréke: a mun-kások nyelve

- az argó: a budapesti és a vidéki tolvajnyelv öt-vözete

Budapest nyelve

szövegrészlet az 1922-ben magyarul bemutatott Kálmán Imre-operett, a Bajadér szövegéből (a magyar szöveg írója Kulinyi Ernő):

„Shimmy ma a táncok fennkölt csúcsa, Már a csecsemő is mind ezt nyúzza.

Ajándékba kaptuk eztet mink az ántánttól.

Erre pali mostan Pest és Danzig Ez lesz a divat bis hundert zwanzig.”

Az irodalmi és a népnyelv erőteljesen kezd közeledni egymáshoz, s ezzel megindul a standardizáció folyamata a városi polgárság körében, kialakul a városi népnyelv. Szép Ernő Lila ákác, valamint Molnár Ferenc Liliom című műve tett elsők között kísérletet a pesti nyelv irodalmi körökbe való beemelésére. Kialakul tehát a budapesti köznyelv legismertebb változa-ta a (kávéházi) értelmiség nyelve. Ez a nyelvhasználat köszön vissza Karinthynál, Szép Ernő-nél, Heltai Jenőnél. A 20. század közepére közel kétmilliósra növekvő Budapest egységes mintaadóvá válik a köznyelvi kiejtés szintjén (például az ë hiányában), új szavak elterjesztése szintjén (például a sportnyelv megmagyarosítására tett törekvések a 30-as évektől), napjaink-ban új szlenges elemek megteremtésével és elfogadtatásával, például: belecsap a lecsóba 1.

’hozzákezd valamihez’, 2. ’botrányt okoz’; közte tíz (sporteredményt közlő újságcikk címe-ként). Ugyanakkor egyes kisközösségek természetes módon használják hagyományos nyelv-változatukat (pl. a neológ zsidóság sajátos nyelvhasználata a két világháború között, rákospa-lotai palóc alapú nyelvjárás a 70-es években stb.).

5.2. A nyelvjárási változatok

Az az elkülönülési tendencia, amely a középmagyar korszakban megfigyelhető volt, az újma-gyar korban folytatódott. A maújma-gyar nyelvjárások a 19. század végére elérték elkülönülésük zenitjét; részletes leírásukat l. Kiss J. szerk. 2001. 262—408. A 20. század technikai fejlődése, a kommunikáció egységesülése ettől kezdve az integrálódást, részben a feloldódást, a köz-nyelvhez való közeledést hozza magával. A nyilvánosság színtereinek megnövekedése kedvez a formális változat megjelenésének a kettősnyelvű beszélők nyelvhasználatában. A nyelvjá-rások azonban nem tűnnek el, csupán a nyelvjárási formák használata, azok területei, gyakori-sága, szituációfüggése változik meg.

5.3. Kisebbségi magyar nyelvhasználat

1920-szal új korszak számítható a magyar nyelv történetében. A trianoni országhatárok kény-szerű elfogadásával milliós számú tömegek kerültek magyar nyelviségükkel kisebbségi sors-ba. Regionálisan meghatározó szerepű kulturális központok, mint Pozsony, Kassa, Kolozsvár, Nagyvárad, Szabadka szakadtak el az anyaországi nyelvhasználattól, s ezáltal kulturális, nyelvhasználat-befolyásoló szerepük a nyelvterület egészén csökkent, ám az adott régióban nőtt: körülöttük kisebbségi regionális köznyelvek alakultak ki. Többszörös diglosszia válik jellemzővé a kisebbségben élő magyarok számára: az államnyelv helyi és hivatalos változata mellett a személyre magyar alapnyelvi nyelvjárása és a magyar nyelvű sajtó közvetítette regi-onális köznyelv is befolyásolólag hat. Így például az államnyelvi kontaktushatás hozza létre az erdélyi magyar sajtóból adatolható „és/de nemcsak” hozzátoldó szerkezetet: „A Kolozsvár, de nem csak, magyarságát sértő tábla”. Ez a többszörös diglosszia az anyanyelvjárás számára megőrző erővé válik, ugyanis a személy számára (akire az anyaország köznyelve nem hat) a magyar a nyelvjárási változatot jelenti, éljen akár a szlovéniai Hodoson vagy a romániai

Csíkszentdomokoson. Ez a magyar nyelvhasználat az eltérő környezeti hatás miatt azonban régiónként eltérő változásnak van kitéve. Örökölt tájszavai mellé az új jelenségek megnevezé-sére saját, gyakran a többségi nyelv által közvetített szavakat használ. Az erdélyi régióban ezért jelentheti a vinete a padlizsán-t, az árdé a zöldpapriká-t, az adidasz a tornacipő-t, a druzsba a láncfűrész-t. Ugyanaz a jövevényszó mást jelenthet az egyik kisebbségi változat-ban, és mást a másikban (például transzfer: ’(labdarúgó) átigazolás(a)’ Szlovéniáváltozat-ban, „költ-ségvetésközi transzfer” ’átutalás’ Kárpátalján), ugyanaz a fogalom más-más formát ölt or-szághatáron innen és túl (’egy fajta elektronikus adathordozó’: Magyarországon inkább pendrájv, Szlovákiában inkább USB-kulcs).

IRODALOM

Bárczi 1963; Benkő 1957; Benkő 1960; N. Fodor 2012; Gáspári 1998; Juhász 2011; Pusztai 1999; Róna-Tas 1997; Tolnai 1929.