A középmagyar kor

6.1. A mássalhangzórendszer változásai

Kevés olyan nagyobb változás történt, mely az egész nyelvterületet vagy annak túlnyomó részét érintette. Ilyen volt az új fonéma, a dzs megjelenése. Az ómagyar kor végére kialakuló mássalhangzórendszerben már csak az az egyetlen üres hely volt a zöngés : zöngétlen szem-benállást tekintve, ahova a dzs egyszerűen és természetes módon be tudott illeszkedni. Hátra-ható hasonulásos, tehát kötött helyzetekben (pl. rácsba, Bécsben) allofónként már nyilván hallható volt a dzs, fonémává azonban oszmán-török jövevényszavak segítségével vált. A tö-rök c-t [olvasva dzs-t] tartalmazó szavak eleinte hanghelyettesítéssel illeszkedtek be a ma-gyar szavak közé: ezt mutatja zseb szavunk első adata (1549), és a később handzsár formában rögzült szavunk (’ívelt pengéjű, kardszerű fegyver’) hangyár alakban is előfordul (1550/). A fonéma meghonosodását mutatják a következő alakok: handsaroc (= handzsárok, 1578), dsida (= dzsida ’hosszú nyelű lándzsa’, 1607).

A z fonémának a szó belseji affrikálódása (jellemzően az -ózik/-őzik képzőben) már az ómagyar kor végén megindult, de a folyamat ebben a korszakban erősödött meg. A kialakuló dz hangot tartalmazza a következő adat: 1645 Rugodzik. Bár a dz-s ejtésváltozatot egyre több példa mutatja, az átalakulási folyamat máig sem zárult le: a kapálózik ~ kapálódzik, vakarózik

~ vakaródzik alakváltozatok közül mindkettő él a köznyelvben is.

Az egységesülő magyar nyelv szempontjából jelentős volt az l, az ly és a j egymáshoz va-ló viszonyának alakulása. Az ómagyar kor fejleménye volt az l > ly palatalizáva-lódás, majd ennek folytatódása a j irányában. A középmagyarban az adatok alapján három nagyobb terület kezd elkülönülni az említett fonémák használata szempontjából. – 1. Az ly csupán a palóc nyelvjárásban, valamint egyes erdélyi és moldvai csángó nyelvjárásban maradt meg. Erre utalhatnak a következő adatok: 1560 k. hely, barbelj (= borbély). – 2. A Dunántúl nyugati és déli területein az ly > l változás eredményét figyelhetjük meg egyre gyakrabban: 1585 mihalt (= Mihályt). Ez a jelenség tapasztalható az l + j hangkapcsolatban is: 1576 Myellek (= művel-jek). A korszak végén, a 18. században ezen a területen az l-ezés vált általánossá. – 3. A kö-zépső és keleti nyelvjárásokban – a helyesírási hagyományból fakadóan is – még sok adatban található ly, például: 1559 Golyobyssal. A ly és l váltakozására is vannak példáink: 17. sz.

eleje Mihal ~ Mihaly, Erdelt ~ Erdelyben. Az ly > j változás írásbeli adatai a 17–18. század-ban válnak gyakorivá: 1696 Kiraj, 1708 skatujával. A következő nyelvtörténeti korszakszázad-ban a j-s alakok kerülnek többségbe a kialakuló egységes köznyelvben.

A magánhangzóközi helyzetben álló mássalhangzók nyúlását számos adattal igazolhatjuk például a 17. század elejéről is: eggÿet, illÿen, erössödnek.

A mássalhangzórendszer a középmagyar kor végén

Zárhangok zöngétlen zöngés

Nazálisok Réshangok zöngétlen zöngés

Affrikáták zöngétlen zöngés

Likvidák Bilabiális p b m

Labiodentális f v

Dentialveoláris t d n sz z c -dz- l r

Alveopalatális s zs cs dzs

Palatális ty gy ny j ly

Veláris k g

Laringális h

A félkövérrel jelölt új fonéma, a dzs megjelenésével teljessé vált a zöngés : zöngétlen szembenállás. A dz fonéma szó elején nem állhat, és magánhangzóközi helyzetben mindig hosszú a kiejtésben.

6.2. A magánhangzórendszer változásai

A mássalhangzókhoz hasonlóan a magánhangzók körében is több olyan tendenciaszerű válto-zás zajlott le, mely jobbára csak kisebb vagy nagyobb nyelvjárásterületeken figyelhető meg.

A rövid magánhangzók körében az egyik ilyen a labializáció. Az i > ü esetében a hangsú-lyos szótagból kiinduló változásról van szó, így nem az i fonéma gyengülése volt az indíték, hanem különféle asszociációs változások vezettek az ajakkerekítéses hang kialakulásához.

Labializálódás történhetett labiális mássalhangzó hatására: 1438 Byk > 1588 Bwk [bük]. A második szótagban álló ő, ű hátraható hatására is ű jött létre: 1596 Ideyen > 1594 ewdeoben [üdőben]. Az l + dentális kapcsolat előtt is labializálódás történhetett: 1552 kylgye > 1582 kewlgyem (= küldjem). Ezeknek a tendenciáknak az analógiás hatása miatt olyan esetekben is hangsúlyos i > ü labializálódás ment végbe, ahol az említett asszociációs helyzetek egyike sem állt fenn: 1550 kwnyergek [künyergek] (= könyörgök), 1605 hütre (= hitre), 1691 füzetni (= fizetni). – Ez a fajta labializálódás a nyugati, valamint a székely és a csángó nyelvjárástí-pusra jellemző.

Az ë > ö labializáció hangsúlytalan szótagban már az ómagyar korban erős tendencia volt, s a középmagyar korból is vannak rá adatok: 1592 megyök. A hangsúlytalan helyzetből a labializáció hátrafelé hatva labializálta a hangsúlyos szótagi ë-ket: 1584 köröztyeni (= keresz-tyéni). Ez az ö-zés Baranyában, a Drávaközben, Somogyban és Szeged környékén volt jel-lemző, de a törökök elől menekülő magyarság révén a nyelvterület több részén is megjelent.

A hangsúlyos szótagokban ë-ből keletkező ö-k ugyanolyan asszociációs változások ered-ményeként jöttek létre, mint azt az i > ü labializálódásnál már láttuk: 1549 Kewesd > 1596 Köwesd (a labiális v hatására); 1549 Felsew > 1570 feolſeo [fölső] (a második szótagbeli ő – és bizonyára az l labializáló – hatására). Ezek analógiás hatására független hangsúlyos ë > ö labializáció is történhetett: 1552 ördeg (= ördög), 1686 höregj (= hörögj). Az ö-zésnek ez a fajtája a nyugati nyelvjárásban vált általánossá, de a keleti nyelvjárásterületen is megfi-gyelhető.

Több nyelvjárást is érintett a nyíltabbá válás. Az újmagyar korban kialakuló egységes köznyelv szempontjából a legnagyobb jelentősége az ë > e változásnak volt. Írott forrásaink e hangok kettősségét azonban nem jelölték. A későbbi, mai helyzetből kiindulva azonban felté-telezhetjük, hogy ez a változás az északkeleti és az erdélyi nyelvjárásokat érintette erősebben:

a változás következtében ezekből a nyelvváltozatokból eltűnt az ë fonéma, ezek a nyelvválto-zatok pedig e-zők lettek. – A nyíltabbá válás eredményezte a mezőségi a-zást (dabál ’dobál’) és a Veszprém környéki ä-zést (gyärëk ’gyerek).

A nyugati és egyes keleti nyelvjárásokra jellemző a zártabbá válás egyik esete, az á utáni a > o záródás: 1563 házomnál; 1740 gabonámot. Az a > o záródás a székely nyelvjárásokban a -t tárgyrag és a -k többesjel előtt is gyakori jelenség: 1591 hatatokoth (= hátatokat), 17. szá-zad eleje temagadot, marhaiokot (= marhájukat).

A hosszú magánhangzók változásának időbeli lefolyását nem könnyű megállapítani, hiszen a források még ebben a korszakban sem jelölik következetesen a magánhangzók hosszúságát.

Ezért ebben az estben is a későbbi nyelvjárási helyzetből lehet visszafelé következtetni egyes tendenciákra.

Az ómagyarban a rövid nyílt e > hosszú nyílt ē változással (pótlónyúlással) létrejött ē a szótári tövek részévé is vált: kēz : kezek, jēg : jeges. Ezek a nyílt hosszú ē-k idővel a palóc nyelvjárás egy részének kivételével é-vé záródtak (ē > é): kéz : kezek, jég : jeges. A változás kiindulási területét és kezdetét nem tudjuk megállapítani. A 16. századtól keletkezett nyelv-tanok közül több is nyelvi tényként említi a hosszú nyílt ē hangot. Ezekben különböző jeleket alkalmaznak az ē és é elkülönítésére: ęles [ēles] (= éles), fèl (= fél <ige>), fél [fēl] : felet. Ge-leji Katona István szerint a palócokat erről a hangról azonnal meg lehet ismerni. 18. századi nyelvtanaink szerzői is általában nyelvjárási jelenségnek tartják, ezért feltételezhetjük, hogy a hosszú nyílt ē fonéma a középmagyar korban (a palóc kivételével) fokozatosan eltűnt a ma-gánhangzórendszerből.

Erős nyelvjárási különbséget tükröz az é ~ í kettősség is (kemény ~ kemíny, méreg ~ míreg). Ez szabályszerűen csak olyan é hangokat érint, amelyek nem ē-ből záródtak. Az í-zés (ami már a középmagyar korban is erősen nyelvjárási jegy volt) két nyelvjárásterületre jel-lemző. A nagyobbik a Tiszántúl és az ehhez csatlakozó északkeleti-keleti területek. Az ide köthető í-zés már ómagyar kori emlékekben is megfigyelhető (Döbrentei-kódex, 1508), de a Szatmár megyei Szinyérváralján született Sylvester János is í-ző nyelvjárásban fordította le az Újtestamentumot (1541): nipnek, righen, vigre. – Az í-zés kisebbik területe az Északnyugat-Dunántúl, erre írásos adatok is utalnak: 1583 nyszthewnk (= néztünk).

Több nyelvjárásban, így a Dunántúlon, északkeleten, a középső területeken és Erdélyben is megfigyelhető volt a középmagyar korban az ó ~ ú és ő ~ ű kettősség: 1563 HegykÖ (= Hegy-kő), 1589 üket (= őket); 1772 gyanó (= gyanú), 1715 Lu Uczaban (= Ló utcában).

Feltehető, hogy ebben a korszakban (de újabb kutatási eredmények szerint talán már a 15.

század végén) indult meg több nyelvjárásban is a középső nyelvállású hosszú magánhangzók (ó, ő, é) diftongizálódása (kettőshangzóvá válása), de a korabeli források ezt a jelenséget nem jelölik. Csupán a 19. századi tudatos nyelvjárási feljegyzések szolgáltatnak biztos adatokat erre a változásra.

A rövid és hosszú magánhangzók állománya a középmagyar kor végén

Veláris Palatális

Illabiális Labiális Labiális Illabiális

Rövid Hosszú Rövid Hosszú Rövid Hosszú Rövid Hosszú

u ú ü ű i í

o ó ö ő ë é

á a e

A mai köznyelvi magánhangzó-rendszerhez képest többletként jelentkezik a zárt ë meglé-te. Ez a hang a köznyelvi rendszerből csak az újmagyar korban szorul ki, de a nyelvjárások-ban és a regionális köznyelvi változatoknyelvjárások-ban még ma is megvan. (A 6. pontnyelvjárások-ban tárgyalt válto-zásokhoz l. még a változatok történetéről szóló fejezetet: VII. 4.)