• Nem Talált Eredményt

III. A MORFÉMÁK TÖRTÉNETE

13. A tulajdonnevek története

A tulajdonnév a meghatározottság emeltebb szintjén áll, a szótest közvetlenül vonatkozik a jeltárgyra: identifikál. A tulajdonnév lényegéhez tartozik, hogy a névteremtő szándék függvé-nyében bármi (szó, szerkezet, mondat) válhat névvé, továbbá hogy felismeréséhez (bár be-vonhatók részlegesen grammatikai jellemzők is) kulturális többlettudás kell. A tulajdonnév a mondat szerkezetébe főnév(i csoport)ként épül be.

13.1. A személynevek

A magyar tulajdonnevek ősmagyar kori történetéből (a források hiánya miatt) konkrét példa nem idézhető. A korai névanyag és a rokon nyelvi névadás analógiája alapján azonban való-színűsíthető, hogy a személynévadásban az ősmagyar kor elején léteztek a névvarázzsal ösz-szefüggő nevek (óvónevek, kívánságnevek, totemisztikus nevek), és azzal össze nem függőek is. A korai névanyag jellemzője, hogy ún. szónevek alkotják: a szó közszói jelentése felis-merhető és valamiképpen összefüggésbe hozható azzal, akit megjelöl. Ezek a nevek többnyire egyeleműek, magyar közszókból állnak (1171 Vrumes [Örömes], 1174 Numwog [Nemvagy], 1199 Nog [Nagy], 1211 boudog [Bódog], Ereus [Erős], Zeuke [Szőke]). A török nyelvi érint-kezés következtében török közszóból álló tulajdonnevek is bekerültek a magyar személynév-rendszerbe, az ősmagyar kor végén ezek felbontják a magyar közszói eredetű névrendszert, kialakul a jelnevek csoportja: 1200 k.: Saroltu, 1211 Thiuan, 1223 Boica, 1280 Alpra. Szin-tén jelnevek a kereszSzin-ténység felvételét követő évszázadokban terjedő, martyrologiumi és bib-liai eredetű nevek: Péter, Pál, András, Márton. Ezek divatja (együtt a hiedelemmel, hogy a szent, akiről elnevezték az egyént, mintegy védi „pártfogoltját”, vagyis „védőszent”) lassacs-kán kiszorítja az egyént jellemző szóneveket. Örök igény azonban az elnevezések gyakorlatá-ban, hogy a név ne csak címke legyen, hanem jellemezze is a névhordozót (kinézete, jelleme, hovatartozása, foglalkozása stb. alapján). Ennek az igénynek a címke jellegű keresztény név csak újabb elemmel való bővüléssel tud megfelelni, s főként ez az igény hozta létre (más igé-nyekkel együtt: számon tartás az adózáshoz, birtokigazolás, családhoz tartozás jelölése, nyu-gati irányú minták) a családnevek kialakulását. A családnév kialakulása a főnemesség köré-ben ment végbe először, ezt követte a második névelem kialakulása a kisnemesek, városi pol-gárok s legkésőbb a jobbágyság körében. A 13. század végére már számos ember kettős nevet viselt, és a két név sorrendje a közbeszéd használatában mindig családnév + keresztnév, ezt számos helynévi adat bizonyítja: 1319 Inakfiapeturfelde, 1312/1315 Bokfya Benedukfolua, 1366 Feyriuanfalua, Gyurgfiamyklows-falua (az összeírások, jogbiztosító iratok latin formu-lái: „filius”, „dictus”, „alio nomine” stb. nem adnak számot az élőbeszéd gyakorlatáról). A családnevek állandósulása, öröklődővé válása azonban hosszú folyamat, elnyúlik a 16. század közepéig, a társadalom egyes csoportjainál még tovább (a Habsburg Birodalomban a zsidók családnévhasználatát II. József 1787-es rendelete teszi kötelezővé). Néhány adat az ingado-zásra: „Felsőőr 1549 Töll másként Racz; Nagykőrös 1687 Komé Gyurka, 1688 Bánn Gyurka, 1689 Bánn alias Komé Gyurka; Nagyecsed 1704 Rósa vagy Kopasz Miklósnak” (Hajdú 2003.

756). A családnevek 1787-es rendeleti rögzítése után a spontán névváltozások megszűntek, a rögzített s ez által az egyéntől elidegenedett családnév természetes kiegészítője a ragadvány-név lett. E harmadik ragadvány-névelem csak ritkán került be az írásbeliségbe, de használatuknak meg-van a közösségépítő, -összetartó ereje (Németh Józsefné, Fákszi; Hessel László, Csikkes).

13.2. A helynevek

Egy vándorló népnek nincsenek rögzült településnevei. Számára a hely megjelölése összefügg az egyén megjelölésével. A Konsztantinosztól adatolható Levédia nem mást jelenthetett, mint

’az a hely, ahol Levedi tartózkodik’. Nagy valószínűséggel állítható, hogy az ősmagyar kor-ban a magyarság néven nevezte a folyókat, az Etelköz név ezt az ismeretet mutathatja.

A víznevek az ómagyar korban is fontos szerepet játszottak a magyarság életében. Az ál-lattartás ugyanis igényli a vizet, s ezért a honfoglalást követő letelepedés főként a (fo-lyó)vizeket célozta. A közép- és nagyvizek mintegy negyede (kb. 150 név) honfoglalás előtti adatolású (végső soron trák, illír, germán eredetű). A többi háromnegyed rész fele idegen ere-detű, nagyrészt szláv, a másik fele pedig magyar eredetű elnevezés. Az idegen eredetű nevek esetében lényeges a közvetítő nyelv, s ez a legtöbb esetben szláv. Ismeretlen a közvetítő:

Szamos, Körös, Temes; szláv a közvetítő: Duna, Dráva, Száva, Vág, Tisza; szláv eredetű:

Balaton, Beszterce, Zagyva, Lendva, Tapolca. A magyar eredetű vízelnevezésekben magyar közszókat találunk: Fertő, Sió, Kapos, Bodrog, Aranyos. A víznevek szemantikai típusai uni-verzálisan jellemzők: növényzetről (Almás, Füzegy, Tarna ’kökény’, Dombó ’tölgy’), a víz színéről (Feketeügy, Fehér-Körös, Zagyva ’korom’ < szl. *sadja, Rába ’barna, rőt’), a víz állagáról (Sajó ’sós’, Vajas ’zsíros, olajos’, Balaton ’sáros’, Csesztreg ’tiszta’, Lajta ’sáros, iszapos’), a vízmeder jellegéről (Tekerő, Bodrog, Homoród, Bódva ’kanyargó’), a víz sebes-ségéről (Beszterce ’gyors’, Dráva ’gyors’, Pinka ’tajték, hab’, Vág ’hullámzó’), a víz hőmér-sékletéről (Héjő, Hidegség, Meleg ~ Hideg-Szamos), a vízfolyás hangjáról (Sió, Rima ’süví-tő’, Tarcal ’hangos’) és a vízben vagy a víz közelében élő állatokról (Rákos, Csíkos, Vargyas, Disznajó) kaphatják nevüket a vizek. Nem kaphatnak nevet azonban személyről (az egyetlen kivétel – Koppány – másodlagosan, Törökkoppány településről kapja nevét a 17–18. század-ban). A magyar eredetű nevekben gyakori a képzős alak (-d, -gy, -s): Homoród, Korond, Nyá-rád; Egregy, Füzegy, Gyógy; Vargyas, Kapos, Gyöngyös. Jellemző a magyar víznévadásra az igenévi eredetű típus is: Sió, Szekcső, Tekerő.

A víz mellett lakozó emberek a víz nevét kiterjesztették a víz mellett elterülő lakott helyre is, s így a legkorábbi településnevek a víz nevéből vonódtak át (Vajasd, Kőrispatak, Szászpa-tak, Gyékényes). Szintén névátvonódás figyelhető meg a dűlőnévből lett helységnevek eseté-ben: az adott területen jellemző erdő, növény, állat stb. nevéből először dűlőnév lesz, majd ez válik a lakott hely nevévé (Erdőd, Szilágy, Hódmezővásárhely). Az eredeti településnevek közül az adott környezet legősibb települései a falu és a lak szóval alakult nevek (Kisfalud, Nagyfalu, Nagylak). Szintén igen koraiak a törzsnevekből alakult helységnevek (51 Kér, 47 Keszi, 38 Megyer stb., összesen 250 törzsneves helynév az Árpád-korban), mivel a törzsek Szent István államában már nem játszottak szerepet, szétbomlottak, a belőlük alakult helység-nevek tehát többnyire 10. századiak lehetnek. Jellemző magyar helynévadási forma a puszta személynévből helynévképző nélkül alakult településnév (az alapul szolgáló személynév bár-milyen eredetű lehet): Nova, Adony, Gyula, Bihar, Kecel. A településnevek esetében is szere-pet játszanak bizonyos képzők, így a valahová tartozást, birtoklást kifejező -i képző, mely a birtokjelből származik (Németi, Olaszi, Püspöki, Apáti, Mihályi, Tamási tkp. ’Tamásé’ = Ta-más birtoka), az eredetileg a személynév kicsinyítő képzőjeként jellemző, majd helynévkép-zővé váló -d (Sámsond, Koppánd, Almád(i), Bükkösd, Erdőd). Az egyházi vonatkozású hely-ségnevekhez tartoznak a templom színét, alakját jelölők (Fehéregyháza, Kerekegyháza). A 13. században Dél-Európából induló divathullám a templom védőszentjének nevét teszi meg a település nevévé (patrociniumi nevek). Ez a jelenség a magyar névadásban is jelen van, a kor leginkább közkedvelt szentjei (Szent Márton, Szent Iván, Szent András, Szent László, Szent-király, azaz Szent István) – a templomcímen keresztül – helységnévadóvá válnak. A helység-nevek állandósága vagy változása a középkorban a tulajdonosváltással függ össze (1279:

villa Neugrad, quam quondam Marcellus nomine suo Marcelfolua nuncupavit [Nógrád falu,

melyet egy bizonyos Marcellus a maga nevéről Marcelfalva néven nevezett]). A török kiűzése után a rendszertelen helynévadás főként a délvidéken (1716: Temesvár visszafoglalása) fi-gyelhető meg: vagy a régi nevet próbálták meg feleleveníteni (Kisharta, Szaján), vagy jelző-vel látták el a régi nevet (Új-Vencsellő, Új-Pitvaros). Az egységesülő közigazgatás és a posta igénye megkívánta az azonos nevű helységnevek (1873-ban országosan 19 Szent Mihály, 14 Szent András, 5 Szász-Újfalu, 5 Kis-Újfalu, 7 Almás létezett), továbbá a több nevet is viselő objektumok (Déda ~ Bereg-Déda, Királyfalu ~ Kralovce) neveinek hivatalos rendezését. Ezt az 1898. évi IV. törvénycikk tette lehetővé, ez rendelkezett Magyarország községneveinek törzskönyvezéséről. Az 1912-ig tartó helységnévrendezés során (alapelv: egy név – egy köz-ség) minden magyarországi helységnév megkapta (vagy a régi név jóváhagyásával, vagy név-változtatással) hivatalos nevét. 1920 után az utódállamokhoz került magyar neveket gyakran megváltoztatták: kicserélték (Bős > Gabčikovo, Párkány > Štúrovo), átalakították (Nyék-várkony > Vrakúň, Szőgyén > Svodín), értelmesítették (Szatmár > Satu Mare ’nagyfalu’).

IRODALOM

Bárczi 1990; Benkő 1991; 1992; Bereczki 1998; E. Abaffy 1991; É. Kiss 2004; 2005; Havas 2005; Hajdú 2003; Mátai 2011; Sárosi 2003.