A rövid magánhangzók rendszere az ómagyar kor végén

A korszak folyamán eltűnt veláris Ï és a szűk nyelvjárási szintre visszaszorult illabiális ȧ záró-jelben áll. A korszak folyamán keletkezett új fonémákat (labiális a és ö) félkövér betűk jelö-lik.

Veláris Palatális

illabiális labiális labiális illabiális

(Ï) u ü i

o ö ë

(™) a e

5.2.9. A kettőshangzók (diftongusok)

A diftongusok kialakulásában és arányuk növekedésében a jövevényszavak végén található eredeti vagy másodlagosan, a magyarban réshanggá vált mássalhangzók vokalizálódásából létrejött félhangzók is részt vettek. Az ómagyar kor végére a kettőshangzók mind hosszú ma-gánhangzóvá egyszerűsödtek (monoftongizálódtak).

5.2.9.1. Az illabiális utótagú kettőshangzók

Az ómagyar korszak elején az ősmagyar kori Ç utótagú diftongusok már hosszú magánhang-zókként jelennek meg a forrásokban (az í valószínűleg korán rövidülhetett is): TA. gnir uuege [nyír βégé] (= nyír vége); HB. munda [mondá]; HB. vilagbele [βilág belé] (= világba); KT.

etetý [ëteti]. A feltételes mód jele az ómagyar kor elején még illabiális utótagú kettőshangzós formában volt meg: HB. eneyc [ënëÇk] (= ennék ’enne’), KT. lelhetneýnc [lëlhetnëÇnk]. – Palatális tőmagánhangzót tartalmazó szavak esetében a monoftongizálódás hosszú é-t, illető-leg í-t eredményezett. A kettősséget ugyanabban a forrásban is megtalálhatjuk: HB. gimilce tvl (= gyümölcsétől) és lilki ert [lëlkíért] (= lelkéért). Erre a kettősségre utalnak a nyelvjárá-sokban még ma is meglevő alakok: szemibe ’szemébe’, kezit ’kezét’ stb. Az í-ző és é-ző nyelvváltozatok elkülönülése is ezzel a folyamattal függ össze: 1216 keyc ’kék’ > 1217 kek ~ 1268/ kyklew ’kéklő’. – Veláris hangrendű szavakban hosszú á jön létre: ősm. *búz™Ç >

búzá(s), ősm. *ház™Ç > házá(t). Az elbeszélő múlt idejű E/1. személyű várék és az E/1. sze-mélyű feltételes módú várnék alak arra utal, hogy egyes esetekben a veláris hangrendű sza-vakban is é jött létre, hogy ezzel elkerülhető legyen a zavaró nyelvtani azonos alakúság a T/3.

személyű (ők) várák, (ők) várnák formákkal.

Az ómagyar korban illabiális utótagú diftongus az -ít képző előzményében, a -ét hangkap-csolat továbbfejlődésével alakul ki: GyS. tonohtuananak [tanoétβányának] (= tanítványának);

Jókai-k. tanoÿtlak (= tanítlak); Jókai-k. ſegeytenÿ (= segíteni); 1423 k. zcipehtlek [szípehtlek]

(= szépítlek), 1506 zepeit [szépejt] (= szépít). A hangalakjában egységesült -ít (illetőleg egyes nyelvjárásokban -ét) képző arról tanúskodhat, hogy az Ç félhangzó magához hasonította az előtte álló veláris magánhangzót: -oÇt > -ëÇt. Ezáltal az egyes nyelvváltozatokban egy ideig eltérő alakú diftongusok jelentkeztek: Jókai-k. fordoytany ~ Guary-k. el fordeytoía (> fordít).

A nyelvi gazdaságosságra, az egyszerűségre való törekvés pedig a palatális hosszú magán-hangzós képzőket, a köz- és irodalmi nyelvben az -ít formát tette általánossá.

Egyes ómagyar kori jövevényszavak szóvégéből is ideiglenesen Ç utótagú kettőshangzók jöttek létre: szl. gnojь > Jókai-k. ganay; fr. R. poray > 1395 k. paray. Ezek a szóvégek később több irányba fejlődhettek:

a) a magyar fonológiai szabályoknak megfelelően az -aÇ diftongusból a+j hangkapcsolat lett; – b) a már fent említett elhasonulással palatális szóvég alakul ki: Müncheni k. ganeit (=

ganéjt), PestiF. 1536 pareÿ; c) a diftongusjellegű kapcsolatból hosszú -é jön létre: Bécsi k.

ganėual [ganéval], Bécsi k. parebol [paréból].

5.2.9.2. A labiális utótagú kettőshangzók

Ezek a diftongusok a β és a γ vokalizálódása, félhangzós ²-vá, illetőleg Ý-vé alakulása után keletkeznek. Ezek a félhangzók lehetnek alapnyelvi vagy belső keletkezésű toldalékok, vagy jövevényszavak bizonyos hangjaiból jöttek létre. Ez utóbbiak között számos olyan török ere-detű szót találunk, amelynek végén az ősmagyarban γ állt: tör. *burčaq > borsaγ > borso² (>

borsó). Szláv jövevényszavak labiodentális v-jét β helyettesítette az ómagyar kor elején, majd ez vokalizálódott és vett részt a labiális utótagú diftongusok létrehozásában: szl. podkov >

potkoβ > patko² (> patkó).

Az ² és Ý előtt (ezekhez hangrend szempontjából igazodva) bármilyen nyelvállású magán-hangzó állhatott. A zárt félmagán-hangzók előtt a teljes magánmagán-hangzók gyakran zártabbá váltak.

Ezekből a diftongusokból is mindig hosszú (kevés kivétellel) labiális magánhangzók (ó, ú, ő, ű) jöttek létre, de hogy konkrétan melyik, azt számos, gyakran egymást keresztező tényező határozta meg: hasonulás, nyíltabbá vagy zártabbá válás, labializáció vagy delabializáció, a kettőshangzót alkotó elemek közötti nyomatékviszonyok egyaránt szerepet játszhattak. Ezért egy-egy diftongus több irányban is módosult, ezáltal részben nyelvjárási különbségek alakul-tak ki, részben analógiás hatások is érvényesülhettek rajtuk. Az alábbiakban a legfontosabb változásokat tekintjük át.

iÝÝÝÝ – A változási sor a következő: iÝ > ëÝ > öÝ > ő (nyíltabbá válás és labializálódás): 1061 kyu [kiÝ] > 1193 keu [këÝ] > 1272 Solumkou [SólumköÝ] (= Sólyomkő) > Bécsi k. kv.

ëÝÝÝÝ – Az egyik fejlődési sor a következő: ëÝ > öÝ > ő ~ ű: An. Erdeu [erdëÝ] > 1347 erdow [erdöÝ] > 1328 Erdw [erdő vagy erdű] > Bécsi k. èrdvc [erdők]. – Más, viszonylag gyakran előforduló esetekben az ë magához hasonítja a labiális félhangzó Ý-t, mely delabializálódással Ç-vé válik, s így ëÇ kettőshangzó jön létre, mely az illabiális utótagú diftongusokhoz hasonlóan monoftongizálódik (általában é-vé, ritkábban í-vé): An. Erdeu [erdëÝ] > DömAd. Erdeídi [erdëÇdi] > 1210 Herde [erdé]. – Ritkán (valójában csak t után) az ëÝ-ből záródással iÝ lesz, majd nyomatékcsere is történt: az ü válik teljes értékű magánhangzóvá, az i pedig Ç-vé gyen-gül. A t mássalhangzó az Ç félhangzó hatására palatalizálódik, és -tyü hangkapcsolat jön létre, melyben a szóvégi magánhangzó analógiásan (l. keselyű, keserű stb.) megnyúlik: -tyű. A fo-lyamat minden mozzanatát nem tudjuk adatolni, de biztosan palatális szavakban zajlott le:

1395 k. kezenteu [keszentëÝ] > 1552 kesenty×ket > 1560 k. kőssőntyű (= kösöntyű ’nyaklánc, karkötő, csat’). Hasonló módon keletkezett szavak: csengettyű, R., N. fergettyű ’forgó alkat-rész’ (a forgat ige palatális párjából), R. nyirettyű ’hegedűvonó’, töpörtyű stb. (l. még a mor-fématörténeti fejezetet: III. 6.3.1.1.).

o²²²² – Ez a diftongus leggyakrabban ó-vá egyszerűsödik: VA. zamtou [szȧmto²] > 1075 Samto [számtó] > szántó; 1268 Oprou > 1281 Apro [apró]. – A borjú és hosszú típusú sza-vakban az o² elhasonulással előbb ë², majd záródással i² lesz. Ezután hasonló nyomatékcsere következhetett be, mint egyes esetekben az iÝ-nél is: az u helyett az i válik félhangzóvá. A Çu diftongus félhangzója j-vé alakul át, és vagy megmarad, vagy hasonul az előtte álló mással-hangzóhoz; az u pedig analógiásan (l. szomorú, homorú stb.) megnyúlik. Például: ősm.

*βoraγ > voro² > vorë² > vori² > varÇu > varjú: 1342 Worrew [varë²] > 1341 woryou [var-jú]; 1086 huzeu [huszë²] > 1274 Huscyw [hoszjú] > 1335 Huzu [hosszú]. – Az o²-ból kiindu-ló ë² diftongus második eleme azonban illabializákiindu-lódhatott is, és ëÇ kettőshangzó jött létre,

mely szabályszerűen é-vé vagy í-vé egyszerűsödik: 1177 Husee [huszé], 1341 Huzy [hosszi].

– A Çu alakú diftongusra mennek vissza az eredetileg t végű igékből létrejött olyan szavak, mint a kopoltyú, sarkantyú, pattantyú ’ágyú’ stb.: ezek folyamatos melléknévi igenevekből szófajváltással lettek főnevek (l. még a morfématörténeti fejezetet: III. 6.3.1.1.).

szóvégi uβ, uγ – Ezek egyrészt közvetlenül ú-vá válhattak: tör. *qapug > ősm. *k™puγ >

1162 Copuu [kapú] > kapu; HB. chomuv [χomuβ] > 1211 Homu [hamú] > hamu. – Másrészt a hangkapcsolatokban álló u nyíltabb o-vá vált, az így létrejött o² diftongus pedig hosszú ó-vá egyszerűsödött: ugr. *luβ‹ > 1193 lov [loβ, de talán már lo²] > 1395 k. low [lo², de talán már ló] > 1519 k. loh [ló].

5.2.9.3. A hosszú magánhangzók rendszerének változásai az ómagyar korban

A korszak elején csak az illabiális á, é és í volt meg. Ezek gyakoriságát növelhette az illabiális utótagú diftongusok még megfigyelhető monoftongizálódása (tanít, gané), a pótlónyúlás (víz, nyár, k#z > kéz), a hiátus egyik megszüntetéseként alkalmazott magánhangzó-összevo-nás (csalán), valamint egyes mássalhangzók nyújtó hatása (gyékény). A nyara-t : nyár ket-tősségből, illetve a bátor hosszú magánhangzójából arra következtethetünk, hogy a nyúlás idején még létezett a rövid magánhangzók állományában az illabiális ™. Szó belsejében a rö-vid ü és u mellé a pótlónyúlás létrehozta a hosszú ű-t és ú-t. – A rendszerből teljesen hiányzó hosszú ó és ő, valamint a szóvégekről hiányzó ú és ű fonémák igen nagy számban jöttek létre a labiális utótagú kettőshangzók monoftongizálódásával (ló, erdő, tanú, keserű): ez a folya-mat a 12–14. századra tehető.

A szóvégi hosszú í valószínűleg már a 10. századtól kezdődően (N. szemibe), az uβ és uγ szóvégre visszamenő korai keletkezésű ú és ű a 11–12. században (hamu, kapu), a hosszú á és é a 13–14. században megrövidült (fa, eke), bár ez utóbbiaknál számos esetben megmaradtak:

alá, mellé; az elbeszélő múltban a látá, kéré (határozott ragozás) : láta, kére (általános rago-zás) szembenállásban pedig a megmaradt, illetőleg megrövidült magánhangzók nyelvtani funkciót kaptak.

A hosszú magánhangzók rendszere az ómagyar kor végén Az ómagyarban keletkezett fonémákat félkövér betűk jelzik.

Veláris Palatális

illabiális labiális labiális illabiális

ú ű í

ó ő é

á ē

Az ómagyar kor végére minden rövid magánhangzónak kialakult a hosszú párja, mégpedig azonos nyelválláson és ajakműködés szempontjából is azonosan. Ez csupán a veláris alsó nyelvállású magánhangzókra nem érvényes: azokban a nyelvváltozatokban, amelyekben az illabiális ™ labializálódott, a rövid : hosszú szembenállás a labiális a és az illabiális á között áll fenn.

A teljes magánhangzó-állomány az ómagyar kor végén

Veláris Palatális

Illabiális Labiális Labiális Illabiális

Rövid Hosszú Rövid Hosszú Rövid Hosszú Rövid Hosszú

u ú ü ű i í

o ó ö ő ë é

™ á a e ē